Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - Egy sorskonfliktus szerkezete (Valóság, 1978. 10.)
nyeit. A jelenkori világ népeire — szögezi le a jelentés — energiaválság, nyersanyaghiány, munkanélküliség, infláció, légkörszennyeződés, de általában a válságjelenségek egész sora nehezedik. Földünk lakosságának kétharmada táplálékhiány, lakásviszonyok és orvosi ellátás tekintetében eljutott a „maximális sürgősség“ stádiumába. A cikk írója — Al. Coroianu — elgondolkoztató számadatokkal illusztrálja a fegyverkezési hajsza antihumánus jellegét. Ha például az 1970—1975-ös évek katonai kiadásainak ötven százalékát polgári beruházásokra fordítják, világviszonylatban mintegy 200 milliárd dollárral növekedett volna az ipari termelés. Ez az összeg túllépi két hatalmas szegénységzóna, az egymilliárd lelket számláló Dél-Ázsia és Közép-Afrika évi bruttó termelését. Sok szó esik manapság az általános fegyverkezés következtében kialakuló erőegyensúly szükségszerűségéről. Veszélyes illúzió a katonai ütőerő fokozásával kierőszakolt látszategyensúly könnyen billenő talapzatára építeni. A tömegpusztító eszközök növelésében, illetve technikai tökéletesítésében megnyilvánuló kihívások és válaszlépések minden fordulója új konfliktusok, esetleg világháború kirobbanásával fenyeget. Pártunk és kormányunk építő kezdeményezéseivel kiemelkedő szerepet vállalt az enyhülési folyamat továbbfejlesztéséért, a nemzetközi biztonság megszilárdításáért folyó küzdelemben. EGY SORSKONFLIKTUS SZERKEZETE (Valóság, 1978. 10.) „Martinovics életének és sorskonfliktusának megvan a maga aktualitása“ — írja műhelytanulmányában Hankiss Ágnes. Legfeljebb „e sorskonfliktus mai változatai már nem ilyen tiszta kifutásúak, minthogy a mai bürokrácia már sokkal jobban ismeri az értelmiségit, az meg a bürokráciát. A kapcsolat természetének lényegén ez persze mit sem változtat.“ Egy olyan alkotó értelmiségi típus XVIII. századi sorskonfliktusáról van szó, aki semmiképpen sem tud meglenni valamiféle politikai-közéleti szerep nélkül, ám ezzel a szereppel csak a maga öntörvényű, belülről vezérelt módján képes azonosulni. Szinte teljesen közömbös, hogy ez az autonóm és mégis elkötelezett értelmiségi típus egyetért-e vagy sem az adott politikai struktúrával, a bürokratikus szervezet érdeklődését nyugtalan tehetségével mindenképpen magára vonja. Az autonóm személyiség renitenskedő hajlamai legkorábban akkor nyilvánulnak meg, amikor az énidegen életforma szorításából némiképpen teátrális fordulattal megpróbál kitörni. Autonóm értékválasztása, belsőleg vállalt eszményei hatására ez a típus már korán meghasonlik azzal az intézmény- és eszmerendszerrel, amellyel félig gyermekként összekötötte a sorsát. A radikális és nyílt szembehelyezkedés azonban nem kínál egyértelműen nyereséges megoldást. Az énazonosság minden emberben jelentkező elemi igényével szemben azonnal működésbe lép az énérvényesítés hasonlóképpen mély és elemi szükséglete. A látszatalkalmazkodás szétmarja az ember önbecsülését, megbénítja cselekvőkedvét, de a szervezeti lehetőségekből való egyértelmű kilépéssel sem nyert sokat, hiszen ezzel végképp lemond arról, hogy egyéni képességeit a lehető legnagyobb társadalmi haszonnal érvényesítse. Az autonóm egyéniség mindkét esetben önmagával kerül konfliktusba. Valahányszor az emberi személyiség e két alapszükséglete ütközik egymással, az ember csupán rossz és még roszszabb megoldások közül választhat. Ha utóbb mégis visszaretten a radikálisan egyértelmű megoldástól, az érvényesülést biztosító szervezet kötelékeiből való kilépéstől, az a két alapszükséglet harcának logikus fordulata a küzdelem egy bizonyos pontján. A szakítási kísérlet mindenesetre működésbe hozza az életpálya egyénen kívüli fogaskerekeit. Minden bürokratikus szervezet retteg lehetséges renegátjaitól („az eltévedt bárány presztízsveszteség a pásztornak“), évszázados beidegződések biztonságán nyugvó, többlépcsős, leszerelő stratégiával próbálja az egységbontót ártalmatlanná tenni. A stratégia első „megszelídítő“ lépése a renitenciát megbocsátó jóindulat. Az „eltévedt bárány“ — aki számára mégiscsak ez a bürokratikus szervezet biztosítja az egyéni felemelkedés, a nagyobb cselekvési tér és az ehhez szükséges védettség optimális lehetőségét — hajlamos e jóindulatot a szervezet „kompromisszumra tett javaslataként“ elfogadni. E kompromisszumot azonban a közvetlenül ható cselekvés lehetőségeit kereső autonóm embertípus a maga módján értelmezi, olyan üzenetként, amelyből a bürokratikus szervezet mintegy azt engedi kiolvasni: „Nekünk szükségünk van Rád, elfogadva Téged olyannak, amilyen vagy.“ Az önálló felelősségteljes cselekvés megszállottjaként ez az értelmiségi típus hajlamos önmagával elhitetni, hogy a bürokratikus szervezet hajlandó lesz tiszteletben tartani függetlenségét, véleményalkotási szabadságát, rendkívüli tehetségének kénysze