Korunk 2018 (III. folyam 29.)

2018 / 3. szám = Madárnéző - TÉKA - Oplatka András: Indulatok nélkül

110 i XK 2018/3 mond, s ez igaz nemcsak a bevezető fe­jezetre, hanem a könyv egészére. Igaz ugyanakkor az is, hogy egyes kérdések­ben visszafogottan, akár csak egy-egy szóval, de határozottan állást foglal, így a magyar és a finn nyelv közös ere­detét lezárt, tisztázott ügynek tekinti, és elutasítja az ettől eltérő „vadregé­nyes” származási elméleteket. A kötet első oldalától kezdve érvé­nyesül a szerző feljebb már említett szándéka: tévhiteket szeretne eloszlat­ni. A Kárpát-medencei magyarság et­nikai karakterének kialakulásában - szögezi le - nemcsak a nagyobb mér­tékben ázsiai genetikai mintázattal rendelkező honfoglalók, „hanem az itt talált, főleg európai eredetű és a ma­gyar nyelvet idővel elsajátító autoch­­ton néptöredékek is fontos szerepet játszottak”(29.l. A „kalandozásokat” idézőjelbe teszi, és annak nevezi, amik voltak: zsákmányoló hadjáratoknak (34.). És tovább: az első lépést a ke­reszténység felvételénél nem Géza fe­jedelem, hanem a Dél-Erdélyt uraló Ajtony tette meg, a nagy döntés Bizánc ellen és Róma javára kevésbé spirituá­lis, inkább geopolitikai elgondolások­ból fakadt (34-35.), és Szent István In­telmeinek gyakran idézett mondata az egynyelvű ország gyengeségéről többféleképpen értelmezhető, ám bi­zonyosan nem tekinthetjük a 19. szá­zadi nemzetiségi politika igazolásá­nak (52.). Folytassuk a sort néhány (szinte ta­lálomra kiragadott) példával későbbi századokból. A lengyelországi emléke­zetben (Báthory Istvánnal ellentétben) kedvezőtlenül megítélt Nagy Lajos bi­rodalmát sohasem mosta három ten­ger (107.), a déli harangszónak nincs köze Hunyadi János nándorfehérvári győzelméhez, és az egyik ostromlót önfeláldozóan a mélybe rántó hős igen kétes módon csak a 19. században ju­tott a Dugovics Titusz névhez (126— 127.). Megtépázza Romsics a csaknem népmesévé vált történeteket a bivaly­erős Kinizsi Pálról (135.), és a legen­dák birodalmába utasítja a Dózsa György nevével annak idején már Pe­tőfi Sándor és azóta is mindenki fejé­ben azonnal társuló elképzelést, hogy a bosszúálló nemesek tüzes vastrónra ültették a parasztfelkelés vezérét (137.). A hiedelmet, hogy a mohácsi katasztrófa elkerülhető, és oka egyedül az ország nagyjainak marakodása volt, Romsics cáfolja, bár megjegyzi, hogy a vereség nagyságát jobb központi szer­vezéssel mérsékelni lehetett volna. Azt azonban már Mátyás koráról sú­lyos számokkal mutatja ki, hogy mik voltak az erőviszonyok az Oszmán Bi­rodalom és Magyarország közt - az előbbi javára (129. és 140-142.). Térjünk rá a szerző egyik további, kiemelt céljára. A könyv utószavában Romsics hangsúlyozza, nyíltan szem­be kívánt nézni a magyar történelem úgynevezett kényes vagy annak tartott témáival. Példák erre: a három részre szakadt ország védelméről szólva Romsics megjegyzi, hogy a végvári vo­nal erődítményeinek fenntartását és a katonák zsoldját eleinte a költségek fe­lével, majd kétharmadával a bécsi ud­var biztosította. Nyilvánvaló, hogy a török terjeszkedés megfékezése oszt­rák érdek is volt, ám a képlet nem fe­lel meg a hagyományos beszédnek a szívtelen Habsburgokról, akik nem tö­rődtek Magyarországgal (189.). Igen világosan mutatja ki Romsics a bécsi kormányzat súlyos hibáit, amelyek a török kiűzése után hamarosan a Rá­­kóczi-felkeléshez vezettek, ám azt sem hallgatja el, hogy a felkelés utolsó esz­tendeiben II. Rákóczi Ferenc a maga „ábrándos elképzeléseivel” egyre ke­vésbé volt képes az európai helyzet változásait s tulajdon szűkülő játékte­rét felismerni (258-260.). A szatmári béke - amelyet tulaj­donképpen Nagykárolyban írtak alá - Romsics szemében méltányos komp­romisszum volt, mint ahogy általában elismerően szól a 18. század uralkodó­iról, elsősorban Mária Teréziáról, aki sokat eredményesen tett azért, hogy a

Next