Korunk 2011 (III. folyam 22.)
2011 / 3. szám = Élettörténetek antropológiája - VILÁGABLAK - K. HORVÁTH ZSOLT: A barbárokra várva (Drang nach Westen)
és az ember találkozása, illetve az a purifikációs rítus, melynek értelmében a Jámbor nevű tolvajkutyából Kántor nevű rendőrkutya lesz, maguk a feltárt bűntények csak hátteret adnak ehhez. Ennek apoteózisa az a jelenet, melyben immáron rendőrként elfogja korábbi gazdáját, aki előbb magához édesgetni akarja, majd - a korábbi szokásához visszatérve - tűzzel megfélemlíteni, kínozni a kutyát. Akkor zárul le a megtisztulás többlépcsős mozzanata, mikor Kántor már nem ijed meg a tűztől, s a rendet megvédendő korábbi gazdáját elfogja, leteríti; ezzel legyőzte korábbi önmagát, s átlépett egy más minőségbe a kutya. „Jól van! Okos vagy! Hát ezért engedted be hozzánk tolvajt [ a korábbi gazdát], mert akkor még féltél tőle... De most már senkitől sem félünk!” - állapítja meg többes szám első személyben Csupati a szimbiotikus átalakulást az első rész végén. A fentebbiek alapján már adódik, hogy maguk a bűnözők is funkciókat jelenítenek meg: személyük, hovatartozásuk olykor fontosabb, mint az általuk elkövetett bűntett. A bűn és a szocialista bulvár kapcsán már utaltunk rá, hogy egyes önmagukon túlmutató bűncselekményeket a hatalom előszeretettel formált exemplummá, melyet a populáris kultúra különböző regiszterein keresztül terjesztett el. Ilyen volt többek között az ún. „nagyfa-galeri”40 idézett, Horváth Sándor által feltárt története vagy Szöllősi György jól ismert esete. Ide tartozik még az a normalizálási, sőt kriminalizálási hullám is, melynek keretében 1973 nyarán a balatonboglári temetődombon álló kápolnát kibérlő Galántai György ellen indított eljárást a magyar belügy. Néhány évig ugyanis a budapesti Underground művészek kisebb csoportja itt töltött néhány napot, ám életvitelük, művészi megnyilatkozásaik feszegették az akkor „beszigorító” belügy és rendőrség tűréshatárait, ezért higiéniai és más ürügyekkel betiltották az itteni rendezvényeket, dacára annak, hogy Galántai szabályosan bérelte a kápolnát az egyháztól. Ez önmagában nem volt elég, a „rend” helyreállításának a szélesebb közönség számára is meg kellett történnie, így a fent említett Szabó László elrettentő cikket írt Galántaiékról a Népszabadság 1973. december 16-i számába (a kulturális mellékletbe), az ugyancsak hatásvadász, bűnügyi történetet idéző Happening a kriptában címmel.41 Az exemplumtól különböző, másik csoportot képez, de mégis fontos például Labancz Anna fel nem tárt, meg nem oldott gyilkossági esete, mely épp titokzatossága miatt, ha lehet, még az átlagosnál is jobban felszította a társadalmi képzelet tüzét. A szép ápolónő gyilkosát - mint már utaltunk rá - nem sikerült megtalálni, ám az információelvonásos tájékoztatáspolitikához szokott magyar közönség ebben többet látott: a hatalomnak valamiért titokban kellett tartania a gyilkos kilétét. Simmelnek van igaza, a titok lényege épp a hozzáférhetetlenség, mely autoritást kölcsönöz a titokbirtokosnak, aki így a teleológiailag irányított nem tudás állapotában tartja a másikat.42 A nem tudásra adott társadalmi válasz, mint ahogyan többször fejtegettük már, nem a hallgatás, hanem a pletyka, a legendaképzés, az összeesküvés-elmélet. Se szeri, se száma azoknak a megoldásoknak, „biztos helyről származó” információnak, melyek tudni vélték, ki és miért ölte meg a gyönyörű fiatal nőt, s persze azt is, miért kellett mindennek titokban maradni. A terjengő pletykának tehát egyetlen módon lehetett volna gátat vetni: ha a rendőrség feltárja a feltehetően mégoly banális megoldást, ám ez bizonyítékok híján nem állt módjában. A fikció azonban, mely ilyetén formán nem igazságköteles, gyógyírt nyújthat: így került a Kántor második részébe apró betétként, utalásként az ügy. Itt a szép ápolónőt Lontay Máriának hívják, s „természetesen” egy fűtőként dolgozó, ám valójában zavart és hisztérikus, filozófiával foglalkozó festőművész tette el láb alól - szerelemféltésből. Ám ugyanilyen allúziókkal bekerült egy furcsa művésztársaság is, melynek szervezőjét, Szőnyi Ilonkát igen gunyorosan jellemzi Káldy nyomozó (Láng József): „amolyan szellemi izé, művészlélek, intarziákat tervez stílbútorokhoz, húszéves, összehozott egy művészi szalont, ahogy ő mondja.” A rendőrség látókörébe épp emiatt kerül, ugyanis nagyon vegyes összetételű a társaság, amennyiben „van ott kezdő festő, kezdő költő, zugújságíró, és van egy teozófus, ugyan-