Korunk 1990 (III. folyam 1.)

1990 / 4. szám - HISTÓRIA - TARNAI ANDOR: Szóbeliség és írásbeliség a középkori Magyarországon

ha újból és újból felfedeznek és publikálnak is kisebb-nagyobb terjedelmű magyar nyelvű emléket, megítélésem szerint egyáltalán nem biztos, hogy a mennyiség a jövőben lényegesen növekedni fog. Az újabb szövegek között kétségtelenül az Ómagyar Mária-siralom a legjelentősebb, de ez is még 1922-ben került elő, s ehhez fogható azonban semmi nem ismeretes. Az anyag tehát mind a mai napig kétségbe alig vonhatóan nem éppen sok; ab­ban az esetben persze, ha pl. a némettel vagy a franciával vetjük egybe. Ez a vi­szonylagos forrásszegénység aztán számos következménnyel jár. A kutatóknak rop­pant nehéz megbízhatóan feldolgozni és irodalomtörténeti összefüggésekben állítani a fennmaradt emlékeket, ha azok századnyi távolságban állnak egymástól (a Ha­lotti Beszéd az Ómagyar Mária-siralomtól). Emellett az emlékek csaknem kizárólag egyházi eredetűek, vagyis hiányzik a magyar nyelvű világi (lovagi) költészet, az írásban megmaradt anyagnak legnagyobb része pedig a XV—XVI. század fordulójá­nak kolostori életével áll összefüggésben. Magyarázatok persze, az egyes korok mentalitásának megfelelően akadnak. Ilyen pl. az a nézet, amely szerint a térítő papok a pogány vallás és a rovásírás emlékeit kegyetlenül elpusztították, mai vélemény szerint azonban ez „alig jelentett valamit, mert kevés »­rovás« lehetett, s azok is inkább a deklasszált vezérek kísére­téből kerültek ki; a nép, a »ravadalmat« olvasni aligha tudta“. (Györffy György) Más, az irodalom és az alább előadandók szempontjából lényegesebb kérdés az énekmondóké: tárgyaik kezdetben a régi hitvilág (teremtésmonda, égig érő fa, a túlvilág, az istenek stb.), az eredetmondák (Hunor és Magyar, állatos), a honfog­lalás vezéreinek tettei voltak. István király „összetelepítette és »állami« felügyelet alá helyezte őket“, hogy utóbb vásári komédiásokká alakuljanak, és hangszeres ze­nészekké válva a társadalom igen különböző rétegeit szórakoztassák. Anonymus a jaculatorok által előadott történeteket nem minősítette hitelt érdemlőeknek, de saját céljai szerint dolgozva át történeteiket, átvette mindazt, amit saját koncepciója szerint használni tudott. Vagy három évszázaddal később Thuróczy János latin kivonatban közölte ol­vasóival, amit az énekből fontosnak tartott: ő mentette meg Kont és 30 társának kivégzését és Csupor vajda történetét, ami különben, hasonlóképpen latin kivonat formájában, az obszerváns ferencesek rendi krónikájában is olvasható. Toldi Mik­lósról ugyancsak szóltak énekek. Szerencse, hogy ezek legalább Ilosvai Selymes Pé­ter jóvoltából verses feldolgozásban maradtak meg. Az énekmondók elveszett re­pertoárjának felfedezése és XIX. századi megbecsülése vezetett aztán oda, hogy Garay János máig jól ismert versben dolgozta fel Kont István történetét. Arany János Toldi Miklóst tette halhatatlanná. A későbbi (XVI—XVII. század) énekesek szövegei aztán, ha írásba kerültek, mert a szerzők értettek a betűvetéshez és közön­ségük is tudott olvasni, az irodalomtörténet részeivé váltak; kiegészítésül azt kell megjegyezni azonban, hogy Gian Michele Bruto, Báthory István lengyel király his­torikusa szerint (Toldy Ferenc megfogalmazásában) „a magyar nemes ifjak hazájuk történetét egyenesen a históriai énekekből tanulták“, és néhány évtizeddel később Schödel Márton, a korai magyar politikai irodalom e messze kiemelkedő alakja ar­ról írt, hogy „kobzosok“ az urak ebédjénél és vacsorájánál még az ő korában is énekeltek. Toldi Miklós és Kont István nevének említésével óhatatlanul felmerül a ma­gyar lovagi költészet kérdése. A több mint 20 esztendővel ezelőtt megjelent hatkö­tetes irodalomtörténeti rendszerezésben külön fejezet szól a magyar lovagi kultúrá­ról, azzal a megjegyzéssel persze, hogy irodalmi emlékeik sajnálatos módon elvesz­tek. Akkoriban ez az eljárás úttörőnek és az európai normák iránti fogékonyságnak számított: annak a feltételezésnek jegyében született persze, hogy magyar lovagi köl­tészetnek kellett lennie, de annyi sok máshoz hasonlóan csaknem nyomtalanul elve­szett, és néhány néven kívül semmi sem maradt belőle. Történészek is felvetették azt a gondolatot, hogy ha volt, hát milyen volt, és mi az oka annak, hogy a kétségtelenül meglévő világi költészet szinte nyomtalanul elenyészett. A kérdés szakszerű feldolgozása az értelmiség és az ettől elválaszthatat­lan írásbeliség problematikájának felvetésével kezdődött. Mályusz Elemér írta le elsőnek, hogy a XI—XII. században a teljes képzettségű értelmiségiek száma 100— 150-re tehető. Ugyancsak ő foglalkozott már a húszas években Toldival és a Toldi­­mondával, élete vége felé pedig megírta, hogy Magyarországon „a társadalmi vi­szonyok eléggé fejlettek voltak ahhoz, hogy kereteik között lovagi irodalom bonta­kozzék ki, s az eredmény csak azért maradt el, mert az egyházi tanultságú, ugyan­akkor írásbeli munka végzésére alkalmas értelmiség nem volt elég erős­. A lovagi kultúra lehetőségei szerinte egyedül a királyi udvarban voltak adottak, másutt az lett volna a feltétel, hogy udvari káplán legyen, aki tanítani és olvasni tud, ilyen

Next