Korunk 1977 (36. évfolyam)

1977 / 10. szám - HANKISS ELEMÉR: A romantikus Hamlet-élmény és a hegeliánus Hamlet-értelmezés

Az, ami Friedrich Schlegelnél alig több, mint spontán érzelmi reakció és lírikus-nosztalgikus vallomás, az néhány évvel később Schopenhauernél összefüggő filozófiai rendszerré kerekedik. Hamlet sorsában Schopenhauer saját — pesszi­mista — filozófiájának egyik legkitűnőbb irodalmi illusztrálását látta. Hamlet, írja, nem bűnös, és mégis szenved, s minél jobban bonyolódik a világ dolgai­ban, minél többet akar tenni a világ érdekében, annál jobban szenved. Egyszerűen azért, mert maga a cselekvés, maga az akarás, a célért való küzdelem a szen­vedés! forrása. Mert a Létezés nem más, mint szenvedés, s így végső fokon a Létezés a felelős az emberi szenvedésért, a Létezés a forrása a tragikus vétség­nek. S következésképpen, épp azok a legnagyobb tragédiák, írja Schopenhauer, melyekben jó és erényes hősök ütköznek össze. Mint Antigone & Kreon, Hamlet és Ophélia, Hamlet és Laertes. Mert ezekben derül ki a legvilágosabban, hogy nem az ember a bűnös, hanem maga a Létezés. És mi a megoldás Hamlet számára? Az, ami Schopenhauer kétségkívül sötét víziójában minden ember szá­mára: a Létezés megtagadása, a nemlét. Mihelyt föladja Hamlet a harcot, vala­mikor a IV. és az V. felvonás közt, vagyis az angliai út és a temetőjelenet közt, azonnal megszűnik benne a feszültség, azonnal szabadnak és megkönnyebbültnek érzi magát. Mert az életakarat megtagadása — az értelmező egyoldalú következ­tetése szerint — egyenlő a szükségszerűség megtagadásával és az emberi szabad­ságba való belépéssel.3 Akárcsak a filozófiában, Schopenhauer gondolatai a Shakespeare-kritikában is a negyvennyolcas forradalmak bukása után találtak visszhangra Európa-szerte. A század első felében nem ez a passzív, hanem sajátos: heroikus pesszimizmus és vele párhuzamosan egy erősödő történeti-társadalmi optimizmus jellemezte a költők és gondolkodók többségének szemléletét, magatartását. Victor Hugo Ham­­let-mítoszát állítjuk ide az egyik, a hegeliánusok Hamlet-kritikáját a másik illusztrálásaképp. Victor Hugo és nemzedéke sem tudja megoldani az élet és az adott társa­dalom nagy ellentmondásait, de — szemben Friedrich Schlegellel, szemben az első romantikus nemzedékkel — őt már nem kínozzák ezek az ellentmondások. Nem kínozzák, mert ő már elfogadja az ellentmondásokat, elfogadja azt a tényt, hogy az élet ellentmondások, ellentétes erők küzdelme. Sót, erőt merít ebből a tényből, azzal, hogy kozmikus méretűvé növeli az ellentmondásokat, és kozmi­kus méretű hérosszá patetizálja a velük bátran szembenéző és megküzdő embert. Shakespeare-t a világirodalom egyik legnagyobb írójának tartja, mert drámái­ban, akárcsak a valóságban, együtt van „a groteszk és a magasztos, a szörnyű és a nevetséges, a tragikus és a komikus“4. A Hamletet pedig a világirodalom egyik legnagyobb drámájának, mert benne a nagy emberi lehetőség: a tragikus diadal, a tragikus bukásban is diadalmaskodó hős sorsa testesül meg. Míg a szentimentális-preromantikus Hamlet, emlékszünk, összeroppant az élet, a külső valóság súlya alatt, Victor Hugónál fordított az erőviszony: a gigantikussá nőtt, gigantikussá növelt ember lerázza magáról a valóság és a sors béklyóit, a Ham­­leíben, írja Hugo, „az ember a világ, s a világ semmi“. Hamlet nem a külső világ, hanem önmaga rabja. Prométheusszal összehasonlítva így jellemzi őt Hugo: „Prométheusz a tett, Hamlet a tétovaság. A Prométheusz-mondában az akadály külső. Hamletben belső.. . Mert ki tud átjutni azon a bástyafalon, melyet úgy hívnak, hogy: Álom! S ki tud kijutni abból a börtönből, hogy: Szeretet! [...] Prométheusznak, hogy megszabaduljon, csak egy bronzbilincset kell széttörnie, és egy istent legyőznie. Hamletnek önmagát kell összetörnie, s önmagát kell legyőznie. [... ] Prométheuszból a vér folyik, Hamletból a kétség. [... ] S Hamlet végül egy óriási kérdőjellel fejezi be az élet és a halál félelmetes drámáját.“5 Ilyen költői képsorokba s ilyen költői pátoszba oldja föl Hugo az élet nagyon is reális ellentmondásait, s ilyen képekkel és pátosszal egzaltálja diadalmas hérosszá a valóságban nagyon is gyenge és nagyon is szenvedő embert. Míg Victor Hugo a valóság ellentmondásainak csak erre a hangulati-költői­­érzelmi feloldására vállalkozott, Hegelnek sikerült őket gondolatilag és ténylege­sen, a történeti és társadalmi törvényszerűségek figyelembevételével rendszerbe foglalnia, értelmeznie, feloldania. Shakespeare-kritikájában Hegel is, akárcsak Friedrich Schlegel, egy művelő­déstörténeti konstrukcióból indul ki. A történelmi fejlődést, Schlegel szerint, a Természet és az emberi Szabadság, Hegel szerint a jelenségvilág és az Abszolút Szellem dialektikája mozgatja. Az archaikus művészet korában a Szellem még nem tudta teljesen áthatni a jelenségvilágot, az anyagot; a klasszikus művészet korában már tökéletesen áthatotta, a kettejük egyensúlya sugározza e korszak alapélményét: a harmóniát. A romantikus művészet korában a Szellem elszakadt a Jelenségvilágtól, s ellentéteként szembekerült vele. Innen a romantikus művészet 822

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék