Korunk, 2019 (III. folyam 30.)
2019 / 11. szám = Nobel-díjas írók - T. Szabó Levente: Frédéric Mistral és az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok
a francia mellé és egy sor más franciaországi dialektus élére, nem sokkal Mistral szonettjének a közlését követően. De hogyan is értelmezhető vajon tágasabban Brassai és Meltzl, illetve lapjuk folyamatos kíváncsisága, érdeklődése mindaz iránt, amit Mistral képviselt? Egyáltalán mit jelentett ebből a nézőpontból Mistral és a provanszál irodalom újraélesztése/létrehozása? Mire enged rálátni a későbbi Nobel-díjas és az első komparatisztikai lap együttműködése? A couleur locale típusú irodalom 19. századi sikere és a modern irodalmi regionalizmus újraértése Mistralnál és az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokban . A modern nemzeti kultúrák 17-19. századi kialakulásának egyik fontos fejleménye volt, hogy miközben a nemzetivé minősülő nyelvi és kulturális értékek legtöbbször lokális vagy regionális státusból emelkedtek ki, rendkívül hamar és látványosan háttérbe szorították, másodrangúnak tételezték mindazt, ami számukra a vidékiséghez vagy lokalitáshoz kötődött. Ráadásul ez a folyamat a nemzeti irodalomtörténetek számára - értékelő módon - úgy tűnt fel, mintha a nemzetinek minősülő irodalmi kultúra, munkák és szerzők irodalmi mezőjének a megerősödése egyben a lokalitáshoz kapcsolódó irodalmi formák, szerzők és helyszínek minőségbeli visszaesését is jelentette volna: ebből is következett, hogy a „vidéki irodalom”, a „provincia” gyakran egyben a dilettantizmus és irodalmi hanyatlás, másodvonalbeliség szinonimájává is vált. Mindeközben nagyon izgalmas látni, hogy a teljes európai irodalomban épp a modern nemzeti kultúrák kialakulása valójában új helyzetbe hozta a lokális és regionális identitásokat: például se szeri, se száma azoknak az irodalmi helyzeteknek, amelyekben a regionalitás épp azért vált különlegessé, vonzóvá, poétikai és világképi erővé, mert valami „elnyomottra”, „láthatatlanná tettre”, egyenlőtlen helyzetbe hozottra, ismeretlenre s ilyenként nagyon gyakran egzotikusra, a nemzeti másikjára, rejtett erőforrására vagy alternatívájára engedett rálátni, vagy egyenesen ilyennek minősült akár az azt képviselők, akár az arra kívülről rátekintők szemében. A magyar irodalomban és kulturális életben különösen jól érzékelhető az irodalmi regionalizmus felhajtóereje a 19. század második felének Erdélyről szóló történeteiben (noha természetesen itt sem mindegy, hogy ki, mikor és milyen perspektívából mondja el őket), de Jókai néhány regényének Erdély-nosztalgiájától kezdve Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkának az etnográfiai típusú, a kalotaszegi népi kultúrát versenyhelyzetbe hozó és modern keretek között márkázó tevékenységén és írásain keresztül egészen a Kolozsvári Színháznak a színházi elsőbbségért és „nemzeti” rangért versengő, kőkemény anyagi téttel bíró önelbeszéléseivel bezáróan az 1860-1900-as években. Nyilvánvalóan a 20. század eleji, két világháború közötti transzilvanizmus javarészt majd ezekből a jól bejáratott, de elfedett és kevésbé kutatott kulturális panelekből építkezik majd, s számos fontos, érdekfeszítő állítása, társadalmi, politikai vagy poétikai megoldása akár ezekhez az előzményekhez képest is értelmezhető vagy értelmezendő. De ugyanilyen elgondolkodtató Mikszáth 1880-as évekbeli regionális történeteinek rendkívüli sikere és az, ahogyan a későbbiekben ez képes érdekfeszítő poétikai eljárásokat megalapozni.10 Arról azonban kevésbé esik szó a magyar irodalomtörténeti és komparatisztikai szakirodalomban, hogy nem csupán a modern nemzeti és nemzeti krom 2019/11