Korunk 2018 (III. folyam 29.)
2018 / 3. szám = Madárnéző - TÉKA - Oplatka András: Indulatok nélkül
110 i XK 2018/3 mond, s ez igaz nemcsak a bevezető fejezetre, hanem a könyv egészére. Igaz ugyanakkor az is, hogy egyes kérdésekben visszafogottan, akár csak egy-egy szóval, de határozottan állást foglal, így a magyar és a finn nyelv közös eredetét lezárt, tisztázott ügynek tekinti, és elutasítja az ettől eltérő „vadregényes” származási elméleteket. A kötet első oldalától kezdve érvényesül a szerző feljebb már említett szándéka: tévhiteket szeretne eloszlatni. A Kárpát-medencei magyarság etnikai karakterének kialakulásában - szögezi le - nemcsak a nagyobb mértékben ázsiai genetikai mintázattal rendelkező honfoglalók, „hanem az itt talált, főleg európai eredetű és a magyar nyelvet idővel elsajátító autochton néptöredékek is fontos szerepet játszottak”(29.l. A „kalandozásokat” idézőjelbe teszi, és annak nevezi, amik voltak: zsákmányoló hadjáratoknak (34.). És tovább: az első lépést a kereszténység felvételénél nem Géza fejedelem, hanem a Dél-Erdélyt uraló Ajtony tette meg, a nagy döntés Bizánc ellen és Róma javára kevésbé spirituális, inkább geopolitikai elgondolásokból fakadt (34-35.), és Szent István Intelmeinek gyakran idézett mondata az egynyelvű ország gyengeségéről többféleképpen értelmezhető, ám bizonyosan nem tekinthetjük a 19. századi nemzetiségi politika igazolásának (52.). Folytassuk a sort néhány (szinte találomra kiragadott) példával későbbi századokból. A lengyelországi emlékezetben (Báthory Istvánnal ellentétben) kedvezőtlenül megítélt Nagy Lajos birodalmát sohasem mosta három tenger (107.), a déli harangszónak nincs köze Hunyadi János nándorfehérvári győzelméhez, és az egyik ostromlót önfeláldozóan a mélybe rántó hős igen kétes módon csak a 19. században jutott a Dugovics Titusz névhez (126— 127.). Megtépázza Romsics a csaknem népmesévé vált történeteket a bivalyerős Kinizsi Pálról (135.), és a legendák birodalmába utasítja a Dózsa György nevével annak idején már Petőfi Sándor és azóta is mindenki fejében azonnal társuló elképzelést, hogy a bosszúálló nemesek tüzes vastrónra ültették a parasztfelkelés vezérét (137.). A hiedelmet, hogy a mohácsi katasztrófa elkerülhető, és oka egyedül az ország nagyjainak marakodása volt, Romsics cáfolja, bár megjegyzi, hogy a vereség nagyságát jobb központi szervezéssel mérsékelni lehetett volna. Azt azonban már Mátyás koráról súlyos számokkal mutatja ki, hogy mik voltak az erőviszonyok az Oszmán Birodalom és Magyarország közt - az előbbi javára (129. és 140-142.). Térjünk rá a szerző egyik további, kiemelt céljára. A könyv utószavában Romsics hangsúlyozza, nyíltan szembe kívánt nézni a magyar történelem úgynevezett kényes vagy annak tartott témáival. Példák erre: a három részre szakadt ország védelméről szólva Romsics megjegyzi, hogy a végvári vonal erődítményeinek fenntartását és a katonák zsoldját eleinte a költségek felével, majd kétharmadával a bécsi udvar biztosította. Nyilvánvaló, hogy a török terjeszkedés megfékezése osztrák érdek is volt, ám a képlet nem felel meg a hagyományos beszédnek a szívtelen Habsburgokról, akik nem törődtek Magyarországgal (189.). Igen világosan mutatja ki Romsics a bécsi kormányzat súlyos hibáit, amelyek a török kiűzése után hamarosan a Rákóczi-felkeléshez vezettek, ám azt sem hallgatja el, hogy a felkelés utolsó esztendeiben II. Rákóczi Ferenc a maga „ábrándos elképzeléseivel” egyre kevésbé volt képes az európai helyzet változásait s tulajdon szűkülő játékterét felismerni (258-260.). A szatmári béke - amelyet tulajdonképpen Nagykárolyban írtak alá - Romsics szemében méltányos kompromisszum volt, mint ahogy általában elismerően szól a 18. század uralkodóiról, elsősorban Mária Teréziáról, aki sokat eredményesen tett azért, hogy a