Korunk 2023 (III. folyam 34.)
2023 / 9. szám = Magyar politikai gondolkodók - MŰHELY „A minden sosem elmondható.” Szilágyi Júliával beszélget Korpa Tamás
„A MINDEN SOSEM ELMONDHATÓ" Szilágyi Júliával beszélget Korpa Tamás Korpa Tamás: Az Álmatlan könyv című memoárjában leírja, hogy milyen körülmények és viszontagságok között szöktek át a Kolozsvár szomszédságában húzódó államhatáron 1944 tavaszának egyik esős éjszakáján édesanyjával és néhány rokonával - asszonyok és gyermekek - a deportálás elől. Ön ekkor 7 éves volt. A család Kolozsváron maradt tagjai - köztük Dávidovits Ábrahám, anyai nagyapja - az írisz negyedi gettóba, majd németországi koncentrációs táborokba kerültek. A memoárban szeretettel emlékezik két román jótevőjükről, a szökésben segítséget nyújtó Leontin bácsiról, valamint a bukaresti rejtőzködést kedvességével és különleges tárgyaival is otthonosabbá tevő Tanti Jenőről. Az Ön édesanyja miért döntött úgy, hogy megpróbálnak átjutni a zöldhatáron? Jobban olvasta az összefüggéseket, a veszély szaporodó jeleit? Ön kisgyermekként vajon mit érthetett meg mindebből? Szilágyi Júlia: Családunk, a nagycsalád szellemét meghatározták a vegyes házasságok, vagyis a nyitottság. A szeretet, az igazságérzet, az összetartás készsége felülkerekedett a korszak gyilkos törvényeket szülő intoleranciáján. Megmentésünkben döntő, áldozatot vállaló szereppel bírt édesanyám Ilon nővérének a férje, Brezsó Dezső református magyar ember. Neki a sógora, a nővérének a férje volt az a Pop Leontin nevű román ügyvéd, akinek az erdőteleki birtokát kettészelte az akkori magyar-román határ. Dezső bátyám odavitt, és Leontin bácsi ott rejtegetett minket, hogy aztán egyik falubeli béresével éjszaka átjuttasson a határon. A nagyapám nem jött velünk. Nem hitte, hogy vele, 86 éves öregemberrel baja lehet a hatóságnak... Anyám és a nagynéném könnyezve varrták fel a kabátomra a sárga csillagot. Nekem nagyon tetszett, nem értettem még, hogy ők miért búsulnak... Mielőtt származásom okán hivatalosan kitiltottak volna az iskolából, már elhagytam azt. Ugyanis 1944. március 15-én történt valami... Apolitikus - vagy csak tájékozatlan? - tanító nénink velem szavaltatta az ünnepi verset. Ezért aztán a jelek szerint a nála tájékozottabb osztálytársaim, hárman-négyen, hazafelé menet Cs. Szabó László gyerekkorának utcájában nagyon megvertek. „Mi közöd van neked Petőfihez? Te büdös zsidó!” Mire eléggé megtépázottan hazaértem, csak leültem a konyhában a kicsi székre, és hiába kérdeztek, órákig nem tudtam megszólalni. Akkor már anyám nővérénél húzódtunk meg. Apám másfél éve munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Nelli néném, minthogy a férje román volt, „árja párjának” számított. A zsidókkal ellentétben lehetett rádiójuk például. Esténként ők - s velük anyám is - a BBC igencsak zavart adását hallgatták, amennyire hallható volt. Anyám is tudta, hogy mit jelentenek az úgynevezett „zsidótörvények”. Ami velem történt, lényegében azt a közhangulatot fejezte ki, amelynek osztálytársaim szülei is részesei lehettek. Az írott sajtóból, rádióból meg az intézkedések nyomán a lakosság ismerte, és persze otthon is családban, nem csak társaságban kommentálta az éppen kibontakozó történelmi folyamatot. A gyerekek pedig hallották, amit a felnőttek mondanak. Az erőszak, ha nem is spontánul jelentkezett, ott volt a levegőben. Elsősök voltunk. Tavaszra már tudogattunk írni, olvasni. A mindenben nagyon szigorú, a tenyereseket is naponta osztogató, a mélyen vallásos emberek módjára igazságos Vizy 107 I műhely