Korunk 1967 (26. évfolyam)
1967 / 6. szám - TÉKA - Hajdu Győző: Műhely
emberi lélek legmélyebb rétegeiig leszálló (a legszívesebben azt írnám: mélylélektani, ha ezt a jelzőt nem kompromittálták volna), huszadik századian tragikus, az iszony, a gyötrelem, a reménytelen életszeretet pokolbéli bugyrait végigjáró és olvasóját ott végigkísérő kötetzáró novellája, A végállomáson leszállsz. * Ez a hosszú felsorolás csak tipológiai vázlata a kötet írásainak, amelyben tematikai változatossága, és esztétikai eredményei még nem is kaphattak helyet. Mi tehát ez az új kötet? A legegyszerűbb volna azzal válaszolni rá, hogy egy fiatal író kísérletezése. De pusztán kísérleti voltának ellentmond, hogy sehol, egyetlen novellában, karcolatban sem találkozunk a minden áron újat- vagy újat-mondás avantgardista törekvésével. És ellentmond neki bizonyos fajta higgadt megállapodottság is, ritka érettség, mely egyikmásik írásban az író szemléleti szilárdságára, letisztult formaművészetére enged következtetni (A végállomáson leszállsz, Értéktöbblet, Emberszabású ember). Persze, szó van arról is, hogy az író saját hangját keresi — ahogy hasonló esetekben mondani szokták. De a kötet azt látszik bizonyítani, hogy a hangütés, az írástechnika szempontjából Szilágyi Istvánnak nincs és nem is lesz „saját hangja“. Hanem saját hangjai. A kötet változatossága — az egyes írások értékeitől, sikerültségétől függetlenül — azzal biztat, hogy Szilágyi nem tud és nem is akar valami zárt tematikai, szemléleti és írástechnikai világot építeni magának, amelyben néhány problémakör és nagyjából azonos hangütés uralkodjék el. És ez a törekvése — amennyiben feltételezésünk helyes — rövid elbeszélő prózánk hasonló törekvéseivel rokon. Szabó Gyula 1965 végén, 1966 első felében írott, rövidesen könyvalakban is megjelenő novelláinak újszerű hangütésére már hónapokkal ezelőtt felfigyelt a kritika, és igyekezett kimutatni, hogy egyes írásaiba milyen fokon, milyen úton-módon és milyen sajátos formákat öltve hatoltak be az intellektuális elemek. De a reflexív próza térhódítása például nemcsak Szabó Gyulánál mérhető le, és nem is az egyetlen, jellegzetesen a huszadik századi embert mélyebben kifejező eljárás, mely prózánkban az utóbbi néhány évben erőre kapott. A mesei realizmus mint a modern ember egyik meghatározási és önkifejezési lehetősége Vári Attila írásaiban például csak kiegészít egy másik, homlokegyenest ellenkező eljárást, az elvontságot, a sejtetést, a jelzést. Hornyák József mindig is konkrét (már-már naturalisztikusan konkrét) elemekre épülő világa paradoxális módon nem kevésbé gazdag, és nem is kevésbé elvont, s a modern életérzés ölt benne testet. Az utóbbi két-három évben megjelent prózai írások és kötetek részletes elemzése még sokszorosan tovább bővíthetné ezt a képet. Ezúttal Szilágyi István művészi fejlődését is csupán jelezni kívántuk, előző kötetétől prózájának jövője felé, s írói törekvéseit szembesítettük prózaírásunk törekvéseivel: a modern ember, a ma emberének kifejezésében. Baróti Pál téka lyának helyzetében az utóbbi fél évszázadban és mindenekelőtt a második világháború után végbement változásokat. Fontos és időszerű azoknak az új vonásoknak a tanulmányozása és helyes értékelése is, amelyek az állammonopolista kapitalizmus korszakának munkásosztályát a múlt század proletariátusától megkülönböztetik. Ez az összehasonlítás két okból is elengedhetetlen: egyrészt, mert az új feltételek, az új vonások figyelembevétele nélkül lehetetlen a munkásosztály vezető szerepét biztosító helyes taktika rádolgozása, az időszerű feladatok helyes körvonalazása; másrészt, mert az új vonások jelentőségének eltúlzásán, téves értékelésén alapulnak a „munkásosztály eltűnéséről“, a „merőben új munkásosztály“ létrejöttéről, a „munkásosztály vezető szerepének elavulásáról“ szóló különféle hibás elméletek. (Kossuth, 1966.) Hajdú Győző Műhely „Egy szerkesztő feljegyzései“ alcímmel jelent meg az Igaz Szó jeles kritikus-publicistájának és író-szerkesztőjének cikk- és tanulmány gyűjteménye mindarról, ami másfél évtized alatt a romániai magyar irodalmi közvéleményt foglalkoztatta. Visszatekintések Bajza, Thury, Ady, Gaál, Asztalos, Tompa, Tomcsa, Tamási alkotásaira, Caragiale- és Arghezi-elemzések, vita Molnár vagy Móricz drámái körül, Bajor, Szemlér és mások mai felmérése, áttörés a „gondolati líra“ számára, bírálat és elismerés Nagy Istvánról mint kaleidoszkópban kavarog fel, s alakul színes egyéni képpé. A könyv szép hitvallás a szerkesztő közéleti elkötelezettsége, népi hivatása mellett. (Irodalmi Könyvkiadó, 1967.)