Korunk, 1939. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)

1939-12-01 / 12. szám - SZEMLE, BÍRÁLATOK - Forgács Antal: Egy elfeledett magyar író: Justh Zsigmond

tassák és előkelő rentier-milieu­jében vájkáljanak. Ami Green szellemi arcélét, karaktere alapvonásait adja, az e mi­lieu­r túl kezdődik. Ő az az ember, aki londoni vagy palermói vendéglők dúson terített asztalánál is Jób könyvéből táplálkozik és cham­p-de-marsi lak­osztályán az antik tragédia magaslatán él­ő járadékaiból. A dolgozó em­beriséggel kapcsolatban mondhatnám „gulliveri“ élményei vannak. Olykor felrázza a tömegnyomor, ha véletlenül találkozik vele, de nem jobban, s nem is nagyon máskép, mint egy Greco-kép vagy egy Poe-vers. A szo­ciális valóság kövei közt idegenül matat, idegenül, de nem bekötött szem­mel. S nagypolgári életformái lehetővé tették, hogy teljesen Prométheusz legyen, így hát, ha lezuhan, magasról fog lezuhanni, míg mi ide lenn ot­romba kavicsok közt botorkálva legföljebb a hasravágódást kockáztatjuk. Mégis: tévedés azt hinni, hogy természetes idegenségünk miatt sem­mi közünk egymáshoz. Ő is, mi is a sötét őserdőt irtjuk, hogy az­ uj hu­mánum útját egyengessük. Másoknál ez az új humánum szociális sugár­­kévét vet, nála morális hangsúlyt kap, amikor kimondja: „Minden ember önmagában az egész emberiség“. Bármennyire furcsán hangzik: ok, a Grtenek és mi, az alantjárók egymást többé le sem tagadhatjuk. Együtt tesszük e századot. Ha el kell pusztulnunk, együtt pusztulunk s addig is együtt pepecselünk a kor arcán.­­'Mosonyi Ferenc) EGY ELFELEDETT MAGYAR ÍRÓ: JUSTH ZSIGMOND Sentir le plus possible et analyser le plus possible! A századvég esz­tétikai-irodalmi eszményét jelenti e tourrési mondat. Reagálni a legellem­tétesebb érzésekre és azonnal elemezni kezdeni valamennyit. Élvezni, de számontart­ani a hangulatokat, öntudattal mérni az önfeledtség pillanatait. A lélek és az ész, az ösztönök és a tudat, a ziláltság és a fegyelem har­móniája! Harmónia, amely csak meghatoroláshoz, örök hontalansághoz és terméketlen kettősséghez vezethet. Justh Zsigmondi a magyar irodalomban talán a legtökéletesebb meg­testesítője ennek az eszménynek. A sápadt­arcú, szakállas­, tüdőbeteg, 2 láztól állandóan csillogó szemű fiatalember már külsejével is a századvég intel­lektuel­izó típusát reprezentálja. Halkszavú és mégis szuggesztiv, enervá­lt és mégis mindenkit lenyűgöző. Minden után érdeklődik és arány­lag sokat tud is, főleg kuriózumokat és intimitásokat. Életének külsősé­geiben is ragaszkodik ahhoz a kozmopolita, távolságokat és földrajzi hatá­rokat nem ismerő nagyvilághoz, amely egyformán biztosítja az értelem könnyű szomorúságának elviselését a szent tornyai kúrián és Párizsban, a Faubourg St. Germain-negyedben. Dolgozószobája akár egy maharadzsáé vagy egy spleenes angolé, aki élete nagy részét a Birodalom egy távoli pontján töltötte, s aztán élete alkonyán, a fiatal évek emlékeinek élesztge­­tésével akarja lassan hű­lő vérét melengetni. Drága keleti szőnyegekből való nehéz függöny csüng e dolgozószoba ajtaján, a­ fal mellett, széles kö­rével, a háttérben indul szentély trónussal, s a trónus körül apróbb-na­gyobb bálványok, fétisek. Egy régi nemesi udvarház legelrejtettebb zu­gában rendezték be e helységet, az udvarház az országútra néz, mögötte hatalmas, parknak is beillő kert, s a kert közepén Jászai Mari szobra, íme, a dekoráció teljes... Justh éltének minden mozzanatát úgy ren­dezi, mintha az a mű egy darabja volna. Halálraszánt szomorúsággal él-

Next