Korunk, 2019 (III. folyam 30.)
2019 / 12. szám = Rendszerváltás Kelet- (Közép-) Európában - Jeszenszky Géza: Az Antall-kormány szomszédsági- és nemzetpolitikája
Bibó István (az utóbbi személyes barátja volt) írásai és gondolatai nyomán Antall is igazi dunai patrióta volt, aki azt remélte, hogy a közös nehéz sors tanulságaként Közép-Európában az együttműködés szükségessége erősebb lesz a szomszéd ellen szövetkező kisantant mentalitásnál és a kisebbségeket elnyomó politikánál. Tanulmányaim és tapasztalataim nyomán az én felfogásom ezzel azonos volt. Hamis az állítás, hogy létezett valamiféle „Antall-doktrína”, amely a külpolitikát alárendelte a magyar kisebbségek akár irreális igényeinek. A valóságban összhangot alkotott a hármas cél: mielőbbi tagság a nyugati integráció két intézményében (a NATO és az Európai Közösség), szoros együttműködés a szomszédokkal, valamint a kisebbségi jogokért történő kiállás, a határainkon kívülre került magyar közösségek fennmaradását és jogaik érvényesítését szolgáló lépések politikája. A középeurópai szolidaritás megkerülhetetlen eleme és egyben feltétele volt a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása. E cél megvalósításához nyilvánvalóan jobb esélyt kínál(t), ha jó viszony áll fönn Magyarország és szomszédai között, az utóbbihoz pedig az ösztönzést, sőt a nélkülözhetetlen nyomást csak a nyugati kormányok és közvéleményük támogatása nyújthatta. Történelmünk egyik legfontosabb tanulsága a közép-európai népek sorsközössége, egymásra utaltsága, a függetlenségüket fenyegető nagyhatalmakkal szembeni közös föllépés szükségessége. Noha a múlt gyakorlatában ez mint politika ritkán, inkább csak töredékesen érvényesült, a magyar politikai gondolkodásban Wesselényitől Kossuthon át Bibó Istvánig ez az egyik legerősebb tradíció. (Mind a németek és az oroszok között élő népek, mind a Nyugat igen nagy árat fizetett a diktátorokkal, Hitlerrel és Sztálinnal szembeni engedékenység és az elvtelen együttműködés politikájáért.) 1990-ben úgy tűnt, hogy valamennyi magyar politikai erő ennek tudatában vallotta, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Az Antall-kormány gerincét adó Magyar Demokrata Fórum történész és irodalmár vezetőinek, sőt tagsága jó részének is politikai hitvallása volt ez a gondolat. Az Európa középső és keleti részén egymás mellett, sok esetben egymást átfedve, keverten élő népek és etnikai szigetek békés és harmonikus együttélése Európa békéjéhez és biztonságához elengedhetetlen. A nemzetállamként viselkedő többnemzetiségű országokban a kisebbségben lévő népcsoportok azonban közel két évszázada létükben érzik magukat fenyegetve, mert nemcsak alapvető jogaikat sértették meg rendszeresen, de állandóan fejük felett lebegett és lebeg az elűzetés, a népirtás és az erőszakos asszimiláció Damoklész-kardja. Az 1919-ben született kisebbségvédelmi egyezmények e veszélyek elhárítására jöttek létre, de céljukat csak kismértékben érték el. A II. világháború után a győztes hatalmak - erősen vitatható érveléssel - elejtették ezt a megoldást, sőt több millió nemzeti kisebbséghez tartozó személyt akarata ellenére eredeti lakóhelyéről más országba telepítettek. Az ún. szocializmus évtizedeiben belső telepítésekkel, az iparosítással számos térség nemzetiségi összetételét, a városok etnikai képét megváltoztatták, miközben a teljes politikai jogfosztottság következtében a kárvallottak még tiltakozni sem tudtak.)JK 2019/12