Kortárs, 2020. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)
2020 / 3. szám - Szántó F. István: Nem középiskolás fokon (Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom)
80 pennával kezében (kevésbé patetikusan: klaviatúrájával az íróasztalán) próbálja kivívni azt, amire az irodalomtörténészi szakma nehézfegyverzete se bizonyul elég hatásosnak, és egyedül próbálja elvégezni azt a munkát, amit egész intézetek, tanszékek, tanszéki és akadémiai kutatócsoportok stb. se nagyon tudtak vagy akartak... De a praktikus nehézségek mellett vannak itt fontosabb, ha tetszik, elvi jellegűek is. Egyrészt, ha már felmerült Szerb Antal neve, hogy egyáltalán lehet-e, kell-e „szép" - értsd: olvasmányos-népszerűsítő - irodalomtörténetet írni, és ha igen, ki legyen az a bátor, aki belevág annak veszélye nélkül, hogy azonnal rá ne süssék: túl könnyelműen fogott „a lantok pengetéséhez”. Kimondva-kimondatlanul tehát a legitimáció és az illetékesség kérdéskörénél járunk. Semmiképp se szeretném azt a látszatot kelteni, mintha lenne kész válaszom, ezért óvakodnék az ex cathedra kijelentésektől. Hisz teszem azt, ha az olvasók viszik (s veszik), mint a cukrot az ilyen szellemben megírt, olvasmányos és a szó nemes értelmében olvasócsalogató irodalomtörténeteket (bár hiteles eladási statisztikák hiányában fogalmam sincs, tényleg így van-e), akkor miért kéne a recenzensek, a megmondóemberek, a savanyú a szőlő szellemében kukacoskodók fenntartásaival, fanyalgásaival, esetleg vitriolos kritikájával foglalkozni az anyagi hasznot zsebre vágó kiadónak és a többnyire csupán (bár azt se becsüljük le) erkölcsi hasznot húzó szerzőnek? Végtére is, miért ne „árthatná bele" magát egy író az irodalomtörténész vagy az irodalomteoretikus szerepkörébe? Hisz ki más lehetne annyira kompetens és illetékes az irodalom ügyeiben (ide értve talán annak történetét is), mint az a valaki, aki aktívan vesz részt a létrehozásában, sőt, akinek alkotó tevékenysége nélkül létre se jöhetne az, amivel az irodalomtörténet professzionális művelője foglalkozik. (Furcsa vagy nem furcsa, mégsem ezt támasztja alá napi tapasztalatunk, ahogy feljebb futólag már utaltam rá.) Noha ilyen nyíltan sem a kötet megszületése körül bábáskodó kiadói szakemberek, sem Háy János nem teszik fel ezt a kérdést, egy-egy elejtett megjegyzésből (például az 583. oldalon olvasható alábbi pár sorból: „Persze a Sanyika [Weöresről van szó] nem olvasott olyan sokat, mint, mondjuk, az Illés Endre vagy a Sőtér István, de a Sanyika mégis mindent tudott. A Sanyika azt mind tudta, amit az Illés Endre tudott, de az Illés Endre soha nem tudta meg, amit a Sanyika tudott, hiába olvasott óraszám minden áldott nap", vagy a 33.-ról idézve: „Olyan az irodalomtudomány, mint a megcsalt feleség, aki minden apró információban a vélt igazsága bizonyítékát látja") mindenki számára azonnal egyértelmű lehet Háy válasza az író vs. irodalomtörténész közötti presztízsharc kimenetelét illetően. Ugyanakkor nagyon nem vagyok meggyőződve arról, hogy Háy kizárólag ennek, tehát a szépíró és az irodalomtörténész közötti viaskodás harcmezejének tekinti azt a terepet, azt a „másik”, a „szellemi Magyarországot”, ahol hétszáz oldalon keresztül kalandozik. Annak ellenére sem, hogy a szövegben valóban vissza-visszatérnek azok az irodalomtörténetet meg-megfricskázó, polgár- (pontosabban kritikustpukkasztó kijelentések, amelyek nagy valószínűséggel inkább elidegenítik az ilyesféle irodalomtörténeti munkák iránt egyáltalán nyitottnak mutatkozó érdeklődőt. Hogy melyekre gondolok? Például az olyan vallomásokra, hogy a szerző „egy-egy írót (horribile dictu magát a „nemzeteszmét") övező „hősi mítoszt" kívánja „tovább rombolni", konkrétan például Balassi esetében, akit „egyszemélyes popzenekarnak" aposztrofál valamelyik végvárban [azaz egy „mai romkocsmában a Kazinczy utcában"]. De könnyen érezheti kényelmetlenül magát a konzervatívabb beállítódású olvasó attól is, ha, mondjuk, Arany kapcsán olvassa azt, hogy „[Arany] a valóságos Mása helyett [megteremti] égi mását, aminek fő jellemzője az erény lesz, egy olyan morális paradigma, melynek valójában semmi keresnivalója a művészet területén", vagy hogy nemzeti klasszikusunk „nem lehetett pl. lángoszlop, mert ez a szerep már le lett pacsizva előtte". S nyilván sokan fel fogják kapni a fejüket arra is, ha a Bródy-fejezetben tudják meg Jókairól, hogy „betegesen szervilis és gyáva" volt, illetve a Madách-kutatókról en bloc, hogy még ők se olvasnának Madáchot, ha nem ő lenne a Tragédia írója. E vonatkozásban érdemes szóba hoznunk a kisportrék szokatlan címadását, hisz akár kvízjátéknak is elmenne, hogy össze tudnánk-e párosítani irodalomtörténetünk jelentős alkotóival ezeket az egyébként sokszor nagyon találó és szellemes fejezetcímeket. Lássunk néhány példát: Aki fölénk nő, A kozmosz fegyence, A műparaszt, A főműves, A lángoló oszlop, Aki kettővel fölöttünk járt a gimiben, A rovátkolt barom, A ritmusdaráló, Sanyika (A megoldások rendre, sajna, nem fejjel lefelé szedve: Kaffka Margit, Füst Milán, Móricz Zsigmond, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Babits Mihály, Weöres Sándor). Vérmérsékletünk függvényében vonhatjuk össze szemöldökünk, vagy mosolyoghatunk a bajszunk alatt a szövegnek (első pillantásra csupán stilisztikainak tűnő) megoldásain, amelyeket éppúgy tekinthetünk egyféle örök kamaszos hetykeség vagy akár szemtelenség megnyilvánulásának, KORTÁRS 2020 / 03