Korunk 1970 (29. évfolyam)
1970 / 6. szám - TALLÓZÁS - A "Frankfurti Iskola" kritikai újragondolása (Rinascita, 1970. 14.)
— ám nem a deheroizálás szándékával, inkább forradalmi realizmusnak nevezhető tárgyilagossággal. „Petőfi és Kossuth nevét száz év alatt sok rossz szándék öltötte magára csalogató cégévül — írja a tanulmány szerzője. — Az a bizonyos örökség gyakran került csalárd kezekbe. De ez a tény nem érv amellett, hogy a jogos örökösök finnyásan lemondjanak legnagyobb értékeikről. Petőfit és Kossuthot nem nélkülözhetjük.“ Kossuth és Petőfi „eszméi nem pusztán illendőségből elsajátítandó tananyagok, hanem java részükben ma is szüntelen önvizsgálatra, elégedetlenségre és küzdelemre intő élő üzenetek“. Fekete Sándor határozottan síkraszáll a közéleti ihletésű irodalom mellett, az egyoldalúsító nézetek ellen, amelyek arra hivatkoznak, hogy a fejlett nyugati irodalmakban sincs központi szerepe a politikának. Fekete éppen Kossuthra hivatkozva, a vagy-vagy híveivel szemben nemzeti jelleg és egyetemesség bonyolultabb viszonyára hívja fel a figyelmet. Ennek érdekében, a tisztázás igényével, történelmi tanulságul idézi meg tehát Petőfit és Kossuthot. „A tettől megcsömörlött bölcsek »huszadik századiságuk formairól tovább prédikálják majd leckéiket a forradalmárok »szerepjátszásáról«, a nemzeteszmény »elavulásáról«, a politika és a »magasrendű kultúra« ös-sze-e-gyez-tethe-tet-len-sé-gé-ről, de hiába. Az önáltatók, akik azt hitték, a föld sem forog tovább, ha ők egyszer heverészni akarnak, elképedve fogják tapasztalni, hogy kedvükért nem állt meg a história. A jövőre szívesen legyintenek azok, akik már kényelmesen berendezkedtek a jelenben. De vannak és lesznek olyanok, akik nem láthatják oly ragyogónak jelenüket, hogy máris lemondjanak a jövőről. Nem elégítik ki őket sem a hitetlen cinikusok, sem a vakhitek hitetlen prédikátorai, észszerű eszményt akarnak keresni maguknak. S akkor a múltból előlépnek a nagyok, akiket idő előtt avattak holt bálvánnyá, illetve túl korán csúfoltak avultnak az avulók. És kiderül, hogy van mit mondaniuk a jelen számára.“ Fekete Sándor a tárgy jó ismeretében veszi sorra Petőfi és Kossuth nézeteit néhány sarkalatos kérdésben, mint amilyen például a sajtószabadság, demokrácia, költő és politikus viszonya. A tanulmányíró nem misztifikál, nem tagadja el Kossuth és Petőfi magatartásának hibáit sem — figyelmeztet az örökség nem folytatandó oldalaira. Az általános tanulságok mellett irodalomtörténetileg is érdekes Petőfi és Kossuth együttes, egymás melletti vagy egymással szembeállított vizsgálata. A „Frankfurti Iskola“ kritikai újragondolása (Rinascita, 1970. 14.) A Nyugat-Németországba látogató Mario Spinella beszámol a Frankfurti Iskoláról szóló előadássorozatról, amelyet az ugyancsak Frankfurtban székelő Marxista tudományok és kutatások intézete kezdeményezett. A szerző elöljáróban hangsúlyozza a Frankfurti Iskola marxista jellegét. A reifikáció, az ember eldologiasodása, Marx egyik lényeges felfedezése az, amelyet a Frankfurti Iskola új vonatkozásokkal, szempontokkal gazdagított. Ez az iskola erős hatásai volt a német fiatalságra. Így a német kommunisták szempontjából is különösen fontos és sürgető lenne, írja Spinella, egy differenciált álláspont kialakítása a „kritikai elmélettel szemben. Spinella szerint ez az álláspont egyelőre eléggé merev és elutasító. Josef Schleifstein, az intézet igazgatója bevezetőjében szembeállította a leninizmust a Frankfurti Iskolával, bár elismerte, hogy egy adott — háború utáni — periódusban az utóbbi hozzájárult a kapitalizmus-ellenes kritikai öntudat kialakításához, azoknak a korlátoknak a széttöréséhez, amelyek megakadályozták a marxista eszmékkel való kapcsolatteremtést. Spinella bírálja a rendezvényt, mert szerinte az előadások nagy része nem tükrözi kellőképpen a közvetlen társadalmi-kulturális valóságot. „Miért nem hatott és nem hat még ma sem“ — kérdi — Marx közvetlenül, hanem csak a „kritikai elmélet“-en keresztül? Az összejövetelen válaszképpen az egyetemisták kispolgári jellegét, valamint a német kommunisták objektív nehézségeit hangsúlyozták. Spinella szerint az első túlságosan könnyű érv, a második pedig azért esik el, mert olyan országokban is megfigyelhető e jelenség, amelyekben erős kommunista mozgalom létezik. Nem elég kijelenteni, írja Spinella, hogy a kritikai filozófia egy „praxistól távol maradó filozófia“. Még kevésbé meggyőző az az érv, amely szerint a kritikai filozófia álláspontja a gyakorlat kérdésében egy olyan idealista ismeretelmélet következménye lenne, amely elveti a lenini tükrözéselméletet. Walter Jopke még Schleifsteinnél is szigorúbb. Szerinte Adorno és Horkheimer a „kulturális pesszimizmus“, az „elvont és történelmietlen szemantizmus“ képviselői, az antikommunista manipuláció eszközei. Erich Hahn már sokkal meggyőzőbben