Korunk 1991 (III. folyam 2.)

1991 / 5. szám = Szolgál-e a művészet? - TOLL - GYÍMESI ÉVA, CS.: "A tollam hegyén..."

,, A tollam hegyén../’ De, kedves barátaim, valóban időszerű ez a kérdés? Még mindig az? Vagy már megint? Hiszen ez azt jelzi, hogy valami nincsen rendjén. Nem a művészetben, hanem inkább a társadalomban. Ismét baj van a szereposztással? Azaz: még mindig (vagy: már megint) nincsenek politikusaink? Nem lehet közéletet élni? Hiányoznak az érdekvédelmi intézmények? Nincs sajtószabadság, nincs szókimon­dó publicisztika? Már megint (vagy: még mindig) a művészetre hárul az érdekvé­delem, a közügyek szolgálata? És kikhez szól ez a kérdés? Magukhoz az írókhoz, művészekhez? Kíváncsi volnék, közülük ki tekinti még ma is feladatának a szol­gálatot. Van-e, aki a művészi szabadságot, a minden kényszer nélküli értékte­remtést alárendelné valamiféle érdekeknek? Miért nem őket kérdezitek? Az esztétikai szempontú válasz evidens: a művészet — ha valóban a sajátos funkcióra összpontosít — nem szolgálhat semmit. Ahogy a hívő ember egyetlen ura Isten, úgy a költő egyetlen ura — ha úgy tetszik, a szent Poézis, neki és csak neki szolgál. És ez a szolgálat a teljes emberi-művészi szabadsággal egyenlő. A műalkotás nem eszköz, hanem cél: benne éppen az a szabadság nyilatkozik meg, amely a szemlélőt, a befogadót is saját szabadsága átélésére ösztönzi. A műalkotás kihívás arra, hogy légy szabad, haladd meg önmagad korlátait, szem­­lérd a tárgyat a maga nemes méltósága szerint, ahogyan Böhm Károly mondja. A művészettel kapcsolatban értelmetlen akár a humánum szolgálatáról is beszélni. Ez pleonazmus. Hiszen a művészet ab ovo emberközpontú, az emberi lényeg pár­lata, maga a tárgyiasult szabadság. Az az irodalom, amely valamilyen partikuláris érdeket, szükségletet szolgál, mihelyt a társadalmi elvárás megszűnik, előbb-utóbb kihull az emlékezetből. A kérdés — szolgál-e a művészet? — csak egy beteg kultúrában merülhet fel. Csak a mi tájainkon lehet a művészetekhez ilyen, a Szépség természetétől idegen szempontból viszonyulni. Szimptomatikus ez a jelenség, és számomra rossz emlékezetű. Mert — többek között — annak az irodalompolitikának az emlékét idézi fel, amely már a két világháború között is művészetel­lenes volt. Gondol­junk Gaál Gáborra, aki 1928-ban így ír az irodalomról: „Teljesítette-e vagy sem azt a célját, ami az irodalom egyetlen célja: megkönnyíteni a társadalmi valóságba való belenyúlást (sic!), hogy azt megváltoztathassuk? Segített-e rajtunk vagy se? Kivezet-e innen a válságból vagy elásja az utat?“ (Világválság és világirodalom). És ki tagadná, hogy a Vallani és vállalni vita is csupán egy kényszerűségekkel terhes történelmi-társadalmi helyzetben érthető és létjogosult? Csupán ott és ak­kor lehetnek ilyen viták, ahol és amikor az író nem a sajátos esztétikai funkció betöltésére koncentrál, hanem irodalmon kívüli érdekelvárásoknak is megpróbál eleget tenni. De vajon csupán a kisebbségi léttel, az intézmények és sajtószabadság hiányával magyarázható az a 78-as Csipkerózsika-vita, mely ötven év után is ugyan­azt a kérdést, a „vallani és vállalni“ imperatívuszát járta körül? És milyen szomorú, hogy ma, a „felszabadulás“ után még mindig aktuális ez a kérdés, csakhogy most inkább úgy tevődik fel, mint az író nemzeti elkötele­zettségének kérdése. Mint a reformkorban, százötven évvel ezelőtt... Vajon az író még mindig nem lehet szabad? Vajon nem anakronizmus-e, ha a magyar írás­tudó a másik magyar írástudótól, aki ugyanazon a nyelven ír (s tán jobban, mint az előbbi), ma azt kéri számon, hogy miért nem elég nemzeti? Kérdésetekre egyetlen idézettel is felelhettem volna. Van-e jobb válasz, mint az Esterházy Péteré? „Ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarlókalapács lenne ott vagy lábes/dekli. A tol­lam hegyén a tollam hegye kell legyen — meg egy kevés ténta. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve.“

Next