Kortárs, 2020. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)

2020 / 3. szám - Mayer Erzsébet: Halálviszony, haláliszony

rodalmába. A szent család egyiptomi menekülését szimbolikusan mint Jézus beavatását értelmezi. S van még egy világirodalmi érve is: Ibsen Peer Gyntje a vándorlásait Egyiptomban kezdi. Mindeh­hez annyit tennék hozzá, hogy Madách Tragédiájának első történelmi színhelye is Egyiptom. Az ősi­­ségtől kezdve az ókoron át a középkori ember időszemlélete a kozmosz egészét átható körkörös­­ség. Ennek a körnek része az élet és a halál, a most és az örökkévalóság, s amelyben a fény és az árnyék, a teremtés és a rombolás folyamata és állapota szervesen összetartozik. Még a középkor misztikusai is tökéletes egységben látták az univerzumot, annak ellenére, hogy a keresztény vallás­ban a világ polárissá válik, a tér mennyre és pokolra, az idő a földi lét siralomvölgyére és az öröklét mennyei üdvösségére tagolódik, de nem szakad ki az ember ebből a szerves egészből. A reneszánsztól a korábbi időszakaszokban is megnyilvánuló individuum először meglazítja, majd elszakítja égi­s természeti kötelékeit, figyelmen kívül hagyva a kerek egészből fakadó korábbi eligazító érvényességet. Az individuum kézbe veszi a történelem folyását, rendületlenül halad elő­re, egyre aktívabban, eltakarítva a haladás útjából mindazokat és mindazt, ami a végső győzelem megvalósulását akadályozza. A történelmi ember erőszakot tesz a természeten, megzavarja a kör­­körösség örökös rendjét, az élet és halál urává teszi önmagát. A halál a modernitásban, mint ahogy az élet is, csak annyiban fontos, amennyiben feltétel nélkül szolgálja a történelmi sikereket. Nem is­meri a személyiséget, csak a művi közösségek kollektív tudatú anyag-gyermekeit. Majd hamar ki­derül, hogy az ember problematikája nem racionális. A ráció nem elégséges az emberiség felada­tainak elvégzésére. A lélekről alig esik szó, a halhatatlanság a történelmi nagyságokat megillető ti­tulus lesz. Napjaink reszketeg, hetykén gőgös és magabiztos embere becsavarodott a pénz-, a tárgy-, az élmény-, a programhajhászó életmódba. Játszik az idővel, játszik az időben, mint ahogy vele is ezt teszik. Itt már nemcsak a kör kiegyenesítése a gond, hanem a magára maradt individuum becsava­­rodása önmagába. Az értékválságba került ember nem halad, hanem a konditermekben gyakorolja a helybenjárást. Elveszíti alapvető képességét, hogy a másik ember helyzetét érzékelje, hogy a má­sik ember helyzetébe képzelje magát. Az asztma, a cukorbetegség és az autizmus, a hipermozgé­­konyság ennek a jele. A posztmodern ember, éppen mert minden vonatkoztatási rendszert elveszí­tett, minden korlátozást, rendszerbe illesztést saját szabadságának durva korlátozásaként él meg, amit szélsőséges formában diktatúrának érzékel, így az idő múltával a bibliai tanítások holt, kultúrtörténeti ismeretté váltak. Pedig nem veszítet­ték el érvényességüket. Érdemes felidézni útmutatásukat. A Példák könyvének Elmegyek meghalni verse költői módon fogalmazza meg, hogy bárhol áll is az ember a társadalmi ranglétrán, sem hatalmat, sem rangot, sem pénzt nem vihet magával. Elmú­lik a vitéz dicsősége, szétfoszlik a bíró ítélkező hatalma, a szépség igézete, okafogyottá válik az élet habzsolása, vagyis az evilági örömök hajhászása. „Elmegyek meghalni, remélvén az örökké meg­maradandó életet, kiért ez elmúlandó életet megutálom." Az értékrend egyértelmű: a hiú, múlandó földi gyönyörök helyett a halál ajándékaként az ember az örökkévalóságba léphet. Így gondolkodott és érzett még a középkori ember, aki komolyan vette a lélek halhatatlanságát, és arra törekedett, hogy Isten rendelése szerint éljen, s hogy minden tevékenységét alárendelje a üdvözülésnek. A Prédikátor könyvében is van időálló bölcselet. Az, hogy az ég alatt, a földi világban minden do­lognak kijelölt ideje van. A halálba menők legnagyobb szomorúsága, hogy ezt későn értették meg, más életét élték a saját idejük helyett, elszalasztották az idő által felkínált lehetőségeket. A prédi­kátor tanításának alapja, hogy minden természeti és emberi jelenség közös vonása a keletkezés és az elmúlás, az épség és a romlás, a növekedés és az enyészet, az elevenség és a pusztítás, valamint a folyamatokat kísérő, szintén ellentétes érzések, mint az öröm és a szomorúság, az ujjongás és a kétségbeesés. A világ rendje itt még kerek egész. De hiába minden figyelmeztetés, egyre kevésbé értjük, hogy az örökkévalóság nélkül minden földi dolog csupán füst és pára, s hogy a földi fontos­ságok értékét az örökkévalósághoz való viszony határozza meg. A modernitásba került vagy oda kényszerült ember gyötrelmeit pontosan érzékelteti Csokonai Vitéz Mihály A lélek halhatatlansága című filozófiai költeményében. Megírásának körülményei is­mertek. A költeményt Nagyváradon, Rhédei grófnő temetésén maga a költő olvasta fel 1804-ben. A költő rossz anyagi viszonyok között élt, rossz egészségi állapotban, s nem tudott megélni költői tehetségéből. A halotti búcsúztatás végleg aláásta egészségét, megfázott, tüdőgyulladást kapott, majd ennek következtében egy évre rá, 1805 januárjában meghalt. A személyes körülmények­kel­ KORTÁRS 2020 / 03 67

Next