Korunk 2000 (III. folyam 11.)

2000 / 2. szám = Arany - óarany - JÓKAI ANNA: Arany-arany-arany

Hiába. Eljöttek az aranyért a „birtoklók”. S a „szétdarabolásért” mészárolni kellett. Az őrzőknek vérét venni. S ezzel az aranyat az anyagba verték, összekeverték vele. Az aranycsinálók kísérlete fizikai úton a fizikait - szélhámosságba fulladt, az arany szellemi megfejtése, „visszarendezése” pedig a beavatottak titka maradt. A kései utódokra már az arany keserves kikaparása várt, földből, vízből, ahol lehet, a nevével is tökéletesen minősített aranyláz. Úgy tetszik, a kézzel markolható arany gyilkossá, a reprodukálhatatlan arany csalóvá, az elrejtett arany pedig őrültté tette az embereket." Most itt tartunk. Gyilkosok, csalók, őrültek. Persze egyikünk sem ilyen brutálisan. Inkább finomkodva, leplezve, vállvonogatva. Csak egy kicsit öljük meg a másikat, vér nélkül, szőrementén; csak egy kicsit hamiskodunk, önvédelemből, és tébolyunk tulajdonképpen csak a zabolátlan individualitás. Az alany - eredeti lényegében - a nyelvekbe költözött. Ott tartja magát, rangja szerint, méltóságban. Értékét mindennapi metaforák, megszokott szólások, jelzős szerkezetek vigyázzák. Használjuk a szavakat. Beszélünk - de, mint annyi minden mást, azt sem tudjuk igazából, mit is beszélünk. A világpiac „aranyalaphoz”, „aranyfedezethez” viszonyít. Amiről azt hisszük, hogy kimeríthetetlen hasznot hajt, az „aranybánya”. Akinek sok pénze van, az „aranyborjú”. A legendás futballcsapat „aranycsapat”. Az „aranyifjú” életét még vidáman, felelősség nélkül éli. „Aranyköpés” és „aranymondás” árnyalatnyi különbséggel közli, hogy valakiből valami olyan szakadt vagy kerekedett ki - tudat alatt vagy tudatosan -, ami örök érvényű. Az „aranyszabály ” áthághatatlan, nem változik, s maga alá rendel minden más szabályt. Az „aranyigazság" vitathatatlan. „Aranybetűkkel” pusztíthatatlanul följegyezték. Az „aranyember” minden kitűnő jellemvonása mellett elsősorban is jó. „Aranyszívű." Miért az? Hiszen az arany tapintásra, akár a kő. Mégis: mitől aranyszívű az egyik, s „kőszívű” a másik? Nyilvánvaló, valami más tulajdonságról van itt szó, amit az arany tud, a kő pedig nem. Ezért s csakis ilyen „feljebb gondoló” logikával fogadható el az „aranylábú”, „aranyszájú”, „aranykezű” - mint a sikeres, ősi teremtő mozdulat frissességét, eredményességét idéző nyelvi hűség. (Érdekes, aranyeszű nincsen, „gyémánteszű” van. Az ész a hideg, éles, csak ide érvényes és csak itt érvényesíthető - már az aranyállapot, a „primer világ" után születhetett. A nyelv tudja ezt.) Beszélünk, de félreértünk. „Ki korán kell, aranyat lel.” Kevés közmondást csúfoltak meg annyira, mint éppen ezt. Talán azért, mert kizárólag fizikai síkon értelmezték, s a tapasztalat azt mutatta, a korán kelés, a mindennapi tisztes szorgalom és a meggazdagodás között nincs oksági összefüggés, sőt... mintha a legszegényebbek kelnének mindig a legkorábban, s a leggazdagabbak azok, akiket sietségre semmi sem késztet. Pedig ez a közmondás igaz. Szellemi tartalmára fordítva: aki a lélek tompa éjszakájából idejében felébred, az részesévé válik a fénynek. „Nem mind arany, ami fénylik” - ezt a szólást viszont a tapintható, érzéki valóság is igazolja, így aztán az ember hajlamos, hogy rábólintson, és nem érzi szükségét, hogy „magasabban” is átgondolja. Pedig ez a figyelmeztetés arról is szól, hogy nem minden hívogató, „toborzó" fény valódi. A mesterséges fényben csalókauták látszanak. Ne feledjük, az útvesztőben soha sincs teljesen sötét, éppen ellenkezőleg, mindig villog valami. Nem kell a ravasz „megvilágításnak” rögtön beugranunk. Megváltó eszmének hinni „gyártott” ideológiákat. Zörgő, foltot hagyó pléhkorszakban éltünk - most aztán türelem és figyelem: a sok „felcsillanás” között melyik a valódi.