Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 7-8. szám - SZÜLŐFÖLDEM - Dobozi Eszter: Véghek, Bognárok, Doboziak...
66 . szülőföldem A szülőföld megbecsülésére Petőfi Sándor tanított meg engem. A „szülőföld szeretetére" formulát óvakodnám leírni. Számomra ez túl erős kifejezés volna. Máig sem tudom ugyanis pontosan, hogyan is állok én a szülőföld szeretetével. Szeretem-e, szabad-e szeretnem? Tudja-e szeretni a száműzött a szülőföldjét? Vagy csupán valami egyvelegét hordozza magában az egymásnak ellentmondó érzéseknek? Száműzetés-e a harminc kilométernyi eltávolodás? Mindezek máig is megválaszolatlan kérdések számomra. Noha mostanában mintha egyre többször azon kapnám magam, hogy hazafelé menet, amint elhagyjuk Nyársapát térségét, s föltűnik a Hild József tervezte református nagytemplom kupolája, valami ellágyulásféle fog el. Hogyne fogna el, amikor már hallani nem hallhatom a nagyanyai végső rendelkezést, csak emlékeimben él tovább: „Ha meghalok, a nagytemplomi harangot húzassátok meg, mert tudjátok, én annak a harangnak a szavára nőttem föl." Így is történt, amikor temettük, az egész várost beterítette a nagytemplomi harang zúgása, s nem az újvárosi vékony hangú harangocska bimbamolt csupán. Úgy tíz-tizenegy éves koromban szembesültem azzal, hogy Petőfinek Az Alföld című versében leírt táj egészen olyan, mint amelyen magam is gyakran átkerékpároztam a városból a nagyszüleimhez igyekezve. Tőle tanultam a fogalmat is: szülőföld, vagyis hogy nekem is van valami közöm, sőt nagyon is sok közöm például ahhoz a szikes-gyepes, lepelhomokkal fedett térséghez, amelyen áthaladok. Tőle tanultam meg a részleteket észrevenni. Az ő versének ismerete élesítette meg a látásomat olyannyira, hogy még az apró fehér korpavirágokon is megakadjon a szemem. Azt viszont, hogy a korpavirág korpavirág, anyától tanultam. (A Mi virít itt? című virágkalauzból azonban azt is tudhatjuk, hogy a mi korpavirágunkat tavaszi ködvirágnak is hívják másképp.) A madarak közül a bíbic gyakori föltűnésére emlékszem, főleg a Gerje nevű patakhoz érve figyelhettem, miként billegetik bóbitás fejüket. Ez a szó, a bíbic azonban anyai nagymamámtól származott át személyes szótáramba. Volt ugyanis, amikor vele együtt haladtunk át ezen az otthon csak csordának nevezett réten - kifelé menet az ő tanyájukra. Ma is hallom a fülemben vijjogósító hangjukat, amint kiáltják a nevükhöz hasonló madárhangon: bíbic. Ugyancsak ilyen útjaimon lettem figyelmes a vasútpartról a gyalogakácokon túl látható villámsújtotta fára. Hogy milyen fa lehetett élő korában, nem tudom, hiszen amikor én találkoztam vele, már koronája, levelei sem voltak. Gyanítom mégis, hogy fűz volt. A fűz ugyanis ezen a tájon őshonos. Kiss Lajos - Csánki Dezső és Pais Dezső nyomán - a fűzfa jelentésű cigié, cegle szóból eredezteti a város nevét is. Csak a töredezett csonk meredt ki a földből. A megmaradt ágroncsok görcsének látványa sokat foglalkoztatott. Szerettem volna megfesteni ezt a témát akkoriban még az ecsetet, rajzeszközöket részesítve előnyben az írással szemben. Azaz hogy az írás, a magam kedve szerinti írás gondolata még föl sem merült bennem. S hogy Petőfi Alföldje, pusztája, Kiskunsága ugyanaz, mint a miénk, a felismerés nemcsak a „királydinnyés homokban" mezítlábaskodásainkból származik, de később is megerősítésben volt részem efelől. Például akkor is, amikor egy téli napon Buda Ferenc költőbátyámmal vágtunk át ezen a térségen DOBOZI ESZTER (1956) KECSKEMÉT KORTÁRS 2018/ 07-08