Kortárs, 2020. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)
2020 / 6. szám - Bazsányi Sándor: Kovács András Ferenc / Requiem tzimbalomra
BAZSÁNYI SÁNDOR Kovács András Ferenc: Requiem szimbalomra (Örömzene - darabokban) Magvető, 2019 A 2019-ben hatvanéves Kovács András Ferenc költészetében ott működik az általa teremtett és vele egylényegű, ráadásul 2019-ben új kötettel is jelentkező Lázáry René Sándor (1859-1929) egyik fiatalabb kortársának híres fekete zongoráját idézve: sir, nyerit és búg a teljes irodalmi hagyomány, amelynek immár fontos része ő maga is (értsünk bármit is az a szócskán). Valóságos és elképzelt szerzőivel. Önnön rafinált alakmásaival. Szerzőket teremtő nyelvével. Vagy ami ugyanaz, nyelvét megteremtő szerzőivel. Ő maga és alakmásai egyaránt és egyképpen: engedelmeskedői és parancsolói (megint csak Adyt hozva: ura és cifra szolgái) a nyelvnek. Citált vagy koholt elődeihez, poétikusan foncsorozott tükörképeihez hasonlóan Kovács (nyelvszokásilag KAF) egy személyben és szó szerint: saját költészetének üllője és kalapácsa. Ráadásul Kosztolányi vad kovácsa nála olyan víg kováccsá változik, aki ugyanakkor ezúttal, a hatvanadik születésnapjára megjelentetett, célirányosan válogatott verseket tartalmazó kötetben a Requiemet veri a szimbalmán (vagy Nagy László haldokló Balassijával szólva: pengeti citeráján et ceteráján). Merthogy az, ami játéknak tűnik - az is. Játék, de a komolyabbik fajtából. Ahogyan tragikus sorsú földije, a kötet egyik versének (Háfiz sírhalma mellett) páros ajánlásában említett Szilágyi Domokos pontosítja (a másikuk természetesen A Hafíz sírhalmának Csokonaija): „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan". És ugyanő írja saját Mozart-versében: „kacagni, míg a kacagás / titokban zokogni tanul!” Vagy ahogyan egy másik, jóval szerencsésebb alkatú és sorsú erdélyi költő, Kányádi Sándor játszik a nyelvvel, és éppen Mozart városának halottak napi díszletei között: „Dies irae dies illa / szórhat szikrát a favilla / festve divat a szempilla". Vagy ahogyan maga RAF írja a pályáját Requiemmel záró Mozartnak és a Cimbalom becenevet elnyerő Csokonai Vitéz Mihálynak(továbbá Don Giovanninak, még továbbá Giacomo Casanovának, legtovábbá az érzékicimbalom költői szellemének) szentelt kötete nyitó versében, amely ötös szótagszámú, jambikus lejtésű háromsorosokban kottázza újra az alig több mint krisztusi korban elhunyt zeneszerzőtől halotti misét rendelő ismeretlen(ség) ajánlatát: „A tehetséged / Új próbája lehetne / Egy patetikus, // Magasabb stílben! / Miért ne, hiszen szabadon / írhatsz, kedvedre, // Miként szellemed / Sugallata diktálja." (A Requiem szimbalomra egyébként éppen annyi versből áll, ahány évesen meghalt a Requiem zeneszerzője: harmincötből. Csokonainak három évvel kevesebb jutott.) Tehetség, stílus, szabadság, szellem, pátosz: mind-mind részei annak a könnyedén nagyszabású (vagy nagyszabásúan könnyed) játéknak, amely 1983-ban kezdődött a Tengerész Henrik intelmeivel, és amely nem ér véget a 2019-es Requiemmel. Merthogy és ameddig a tzimbalom (és a tzimbalista) bírja. Sokhangúan, sok hangon. Kötetünk alcíme, feszültségteli műfaj meghatározása: Örömzene - darabokban. Merthogy hiába kerülünk a klasszicizmus (klasszikus harmóniát követő, ámde velejéig modern) időszakát mímelő (jobb szó híján posztmodern) közegbe, a tapasztalat egyértelmű: minden öröm eltörött, minden kéj csak részekben jobban, minden, de minden darabokban - és ennek megjelenítéséhez tényleg kiváló médium a zenetörténet fogalmával klasszikusnak vagy (bécsi) klasszikának nevezett időszak (sokak szerint) legnagyobbja (ha a többfelé kötődő Beethovent most nagyvonalúan átcsoportosítjuk a romantikusokhoz), akihez azután logikusan csatlakozik a magyar felvilágosodás irodalmának talán legszélesebb hangterjedelmű költője, akár tematikus, akár formai síkon mérjük ezt a szélességet. (Csak két léha címutalás a két szélső értékre: Tartózkodó kérelem - Tüdőgyuladásomról.) Ráadásul Csokonai debreceni tanulótársaival lefordította Mozart Varázsfuvolájának Schikaneder-féle librettóját, először az egészet A boszorkánysíp címen, majd részleteket belőle, immár A varázssíp címet választva - KAF ez utóbbiból idézi Papageno bemutatkozó dalát, először a két elődöt megidéző kötet kétszer két mottójának egyikeként, másodszor a Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pamm című vers mottójában: „A madarász vagyok én la, / Vigadok hajsza, hopszasza. / A madarászt minden határ / S fia, apja esméri már." A költőtárs Parti Nagy Lajos „címeire, rímeire" szerzett Nyári szünettek közül a kötetünkbe illesztett legutolsó, a Bécsi Jócit', amely egyébként a 2001-es Téli prézliben éppen négy Mozart-vers előtt állt, amelyek közül ráadásul három is szerepel a kritika . 89 KORTÁRS 2020 / 06