Korunk 2002 (III. folyam 13.)
2002 / 11. szám = Bolyai-kultusz 2002 - HISTÓRIA - CSAPODY MIKLÓS: Mit üzen ma Kossuth Lajos?
95 A nagy realista történelmi tabló jól szerkesztett, nem mozgalmas, mégis feszültséggel teli csatajelenet. A címe: Petőfi és Bem. A két főalak, Bem József altábornagy, az erdélyi hadjárat fővezére fegyelmezetten álló ménjéről mutat előre. Törzskarának szárnysegédje pedig, Petőfi Sándor százados nyughatatlanul ágaskodó paripájáról tekint át a túlsó partra, a hídon túli, a képen már nem látható osztrák, orosz ellenségre. A lovasok előtt a parton a magyar tüzérség ágyúinak harcra készen rendezett sora, a tüzérek és a híd. A csatajelenet nyilvánvalóan a szabadságharc egyik erdélyi hadszínterét ábrázolja. Kár, hogy a saját hazáját szovjet módra „felszabadító” kommunista internacionalista, ám jó és híres festő Ék Sándor inkább volt tekintettel „a szomszéd népek érzékenységére”, mint a szabadságharc hadtörténeti tényeire és a letiport magyar nemzettudatra. A tudatra és az érzésre, amit akkor még vagy harminc esztendeig irredenta nacionalizmusnak neveztek. A magyarok érzékenységét ne is említsük, pedig ugye, a magyar már akkor is „szomszéd nép” volt, a trianoni évtizedek óta. Ráadásul nemcsak a lengyelekről volt szó (szocialista testvérnép, nem szomszédok, nincs probléma), de a románokról is (ami kínos), leginkább pedig ugye az oroszokról. Ami több mint kínos. Igaz, hogy az elnyomó cári rendszer hadseregéről, a „népek börtöne” alávaló szövetségesének negyedmilliós haderejéről és persze nem a „dicsőséges Szovjetunió” sajnos minket is „felszabadító” Vörös Hadseregéről (ez lett volna az első felszabadításunk?), de hát mégiscsak az oroszokról. Ezért e beteges korszellemben nem kaphatta a kép sem azt a címet, hogy Petőfi és sem Erdélyben, sem pedig hogy a piski hídnál, a kökösi hídnál, esetleg Segesvárnál. Igaz, kétségkívül érdekes cím lett volna mondjuk a „Petőfi és Bem Simeria Veché nél, Chichis-nél vagy Sighişoará-nál”. De hát ezt akkor még a legleleményesebb diktatúrákban sem találták fel. Pedig bizony ironikusan közel járunk a legkegyetlenebb magyar igazsághoz. Ha nem is a közmondásoshárom a magyar igazságához, de a kíméletlenül fájdalmas negyedikhez, a trianoni ráadáshoz. Mert mit is ábrázol ez a csatakép? Egy ütközetet, melyet a 19. század közepén egy lengyel tábornok vezet a magyarok élén az osztrákok meg az oroszok ellen a mai Romániában. „Trianonért pedig legyen izgalmas hozzánk az Isten.” Akkor hát Piski, Kökös vagy Segesvár? „Mi ne győznénk? hiszem a vezérünk, / A szabadság régi bajnoka! / Bosszúálló fénnyel jár előttünk / Osztrolenka véres csillaga” - írta Petőfi Az erdélyi hadseregen. Kővári László, a forradalom erdélyi krónikása pedig így idézi föl a ‘49. február 9-i piski ütközetet: „A császáriak ágyúja szűnni kezdett, Czecz, báró Kemény Farkas s gróf Bethlen Gergely, a három dandárvezér [...] a sereget rohamra vezényelték. A 11. és 24. zászlóaljnak jutott a dicsőség előrohanni [...] utána a többi [...] a lovasság is bevágott [...] az ellent egész hosszában megbánták, csakhamar hidat, csatatért, mindent megkaptak.” Meg, ám ennek nagy ára volt, hiszen a piski volt a leggyilkosabb erdélyi csata a megáradt Sztrigy partján a hídért, mely többször is gazdát cserélt. Itt mondta Bem: „ha elvész a híd, elvész Erdély” (nem veszett el, csak később, de többször is), s itt halt hősi halált minden második-harmadik ember a főként kolovári diákokból álló 11. honvédzászlóalj História