Korunk 1990 (III. folyam 1.)
1990 / 4. szám - HISTÓRIA - TARNAI ANDOR: Szóbeliség és írásbeliség a középkori Magyarországon
ha újból és újból felfedeznek és publikálnak is kisebb-nagyobb terjedelmű magyar nyelvű emléket, megítélésem szerint egyáltalán nem biztos, hogy a mennyiség a jövőben lényegesen növekedni fog. Az újabb szövegek között kétségtelenül az Ómagyar Mária-siralom a legjelentősebb, de ez is még 1922-ben került elő, s ehhez fogható azonban semmi nem ismeretes. Az anyag tehát mind a mai napig kétségbe alig vonhatóan nem éppen sok; abban az esetben persze, ha pl. a némettel vagy a franciával vetjük egybe. Ez a viszonylagos forrásszegénység aztán számos következménnyel jár. A kutatóknak roppant nehéz megbízhatóan feldolgozni és irodalomtörténeti összefüggésekben állítani a fennmaradt emlékeket, ha azok századnyi távolságban állnak egymástól (a Halotti Beszéd az Ómagyar Mária-siralomtól). Emellett az emlékek csaknem kizárólag egyházi eredetűek, vagyis hiányzik a magyar nyelvű világi (lovagi) költészet, az írásban megmaradt anyagnak legnagyobb része pedig a XV—XVI. század fordulójának kolostori életével áll összefüggésben. Magyarázatok persze, az egyes korok mentalitásának megfelelően akadnak. Ilyen pl. az a nézet, amely szerint a térítő papok a pogány vallás és a rovásírás emlékeit kegyetlenül elpusztították, mai vélemény szerint azonban ez „alig jelentett valamit, mert kevés »rovás« lehetett, s azok is inkább a deklasszált vezérek kíséretéből kerültek ki; a nép, a »ravadalmat« olvasni aligha tudta“. (Györffy György) Más, az irodalom és az alább előadandók szempontjából lényegesebb kérdés az énekmondóké: tárgyaik kezdetben a régi hitvilág (teremtésmonda, égig érő fa, a túlvilág, az istenek stb.), az eredetmondák (Hunor és Magyar, állatos), a honfoglalás vezéreinek tettei voltak. István király „összetelepítette és »állami« felügyelet alá helyezte őket“, hogy utóbb vásári komédiásokká alakuljanak, és hangszeres zenészekké válva a társadalom igen különböző rétegeit szórakoztassák. Anonymus a jaculatorok által előadott történeteket nem minősítette hitelt érdemlőeknek, de saját céljai szerint dolgozva át történeteiket, átvette mindazt, amit saját koncepciója szerint használni tudott. Vagy három évszázaddal később Thuróczy János latin kivonatban közölte olvasóival, amit az énekből fontosnak tartott: ő mentette meg Kont és 30 társának kivégzését és Csupor vajda történetét, ami különben, hasonlóképpen latin kivonat formájában, az obszerváns ferencesek rendi krónikájában is olvasható. Toldi Miklósról ugyancsak szóltak énekek. Szerencse, hogy ezek legalább Ilosvai Selymes Péter jóvoltából verses feldolgozásban maradtak meg. Az énekmondók elveszett repertoárjának felfedezése és XIX. századi megbecsülése vezetett aztán oda, hogy Garay János máig jól ismert versben dolgozta fel Kont István történetét. Arany János Toldi Miklóst tette halhatatlanná. A későbbi (XVI—XVII. század) énekesek szövegei aztán, ha írásba kerültek, mert a szerzők értettek a betűvetéshez és közönségük is tudott olvasni, az irodalomtörténet részeivé váltak; kiegészítésül azt kell megjegyezni azonban, hogy Gian Michele Bruto, Báthory István lengyel király historikusa szerint (Toldy Ferenc megfogalmazásában) „a magyar nemes ifjak hazájuk történetét egyenesen a históriai énekekből tanulták“, és néhány évtizeddel később Schödel Márton, a korai magyar politikai irodalom e messze kiemelkedő alakja arról írt, hogy „kobzosok“ az urak ebédjénél és vacsorájánál még az ő korában is énekeltek. Toldi Miklós és Kont István nevének említésével óhatatlanul felmerül a magyar lovagi költészet kérdése. A több mint 20 esztendővel ezelőtt megjelent hatkötetes irodalomtörténeti rendszerezésben külön fejezet szól a magyar lovagi kultúráról, azzal a megjegyzéssel persze, hogy irodalmi emlékeik sajnálatos módon elvesztek. Akkoriban ez az eljárás úttörőnek és az európai normák iránti fogékonyságnak számított: annak a feltételezésnek jegyében született persze, hogy magyar lovagi költészetnek kellett lennie, de annyi sok máshoz hasonlóan csaknem nyomtalanul elveszett, és néhány néven kívül semmi sem maradt belőle. Történészek is felvetették azt a gondolatot, hogy ha volt, hát milyen volt, és mi az oka annak, hogy a kétségtelenül meglévő világi költészet szinte nyomtalanul elenyészett. A kérdés szakszerű feldolgozása az értelmiség és az ettől elválaszthatatlan írásbeliség problematikájának felvetésével kezdődött. Mályusz Elemér írta le elsőnek, hogy a XI—XII. században a teljes képzettségű értelmiségiek száma 100— 150-re tehető. Ugyancsak ő foglalkozott már a húszas években Toldival és a Toldimondával, élete vége felé pedig megírta, hogy Magyarországon „a társadalmi viszonyok eléggé fejlettek voltak ahhoz, hogy kereteik között lovagi irodalom bontakozzék ki, s az eredmény csak azért maradt el, mert az egyházi tanultságú, ugyanakkor írásbeli munka végzésére alkalmas értelmiség nem volt elég erős. A lovagi kultúra lehetőségei szerinte egyedül a királyi udvarban voltak adottak, másutt az lett volna a feltétel, hogy udvari káplán legyen, aki tanítani és olvasni tud, ilyen