Korunk, 2019 (III. folyam 30.)
2019 / 9. szám = Kortárs kritika - Zelei Dávid: Pillanatkép folyóirat-kritikánkról: kik, miről, hogyan írtunk 2018-ban?
m 2019/9 regényéről, illetve Anne Carson Vörös önéletrajza című verses regényéről. A műfaji jelölőkből már sejthetjük, hogy a világirodalom kiadása és kritikája erősen regényközpontú: a 49 írás 80%-a (sőt, ha Carsont is idevesszük, 84) szól nagyepikai műről, miközben csak 6 (vagy ha Carsont idevesszük, 10) versesés a novelláskötetekről. De vajon ez a magyar művek kritikájához képest sok vagy kevés? Hallgat-e a lant, líra vagy próza? ■ Irodalomfogalmaink alakulástörténetét vizsgálva Szili József kimutatta, hogy a regény 18. század előtti felemelkedése előtt „a »költészet« szó fejezte ki az esztétikai értékű alkotást”, miközben „a prózát, a »gyalogbeszédet« (sermopedestris) lenézték”. Hogy honi irodalompercepciónk megőrzött valamennyit a líra fennsőbbségéből, azt a Petőfi-, Arany-, Ady- vagy József Attila-kultuszok mellett nemrég személyesen is megtapasztaltam: egy nyílt, műfaji megkötés nélküli pályázat előválogatójaként hamar világossá vált számomra, hogy a kortárs irodalomban járatlan alkotók számára még mindig leginkább a veretes nyelven írt, kötött formájú vers jelenti az irodalmat. Velük szemben ugyanakkor az irodalomtörténet legkésőbb a nyolcvanas évek közepe (a „prózafordulat”) óta prózacentrikusként írja le a zajló magyar irodalmat, az invenciót és a nemzetközi sikereket a Kertész-Nádas-Esterházy-Krasznahorkai négyesfogathoz kötve, hozzájuk mérve a magyar líra nemzetközileg beágyazatlan,10 kereskedelmi szempontból értelmezhetetlen, kritikailag pedig aránytalanul nehéz munka. Legutóbb Visy Beatrix könyvének bemutatóján hallottam elhangzani, hogy a szerkesztők nem igazán kérnek verseskötet-kritikát, és nem is nagyon van kitől, lévén a jó lírakritikusok száma erősen limitált - még ha utóbbi állítással egyet is kell értenem (pokoli kemény meló a lírakritikát bedecsi, lapisi szinten művelni), mennyiségi szempontból az általam vizsgált folyóiratokról nem állítható, hogy hanyagolnák a verseskönyveket. A 388 kritika 37%-a, 143 szól tisztán lírakötetről (további négy verseket is tartalmazó kötetről, kettő pedig verses regényről), ami kettővel több a regény- (141), és 89-cel a kispróza-kritikáknál (54) - különösen a vers- és novellakritikák közti csaknem háromszoros szorzó szembetűnő. Ha mindezt a magyar nyelven született művek recepciójára szűkítjük, a vers kis túlzással nem a regénnyel, hanem a prózával lesz pariban: a 140 verseskötet-kritika 25%-kal veri a regénykritikákat (104), és 62-vel a kisprózákat (53) - a magyar és világirodalom-kritika műfaji struktúrája tehát alapjaiban tér el egymástól. Mindezt az egyes folyóiratok szintjére leszállítva azt láthatjuk, hogy a legregénycentrikusabb a Jelenkor (21 regény, 10 verseskötet, 2 kisprózakötet, 54%, 26%, 5%) és az Alföld (28, 18, 5: 47%, 30%, 8%), míg fordított a tendencia a Magyar Naplónál (16 verseskötet, 8 regény, 3 kispróza, 51%, 26%, 10%), a Tiszatájnál (24, 16, 8: 48%, 32%, 16%), a Kortársnál (25, 23, 6: 40%, 37%, 10%), hogy a kevesebb kritikát közlő Műhely (12, 4, 2: 60%, 20%, 10%) és Hitel (5 verseskötet, 3 kispróza, 1 regény, 41%, 25%, 8%) versszeretetéről ne is beszéljünk - mindezt összevetve megkockáztatható, hogy a konzervatívabb lapok (Kortárs, Hitel, Magyar Napló) mintha versbarátabbak lennének. 44