Kortárs, 2018. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2018 / 3. szám - Gömöri György: A szabadságharc emlékezete egy 1850-es kiadványban

78 Még két olyan vers van ebben az akkori irodalmat reprezentáló albumban, ami különös figyelmet ér­demel a gyorsan kibontakozó Petőfi-kultusz szempontjából. Az egyiket Arany János írta, a Segesvárnál elesett költő talán legjobb barátja, Petőfi Zoltán keresztapja. A címe Emléklapra, és bár ez a vers 1850-es keltezéssel, kisebb helyesírási különbségekkel szerepel Arany János összes verseiben,­ biztosra vehe­tő, hogy annak az évnek az első hónapjaiban íródott, amikor még nem lehetett biztosat tudni Petőfi Sán­dor sorsáról. Arany még azt reméli, hogy Bem seregének maradékaival Petőfinek is sikerült kijutnia Nyugatra, ezért írja az első verszakban: „Meddig heversz még puszta kis lap, itt? / Jer, jer, megírlak és könnyű hajódat / Nyugati szellők árjába vetem", hogy aztán ezzel a két, mindvégig ismétlődő sorral fe­jezze be a verszakot: „Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska, / Szíves, de bánatos üdvözletem!"10 Mi ez a lap vagy „lapocska"? Erről is útbaigazít a Magyar írók albuma 45. oldalán írt lapalji szer­zői jegyzet, ami szerint „Egy emlékkönyvi fehér lapra, mit szerző még júliusban, 1849[-ben] magá­hoz vett".11 Ez, úgy gondolom, minden kétséget elo­szlat, itt Petőfiné Szendrey Júlia saját emlék­könyvéről, album amicorumáról van szó, amiből Júlia kitépett vagy kivágott egy lapot, s azzal adta oda Aranynak, hogy írjon rá valamit. Mivel Arany nem szerette a rögtönzéseket, egyelőre nem írt semmit a valószínűleg Nagyszalontán náluk hagyott emléklapra, de később az ilyenkor szokásos rövid vers vagy szentencia helyett egész versben köszöntötte a már gyászoló Júliát, illetve elevení­tette fel „az eltűnt hiú barát" emlékét. Bár Arany azt mondja versében, hogy ő is gyászol, mivel „nem bír reménnyel", azért még fenntart magának egy csipetnyi reményt, hogy Petőfi megmenekülhetett. A lapalji jegyzet ugyanakkor kicsit félrevezet, mert 1849. július vége lehet ugyan Petőfi eltűnésének, illetve halálának dátuma, de Arany utoljára alighanem 1849 májusának végén, Petőfi anyjának te­metése után látta utoljára a költőt, amikor az Zoltán fiáért Nagyszalontára utazott. Mezőberényből július elején Nagyváradon át ment Bem seregéhez, hiába hívta őt Szalontára megint Arany.12 Nem sokkal később, 1850 júniusában Szendrey Júlia már biztosan tudja, hogy Petőfi már nem él, ugyanakkor kényszerhelyzetben van: ha nem megy gyorsan férjhez, kilakoltatják Pestről. Ma már tudjuk, ezért megy hozzá hirtelen, a teljes gyászév letelte előtt, 1850. július 21-én Horvát Árpádhoz, amivel ki­váltja Arany János haragját: eredménye A honvéd özvegye, amit az összes költemények 1850 augusztu­sára datál. Ez a majdnem­ ballada Ham­es-mottóval kezdődik: „Gyarlóság, asszony a neved!",13 és a „hon­véd", azaz Petőfi kisértetének megjelenésével tetőzik Júlia új menyegzőjén. Jóllehet ez nem „objektív" szellem, akit többen is látnak, mint a Hamletben, hanem csupán a fiatalasszony képzeletének szülötte, tehát nyugodtan elfelejthető. Ugyanakkor az Emléklapra visszafogott fájdalmával jobb vers, mint a Júliát helyzetének tisztázása nélkül indulatosan megbélyegző haragos-gúnyos A honvéd özvegye. 1850 olyan év, amikor Arany még teljesen Petőfi eltűnésének, illetve halálának hatása alatt áll. Több versben utal arra, hogy a szabadságharc bukása és Petőfi távozása súlyos törést jelent életé­ben. Erről szól az 1850. február 15-re keltezett Évek, ti még jövendő évek...,­ és pontosan érzékelteti az életre szóló veszteséget a Leteszem a lantot (1850. március 19.) bánatos refrénjével: „Hová lettél, hová levél / Oh, lelkem ifjúsága".15 De még egy ekkoriban írt, viszonylag derűlátóbb Arany-versben is előbukkan néhány sor Petőfiről. Amikor 1850 őszén a „törökországi bujdosásából visszatérő" Egressy Gábort, a színészt üdvözli, nem tudja megállni, hogy ne panaszolja el a mindkettőjüket érin­tő és szüntelen szomorúságra késztető hiányt: „Ő, kit úgy szerettem, ő, kit úgy szerettél, / A közös barát nincs örömünnepednél, / Lantja mélyen hallgat.”16 Bár lelke mélyén már tudja, hogy Petőfi már nem él, Egressy hazatérése még felcsillant egy „csalóka reményt" az elmagányosodott költőben. De Júlia férjhezmenetele és egy, az Egressy által már ismert szemtanú jelentése, illetve a színész Aranyhoz írt levele után,17 1851-re már nem fér kétség ahhoz, hogy az Egy gondolat... költője elesett a kozákroham által eldöntött csatában. Az Emlények című, csak évekkel később kiadott költemény első versszakában Arany már múlt időben beszél Petőfiről: „Ki nékem álmaimban / Gyakorta megjelensz, / Korán elhúnyt barátom, / Van-é fel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?”18 Mint tudjuk, erre a válasz nemleges, hiszen a segesvári tömeg­sírnak még sokáig kell várnia emlékmegjelölésre. De hogy mennyire maradandó emléke Arany Jánosnak Petőfi, jelzi egy harminc évvel a költő halála után, 1879-ben írt vers, amiben megint felbukkan az álom-motívum: „Álmaimat gyakran lá­togatod most is / Rég sír fedez, oh, de nem nyughatol ott is". A négy verszakból álló vers harmadik szakaszában az öregedő Arany a hírnévben egyre gyarapodó Petőfit állítja szembe, azt vélve, hogy Petőfi költészetét újabb nemzedékek öröklik, akárcsak egy „közös eszmét".19 Magyarán mondva, ha a világszabadság és a köztársasági államforma nem is valósult meg, a kiegyezéssel Magyarország KORTARS 2018 / 03

Next