Korunk 1977 (36. évfolyam)
1977 / 10. szám - HANKISS ELEMÉR: A romantikus Hamlet-élmény és a hegeliánus Hamlet-értelmezés
hegelianizmust, s kialakította az első keresztény Hamlet-elméletet. Akárcsak a hegeliánusok, ő is elítéli tétlenségéért: egy szükségszerű tettet (Ulrici nem történetileg, politikailag, hanem „morálisan“ szükségszerű tettről szól) képtelen végrehajtani, s ezzel vétkessé, büntetésre méltóvá válik. Illetve, fűzi hozzá Ulrici, Hamlet nem is egészen tétlen, sőt, időnként nagyon is aktív, nagy gonddal állítja föl a csapdát Claudiusnak, pillanatok alatt megöli Poloniust, és halálba küldi Rosencrantzot és Guildensteint, de amikor aktív, akkor csak a maga erejéből, a maga elgondolása szerint, a maga céljai érdekében cselekszik, önhittségében úgy véli: a maga erejéből rendet teremthet a világban, mindenhatónak, már-már Istennek képzeli magát, s ez az önhittség, ez az elbizakodottság még nagyobb bűn a tétlenségnél. Mert valójában az ember nem ura önmagának — írja Ulrich —, hanem csak végrehajtója Isten akaratának. Hamlet végül, az ötödik felvonásban, fölismeri és elfogadja ezt az igazságot, s mintegy a Gondviselés rendelkezésére bocsátja magát, „hisz egy verébei sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. [...] Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon, mit árt elébb hagyni el? — Ám legyen!“ (V. felv. 2. szín, 218—222. sor). Ez oldja föl végre a tragikus feszültséget, s szabadítja meg Hamletet önmaga s a bűn rabságából. Néhány évtizeddel később Fr. Th. Vischernél, egy évszázaddal később G. R. Eliotnál tér majd vissza a keresztény Hamlet-szemléletnek ez a változata. Valami alapvető azonosságnak vagy hasonlóságnak kellett lennie a Shakespeare korának és a XVIII—XIX. század fordulójának társadalmi rendje, társadalmi-világnézeti erőviszonyai, társadalmi problémái és törekvései között, mert kétszáz év után elsőnek a romantikus írók, költők, kritikusok s az egykorú társadalom meglehetősen széles rétegei azonosultak szinte fenntartás nélkül Shakespeare nagy hőseivel és tragikus világszemléletével, ők próbálták elsőnek tudatosan szimbólummá formálni, szimbólummá sűríteni Hamlet-élményüket, s ezzel az irodalmi hatásfolyamatnak egyik legfontosabb, még ma sem egészen tisztázott szakaszára hívták föl a figyelmet. A hegeliánusok jelentősége ugyanekkor természetesen abban rejlik, hogy beállították az addig önmagában szemlélt és elemzett irodalmi művet a történelmi fejlődésfolyamatba, s mint e fejlődés egy fontos mozzanatát elemezték és értékelték. Ezzel minden későbbi s mai, történeti szempontú kutatás elődjeivé lettek, és előkészítették az irodalom és a társadalom már nem statikus, de dialektikusként felismert kapcsolatának elemzését. JEGYZETEK 1. William Guthrie: An Essay Upon English Tragedy, 1747. 2. Karl Wilhelm Friedrich Schlegel: Uber das Studium der griechischen Poesie, 1795. Die Griechen und die Römer, 1797. 3. Schopenhauer: Die Welt als Wille und Vorstellung, 1818. 4. Victor Hugo: Préface de Cromwell, 1827. 5. Victor Hugo: Shakespeare, 1833. 6. G. W. Fr. Hegel: Aesthetik, 1818. 7. Eduard Gans: Der Hamlet des Ducis und der des Shakespeare. Vermischte Schriften, Bd. 2. 1834. 8. Heinrich Theodor Rötscher: Cyklus dramatischer Charaktere, 1844. 9. Hermann Ulrici: Über Shakespeares dramatische Kunst und sein Verhältnis zu Calderon und Goethe, 1839. Sántha Imre kerámiája