Korunk 1991 (III. folyam 2.)

1991 / 6. szám = Falu és jövőkép - VILÁGABLAK - LENGYEL LÁSZLÓ: Inflációs gazdaságok Kelet-Európában

d) Állami túlvállalás, költségvetési túlköltekezés. A szovjet típusú szocialista államok túlvállalták magukat, amikor egy költségvetési társadalmi juttatási és do­tációs rendszerrel meg akarták oldani az oktatás, az egészségügy, a lakhatás, az olcsó, alapvető élelmiszerfogyasztás, tömegközlekedés stb. problémáit. Az állami túlvállalás természetesen nem jelenti a nyugat-európai értelemben vett szociális állam kiépülését, annak túlkötelezettségét. Itt rosszulléti államokról van szó, ame­lyek óriási költséggel, rosszul működő rendszereket hoztak létre. A kimenő pénz inflációs pénz. Amikor pedig az államok a támogatások leépítésével visszamenőleg büntetik a végfogyasztót, az állampolgárt, ezzel egyben elismerik a monopóliumok költségeit, továbbhárítási jogukat, másrészt próbára teszik saját állóképességüket.­ Az állami túlvállalás, a költségvetési túlköltekezés megállításához elengedhetetlen, hogy a bevételi oldalon zárt, törvényekkel szabályozott adók legyenek, amelyek megakadályozzák a költségvetés szabad garázdálkodását, és hogy a másik — kia­dási — oldal ugyancsak zárt konstrukcióban ellenőrizhető legyen.3 Alternatív rend­szerek hiányában csak az következhet, hogy a korábbi állami túlvállalást követő, alulvállaló, elutasító állami magatartással szemben mozgalmak támadnak, hogy az állami túlvállalást ismét megteremtsék.­ Nem véletlen tehát, hogy a reformer gaz­daságpolitikák minden sokkoló — vagy kevésbé sokkoló — támogatásleépítést utol­sónak mondanak, amelyek szükségesek az állami túlvállalás egyszer s mindenkorra való visszaszorításéhoz, majd kénytelenek újabb és újabb „utolsó“ leépítést végre­hajtani.­­ e) A teljes foglalkoztatást inflációval kell megfizetni. A tőkeinflációs nyomás­ból származó strukturális munkanélküliség tehát párosul a túlfoglalkoztatásból kö­vetkező inflációval vagy munkanélküliséggel. És mivel a szovjet típusú társadal­mak értékrendjében a biztos munkahely előbb áll minden másnál, a túlfoglalkoz­tatást mind az állam, mind a vállalatok inflációs pénzzel hajlandók megfizetni. To­vábbá, minél nagyobb az infláció, annál nehezebb az elbocsátásokhoz folyamodni, hiszen az országok szociális rendszerei az inflációs gazdaság terheit nem tudják ellensúlyozni.5­­ f) A bérinfláció, a bérárspirál visszavezethető arra, hogy a kelet-európai orszá­gokban erős nagyüzemi munkáscsoportok vannak, amelyek mindent megtesznek, hogy a béreket az árakhoz igazítsák, elérjék a bérek indexálását. A bérek emelkedésé , már csak azért is követelniük kell, mert nem rendelkeznek kellő tartalékokkal, megtakarítással, illetve pótlólagos, második jövedelmekkel. Hiába hivatkozik egy kormányzati gazdaság,politika átmeneti önmegtartóztatásra, a bérkövetelések türel­mes visszafogására — ha a tartalékokat hónapokon mérik. Az erős csoportok közül valamelyik vállalja a konfliktust, és azután végigsöpör az országon a bérinfláció.­ A béreket először évente, majd negyedévente, később havonta vagy hetente igazíttat­­ják az árak emelkedéséhez. Többlettermék, többletteljesítmény híján az adott szer­kezetben csak újabb áremelkedéshez, az ár-bér spirál további felcsavarodásához vezethet. g) Végül a lakosság inflációs várakozásai, inflációval szembeni viselkedése nehezen kiszámíthatóak. Miközben Kelet-E­urópa polgárai hozzászoktak az áru- és a szolgáltatáshiányhoz, életstratégiákat alakítottak ki az áruk megszerzésére, a sor­baállásra, az áhított privilégiumokhoz való hozzájutásra, ehhez nem kellett eligazod­niuk az árak sokféleségében, az inflációs fogyasztásban és megtakarításban. A homo -sovieticusnak nem pótlólagos jövedelmek megszerzését kellett célul kitűznie. Az inflációban a hagyományos kapcsolatok fölbomlanak. A korábbi rejtett egyen­lőtlenségek nyilvánvalóvá válnak. Az áru megjelenik, de csak a fizetőképesek szá­mára. De ki, mitől fizetőképes? A kelet-európai polgár nincs hozzászokva a látvá­nyos jövedelemegyenlőtlenséghez, amit az inflációs gazdaság teremt. És mivel az inflációs gazdaságban nagy a spekulációs nyereség, és burjánzik a fekete gazda­ság, hiányzik a szolid kalkuláció, a távlatokra néző beruházás, a fogyasztó dühe ingadozik a tehetetlen állam — a közmaffia — és a magánmaffiák között. h) Inflációt felhajtó tényező, hogy a kis országok többsége energiafüggésben van a Szovjetuniótól,s nemcsak a rendkívüli hiányt kénytelenek áremelésekkel ellen­súlyozni, de a szovjetekkel szembeni cserearányveszteségeket is az inflációban elvál­lalni. A KGST-országok egymás közti konvertibilis elszámolásra való áttérése radi­kálisan tovább csökkenti a kereskedelmi forgalmat, akut hiányokat okozva alap­vető termékekből, ami csak növeli az áttérés tovagyűrűző hiány- és inflációs hatá­sait. A kelet-európai országok szinte egyidejű inflációs sokkjai kölcsönösen befo­lyásolják egymást, élénkítik az immár hálózati jellegű feketepiacot éppúgy, mint a gazdasági célú emigrációt a teljesen elviselhetetlenből az alig elviselhető felé. Ugyan­akkor az országok érdekellentétei nyíltan is kirobbannak.

Next