Korunk 1962 (21. évfolyam)
1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - GÁLFALVI ZSOLT: Írói nagyság
CARAGIALE EMLÉKEZETE GÁLFALVI ZSOLT írói nagyság Ha a nagyságot, valakinek vagy valaminek a nagyságát akarjuk érzékeltetni, rendszerint a hasonlítás vagy a viszonyítás eszközéhez folyamodunk. Az írók és a művészek esetében az ilyen hasonlítás sohasem lehet maradéktalanul kifejező. Caragialét román Gogolnak is szokták nevezni. Ibraileanu pedig Balzac Emberi komédiájához hasonlította életművét. Mindebben kétségtelenül sok az igazság, hiszen félreérthetetlenül érzékelteti, hogy Caragiale nevét joggal emlegethetjük a kritikai realizmus legnagyobb alkotói között. Ez a magas értékelés azonban éppen azért indokolt, mert Caragiale művészete — végső fokon — hasonlíthatatlan; nagysága éppen sajátosságában rejlik, abban, hogy tehetségének irányát és kibontakozását társadalmilag-történelmileg meghatározott valóság, a századvég román társadalmának valósága szabta meg. Caragiale művészetének alapvető vonása az adott valóság mély, átható, alapos ismerete, következetesen haladó és realista értelmezése. Az elveszett levél szerzőjének éles szeme a felszín jelenségei mögött csalhatatlanul meglátta a lényeget. A kor politikai porondján mozgó törpék jellemző vonásaiból művészi értelemben óriásokat formált, és éppen ezzel tette a szatíra sajátos optikája révén nyilvánvalóvá kicsinységüket. Catavencu vagy Dandanache nemcsak egy színdarab bármennyire is sikerült figurái, szimbólumokká nőttek, a tőkés-földesúri Románia „tisztára alkotmányos“ politikai életének megtestesítőivé. Könyörtelen realizmus jellemzi Caragiale írásművészetét. Ez a könyörtelen realizmus gyakran látnokká teszi az írót. Az elveszett levél utolsó jelenetében például a két politikai „ellenfél“, Dandanache és Catavencu egymás keblére borul — s ez a jelenet ismétlődik meg két évtizeddel később a valóságban, amikor a parasztság elemi erővel kirobbanó lázadásától megrettenő uralkodó osztályok képviselői, a konzervatívok és liberálisok vezetői még színpadiasabb körülmények között nyújtottak békejobbot egymásnak. A szatirikus felnagyítást maradéktalanul reprodukálta az élet. Caragiale azonban nemcsak a politikai színjáték nevetségességét fedezte fel; azt is tudta, hogy a burzsoá államférfiak egymásnak nyújtott békejobbja a nép ellen fordított gyilkos fegyvert rejteget. A komikus helyzetek, a nevetséges figurák rajza mögött mélységes fájdalom és keserűség rejtőzik. Csak az az író tudhat ilyen gyilkosan nevettetni, akinek szívét összeszorítja a népe sorsáért érzett fájdalom. Marx mondotta Balzacról, hogy művéből többet tudott meg a francia kapitalizmus törvényszerűségeiről, mint a polgári közgazdászok műveiből