Korunk Szava, 1937 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1937-05-15 / 10. szám
314 ÚJ KÖNYVEK Illyés Gyula: Petőfi 1823-ban, egy kiskőrösi házban gyereksírás hallatszik. Fiú született, az a fiú, akit a történelem kiszemelt, aki személyében jelenti a tizenkilencedik század forradalmait és fordulatait. Mi lesz belőle? „Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük mégegyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.” A történelem tényéhez függeszti Illyés Gyula ezt a személyes hevületű mondatot, és könyve első oldalain élesen megmutatja szándékát: úgy írni Petőfiről, mint aki személyes ügye személyes izgalma nemcsak neki magának, hanem az egész magyarságnak. Illyés Gyula számára Petőfi szerepében sűrűsödik a tizenkilencedik század minden mondanivalójával, s ezért érzi életét fontosnak és tanulságaiban érdekesnek. De nemcsak a történelmi, a magyarság-öntudati példa Illyés Gyula szemében a költő, hanem minden igaz magyar, szabad magyar alkotónak eszményképe. Petőfi ebben az életrajzi tanulmányban egy hatalmas lírai vers ürügye, rajta keresztül Illyés Gyula és a magyar költő vallomása szólal meg korunk kérdéseiről és a költészet, a szó, a szabadság örök mondanivalóiról. Ki ez a Petőfi Sándor? Az elhivatott, aki számára vajúdtak a magyar évszázadok. Minden azért alakult, hogy ő megszülethessék, hogy küldött lehessen, aki népének megmutatja az ígéret földjét és eltűnik mint egy táltosfiú, amikor hivatását betöltötte. Illyés Petőfire történelmi szükségesség, a magyarság tizenkilencedik századi helyzetének válasza. Mindettől a költő személye szinte független. Ami vele és ami körülötte történik, megtörténne akkor is, ha történetesen nem Petőfinek neveznék. Az elhivatottnak nincs szüksége mástól elkülönböztető, erősen és különállóan jellemzett vonásokra. Nagysága és szerepe éppen az, hogy nagyon is fajtájából való, nagyon is fajtája vágyainak és fölébredésének követe. Tünemény, akiben isteni véletlen vagy isteni kegyelem egyszerre mutat meg mindent, ami példa és serkentő lehet. Költészete is ennek a szinte kollektív léleknek műve, minden sora a legáltalánosabb magyar közölnivaló, azt lehetne mondani a fordulópontra jutott egyetemes magyarság nyilatkozik meg bennük, rója a sorokat, veti egymás alá a rímeket. Illyés Gyula Petőfije természeti tünemény, mint a villám, a vihar: érkezik mert a légkör alkalmas érkezésére és eltűnik, amikor learatta elhivatottsága kézzelfogható, útbaigazító eredményeit. Ez a Petőfi Sándor istenküldötte próféta. Az életrajz, ami köréje fonódik, a hagiográfiák misztikus jegyeivel van tele. Származásában, születése helyében, pályája szakaszaiban, ismeretségeiben, harcaiban titokzatos célzatú elrendelés van. Valami keményen és megrendítően protestáns van ebben a könyvben és ebben az életben: az eleve elrendeltetettség sötét és megragadó költészete. Petőfi életének minden apró vonása egy nagy, kerek és másíthatatlan mű szükséges, mulaszthatatlanul összekötő szalmaszála. Illyés már-már vallásos áhítattal közli és kommentálja ennek az életnek fordulatait egészen a segesvári csatatéren való jelképes, csodálatos eltűnésig. Mintha angyalok állanának Petőfi elé és tiltó karddal parancsolnának rá, hogy sorsfordulóin merre menjen. Egy csodálatos, költői legenda Illyés fogalmazásában Petőfi élete és ezt a legendát áhítattal, néha borzongó babonássággal jegyzi föl, akár egy középkori barát. Petőfi élete célzatos, minden porcikájában elrendelt legenda. Illés azonban még ennél is többet lát benne: az örök időszerűséget. Petőfi mindenre választ ad, ami a mai társadalmi és állami formák között élő költőnek, írónak, „szakmabelinek” kétsége. Szelleme ma épp olyan érvényességgel diadalmaskodhat késői „kortársaiban”, mint akkor: példája az eleven és megoldhatatlan magyar bajoknak és antagonizmusoknak. Az életét följegyző és magyarázó, misztikus egekbe emelő Illyés is azért hozta ismét közénk, „boldogan hogy írhat róla”, hogy szellemét diadallal valósíthassa eredménnyé. Mert „ne áltassuk magunkat, (szelleme) nem diadalmaskodott. Amit legkevésbbé várt az utókortól gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség.” Az elragadtatott életrajzíróból, aki áhitatos túlzásokkal talán a legszebb Petőfi-életrajzot írta meg, itt már a késői utód lesz, aki tovább emeli a nagy elhivatott árnyékában a tépett lobogót és menti tovább Petőfi „kínzó örökségét” a századoknak. És ami csak a nagy költészetnek volt első pillanatban „követelménye és ismérve”, így lesz a nagy életnek is példája és szükséges velejárója. (Nyugat kiadása). Kodolányi János: Suomi, a csend országa Kodolányi János már kisdiák korában vágyódott Finnországba. Rajongása kedves és valóban kisdiákos volt: megvette és megtanulta Budenz bonyolult nyelvtanát, át meg átolvasta többször is a Kalevalát, földrajzokat magolt és térképeket böngészett. A rajongás aztán e szűkös segédeszközök fölé Finnország különös varázsbirodalmát kerekítette, mint a forróság kastélyokat és erdőket a puszták sanyarú kutágaira, viskóira. Most amikor felnőtt fővel elindult végre a valóságos Finnországba, ezt a délibábot kereste — és meg is találta. Mert nem a valóság Suomija az, ami Helsinki kikötőjében elébe nyílt, hanem a valóság tarka délibábja. Kodolányi megrészegszik a gyerekkori ábrándoktól és a magyaros lelkesedéstől, kritika és percnyi józanság nélkül veti bele magát elragadott rajongása langyos fürdőjébe. Ez a Suomi, a Kodolányi János Finnországa, olyan mint egy virágos rét egy szüntelen madarak és fák ünnepén. Minden más, szebb, tökéletesebb a magyar és az európai életnél, a finn élet bensőséges csöndjének, mélységének, lassú kellemességének, tiszta illetetlenségének dicséretére nem talál mérsékletes szavakat. Minden sor a lelkendezés, szinte versben beszél és a finn irodalmi élet szerkesztőségeiben, csarnokaiban és udvarházaiban úgy érzi magát mint egy jutalomosztó májusi vizsgán. Csupa fehérség, csupa kékség ez a Suomi és nagyszerű, elragadó emberek, tökéletes, páratlan intézmények, nemes és párjanincs tájak között az útleíró a hetedik menyországban érzi magát és boldogtalan, amikor ezt a finn paradicsomot el kell hagynia. Ilyen tündérvilág Suomi, a csend országa, Kodolányi János gyakorlatlan utazói szemében. Ennek a kritikátlan lelkendezésnek megvannak a maga súlyos és el nem hallgatható veszélyei. Mindenekelőtt: teljesen hamis képet kap a gyanútlan olvasó az idegen országról. Természetesen nincs füllentés, jóakaratú előlegezés ebben az országképben, csak éppen nem úgy igaz, ahogy Kodolányi bemutatja, mindent a jobbik oldalánál fogva meg. Potemkin-város ez a Suomi, ha a falak mögötti igazi világ nem is sokkal rosszabb, sokkal elítélendőbb, mint amit a falak maguk mutatnak. Igazat lehet adni Kodolányinak abban is, — amint általában minden mondani- és közölnivalójának igazat lehet adni lényegében, — hogy a finn világ más és jobb mint a magyar világ. Csak épp az ábrándos lelkendezés, a korlátlan ujjongás sok és visszatetsző. Az utas, aki Kodolányi nyomán utazna Suomiba, okvetlenül mást találna és okvetlenül csalódna. Így aztán ez a szakadatlan, mézbe és illatos rózsavízbe mártott rózsaszín dicséret Finnországról több a kötelező, baráti jóakaratnál és szemethunyó tárgyilagosságnál. Ennek a Finnországnak egyszerűen nincs hitele az olvasó előtt és ezzel együtt aztán a könyvnek és az írónak sincs hitele, ■a minden baj ebben van. A gondosabb anyagrendezés valamit segíthetett volna ezen a gyökerében, magatartásában elhibázott könyvön. Kodolányi gyakran ismétel, stílusa állandó rajongásában zavart, kócos, egyensúly nélkül való és semmi sincs benne a nyelvnek abból a művészéből és ökonómusából, akinek regényeiben ismertük meg Kodolányi Jánost. (Cserépfalvi kiadása.) Komor András: A varázsló Csapat gyerek, a kamaszkor öntudatosabb gyanakvásán még innen, egy rétet szemel ki arra, hogy talaja legyen játékainak, hazugságainak és ezentúl, televénye a borzongató, a KORUNK SZAVA