Korunk 2023 (III. folyam 34.)
2023 / 5. szám = Közigazgatás-tudomány - MŰ ÉS VILÁGA CSAPODY MIKLÓS • Távolsági szonettjárat
115 A JAK tagsága 1987. október 25-én megválasztott a füzetek szerkesztőbizottságának élére „egy nehéz periódus vége felé, amikor a JAK és a Magvető Kiadó munkakapcsolata a lehető legrosszabb volt”.25 Kardos György halála után az erőszakosságig energikus Jovánovics Miklóssal (végső soron továbbra is Aczél Györggyel) kellett megküzdenünk. A legfőbb nehézség továbbra is az volt, hogy megállapodásunk ellenére egy évben sohasem adtak ki 12 füzetet, a megjelenés kampányszerű volt, pedig „A tubus-módszer (adott pillanatban megnyomjuk) mindenkinek kínos”.26 Az ígéretek ellenére maradt a tubus, sőt a „Jován” által garantált évi tízből is töröltek kettőt. A Mindenki autóbusza nem volt közöttük. 1987. október végéig úgy tárgyaltam róla, mintha már rég nálam lenne, csak társaimmal tudattam: „Markó B. (kész, de még nincs itt)”.27 Amikor megjött, pihenésként elvonultam vele, volt miből kikapcsolódni, nehéz évünk volt. 1986-ban még mindig az OSZK- ban vergődtem, megjelent Nagy Gáspár „rettenetes” Nagy Imre-verse, lefejezték a Tiszatáj szerkesztőségét, az írószövetség közgyűlésén összecsaptak az írók a párttal. Az Erdély története után Ceaușescu őrjöngve becsmérelte a magyarok „uszító területi revíziós terveket dédelgető nacionalista politikáját”, Erdélyből letartóztatások, házkutatások, gyilkosságok hírei érkeztek, Aczél Géza többszöri sürgetésére őszre fejeztem be az új erdélyi magyar irodalom áttekintését.28 1987. november elején napfényes őszi idő volt, a pihenésre jó alkalmat kínált a Mindenki autóbuszával való munkálat. Badacsonyörs és Ábrahámhegy között, a Kisőrshegy oldalában Mányoki Endre Trabantja fölkaptatott velem a Folly-fenyves melletti mélyúton. Fent a hegyen ötholdas szőlő közepén állt gimnáziumi magyartanárom, Szalai Dénes apósának háza villannyal, palackos gázzal, mellette borpince, Markóék is megfordultak már itt néhány éve. Ide vettem be magam majdnem két hétre. Jó volt odafönt a Még el nem illant évek szőlőhegyén. A kézirattal nem volt sok dolgom. Szokásom volt az eredeti kéziratokat magamnál tartani, így a kvatrinákat és a tercinákat, a többnyire 11-es szótagszámú, többnyire abba abba ccd ccd rímképletű mondatnyi verseket délelőttönként újragépeltem, délután a pálos kolostor romjai felé kószáltam. Volt, hogy feljebb, Salföld, Ábrahámhegy és a Bagolykő felé jártam a skarlátvörös szőlőket, az erdőket, máskor régi kőkeresztek mellett Balatonrendesig, délre Tomajig, el a Kőkapuig, este befűtöttem, és a szemcsés fekete-fehér tévé helyett Grendelt olvastam. Első nap a száz szonett elé illesztett Rövid, korszerűtlen kilátvány prózaverset gépeltem. A kézirat első fele a Friss hó... 49 versét foglalta magában, az Égő évekből pedig 28-at. A bűvös százas számot ez a 77 vers adta ki a négy évszakos Szonettkalendáriummal, négy további verssel (Egy lehetséges ars poetica, Erdőnkön átsétál a szél, Egy lehetséges ars poetica, így érkezel?) és a Költők koszorúja 15 költeményével. A koszorú 14 verse és a mesterszonett nagyon megragadott: az első „irodalomtörténeti arcképvers” (Janus Pannonius) utolsó sorával a második (Balassi Bálint) költemény első sorában találkoztam ismét, ennek zárósorát a harmadik (Szenczi Molnár Albert) első soraként láttam viszont, és így tovább, mígnem a 14. szonett (Radnóti Miklós) utolsó sorában az első, a Janus Pannonius-vers első sorára ismertem. A koszorú utolsó, 15. darabja a mesterszonett, a mű koronája, melynek 14 sora a megelőző 14 szonett kezdősora. A portréversekben egy-egy nagy költészet furfangosan kivont nemes párlatát ízleltem. Eszembe jutott, milyen szép, de hiábavaló fáradságos aprómunka volna életművek és „utóéletek” filológiai felderítése hat évszázad irodalmi hagyományából, de az esszenciánál fontosabbnak éreztem bennük a költő személyességét. Azt figyeltem, miként képesek megidézni a múltból a jelen tájékozódási pontjaként kínálkozó magyar klasszikusok: Janus Pannonius, Balassi, Szenczi Molnár, Zrínyi, Petrőczi Kata Szidónia, Berzsenyi, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda János, Ady, József Attila, Radnóti alakját, milyen eszközökkel jelennek meg mondhatni banalitásig közismert (?) hívószavaik a monológszerű élőbeszédben, az időből mintegy kilépve. mű és világa