Korunk 1977 (36. évfolyam)
1977 / 10. szám - HANKISS ELEMÉR: A romantikus Hamlet-élmény és a hegeliánus Hamlet-értelmezés
alapvető jellege, a valami felé törekvés, a vágy, a nosztalgia. Kezdetben a metafizikum felé, a vallásos hit teremtette eszmények felé irányult ez a vágyakozás, később a lovagkor erkölcsi eszményei felé; végül, az újkorban, az ember már önmagában, önmaga belső értékeiben, egyéniségében, személyiségében kereste a végső értéket, a valóság érték-centrumát. Ennek az úgynevezett „szubjektív korszaknak“ egyik legnagyobb alakja Shakespeare. Az ő darabjaiban nem két, egymással szembenálló etikus erő ütközik össze, mint a görög tragédiákban, s nem születik egy ilyen összeütközésből az erkölcsi értékek valamely magasabb fokú szintézise. Nála mindig csak egyetlen hős van, s a küzdelem e hős lelkében játszódik le. A hős teljességre tör, megpróbál önmagában vagy önmaga erejével egy teljes világot, egy új világot, új harmóniát, új erkölcsi univerzumot teremteni. Szubjektív totalitásra törekszik — de végül is kudarcot vall. Mert a világtól elszakadva s pusztán a saját erejéből nem teremthet meg egy új világot. Hamlet tragédiájának is az az oka, hogy Hamlet képtelen kitörni saját tökéletességének, a tökéletesség parancsoló igényének köréből, képtelen a gondolkodás köréből a tett körébe, az erkölcsi tisztaság köréből a tettel járó megalkuvások körébe átlépni. Így végül épp a tökéletesség igénye bénítja, béklyózza meg, s végül nem tehet mást, mint hogy elfogadja, ami az ő akaratán kívül történik vele és a világgal. Elfogadja a külső szükségszerűséget. A cselekvő hősök, a sorsukat és a világot aktívan alakító hősök, a Fortinbrasok csak mellékfigurák, mellékszereplők ezekben a tragédiákban.A Hegel Shakespeare-felfogása korán elterjedt, és számos változatban újra és újra visszatért a forradalmasodó, politikailag aktivizálódó Európában. Belinszkij, például (mint Sirondello idézi), Hegelnél is hegeliánusabban, már teljesen pozitívan értékeli Shakespeare tragédiáit. Úgy véli, hogy még Ophélia halála sem leverő és nyomasztó, s Hamlet halála sem az, mert a néző végül is nem az egyéni tragédiát látja, hanem azzal a meggyőződéssel távozik a színházból, hogy az életben nincs semmi véletlen és esetleges: mindent a történelmi szükségszerűség, a történelmi fejlődés törvényei szabnak meg. A német hegeliánusok többsége is messze túlhaladja mesterét. Hegel ugyanis lényegében rokonszenvezik Hamlettel: átéli, bár történetileg és racionálisan föloldja tragédiáját Tanítványai viszont szembefordulnak Hamlettel, elítélik tétlenségét, gyengeségét, önző individualizmusát. Eduard Gans kijelenti például: Hamlet bűnös, mert nem teljesítette kötelességét a társadalommal szemben. A „spekulatív ész“ tragédiájának nevezi a darabot, az értelemtől elszakadt ész tragédiájának. Hamlet csak meditál, gondolkozik, kombinál, de képtelen a cselekvésre rászánni magát. A gondolkodás, a teoretikus gondolkodás tragédiája a darab Heinrich Th. Rötscher szerint is. Hamlet azzal válik vétkessé, hogy meg akarja őrizni abszolút erkölcsi tisztaságát és személyi integritását, holott a tett mindig megalkuvással és a személyi integritás korlátozásával jár. Hamlet azonban nem hajlandó erre, hiányzik belőle a cselekvéshez szükséges „heroikus princípium“, mely lehetővé teszi a gondolattól a tettig való ugrást. Hiányzik belőle, mondják majd később, a „heroische Borniertheit“, a heroikus korlátozottság, s így képtelen cselekedni. Cselekedni, a társadalmi küzdelemben részt venni pedig minden ember kötelessége: passzivitása vétkessé teszi Hamletet, és fölébe emeli az egyébként nála jelentéktelenebb, de aktív Fortinbrastt. Különösen élesen és szenvedélyesen támadták Hamlet passzivitását a Junges Deutschland mozgalom ifjú hívei, Grabbe, Bömne, Gutzkow és mások. Ifjú emberekre jellemző anakronizmussal már-már azt vetették Hamlet szemére, hogy nem küzdött a német egység megvalósításáért, vagy legalábbis azt, hogy példája nem sarkallja tettre a német ifjúságot. Panaszolják, hogy a tehetetlen, tétova, tépelődő Hamlet koruk Németországának tükörképe lehetne („Deutschland ist Hamlet“ — írja Freiligrath 1844-ben), s ők is a harcos Fortinbrast állítják kortársaik elé példaképül. Vagy, a huszadik századi Wilson Knightot messze megelőzve, Claudiust tekintik a darab igazi hősének, akiben megvan minden, amire egy nagy uralkodónak szüksége van, s csak a körülmények rontják meg s pusztítják végül el, — mint ahogy Bönne vallotta (H. J. Lüthi említi), aki Hamletet „halálfilozófusnak“, „holdkórosnak“, „gyávának“ nevezi, mert képtelen igazán élni és cselekedni, képtelen gyűlölni és szeretni. Mindannyiuknál jóval korábban, már a XVIII. század végén, nemzeti-politikai allegóriának látja a darabot első magyar fordítója, Kazinczy Ferenc; ahogy Bayer József könyvében olvashatjuk, 1790. július elsején kelt levelében ezt írja róla Prónay Lászlónak: „Az e rémítő borzadás amellyet a Hamlet személye és a Kísértet a Nézőkben, nagyon analogizál Nemzetünknek mostani nem rózsaszínű érzéseivel.“ Sajátos helyes szerepe van a Shakespeare-kritika történetében Hermann Ulrich munkásságának, ő nem politikai, hanem vallásos eszmékkel kombinálta a