Korunk 2023 (III. folyam 34.)
2023 / 7. szám = Szórakozó emberiség - TÓTH GÖDRI IRINGÓ • Ahol a csillagos ég sem határ: filmmustrák Cannes-tól Erdélyig
kai később kerülnek moziforgalmazásba, esetleg streamingszolgáltatók kínálatáb ba. Másfelől a TIFF nagy előnye, hogy nyitott a nagyközönség előtt, azaz nemcsak a filmes szakma nagyágyúi, a versenyfilmek stábjai és a sajtó jut el vetítéseire, hanem tulajdonképpen bárki vásárolhat jegyet, ha megnézne egy filmet. És bár Erdélyben a TIFF a filmfesztiválok Mount Everestje, azért akad még mellette kiemelkedő látni, néznivaló, gondoljunk csak az ASTRA dokumentumfilm-fesztiválra vagy a sajátosan erdélyi magyar Filmtettfesztre. Aranykor és fesztivál etikett . A filmfesztivál kifejezés hallatán az ember hajlamos (csak) a leghíresebb fesztiválok pompájára és csillogására gondolni, luxusautókra, neves divattervezők egyedi ruhakölteményeire, vakuvillogásra, pezsgőspoharak koccanására (és kevésbé a filmekre). Nem véletlenül. Egyesek szerint az első filmfesztivál a Lumière testvérek egy 1898-as filmvetítése volt, amit Monacóban rendeztek. Bár a mai értelemben véve nem igazán tudjuk fesztiválnak tekinteni a filmtörténet úttörőinek próbálkozását (hiszen a filmfesztivál megnevezés olyan rendezvényt takar, ahol egy vagy több helyszínen több napon át sorozatosan zajlanak filmbemutatók, vetítések), a helyszín szépen beleillik a legrangosabb, hagyományos fesztiválok sorába: Velence, Cannes, Locarno, Karlovy Vary, amiket a filmen kívül más is összeköt, mégpedig a fényűzés és az elegancia. A velencei „mustra”, azaz a Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica della Biennale di Venezia, ahogy olasz neve is sugallja, eredetileg biennálé volt, alapítása a náci párthoz, illetve Mussolini köréhez kapcsolódik, így történetének első két évtizedében vásznain nagy szerepet kaptak a német és az olasz propagandafilmek is. A helyszín nem véletlen, hiszen az olasz mozi ekkoriban mondhatni első fénykorát élte - bár minőségileg nem ez az olasz filmgyártás legkimagaslóbb évtizede, mennyiségileg igencsak figyelemre méltó a termés, illetve az sem mellékes, hogy technikailag is naprakészek voltak: Olaszországban a harmincas években már hangosfilmeket készítettek. Velence, illetve a fesztivál hamar túlnőtt a propagandán, a negyvenes évek végén és az ötvenes években már a sztárok olyan „gyülekezőhelye” volt, amely minden filmrajongó álma lehetett: képzeljük csak, amint a mezítlábas Sophia Loren a Lidó homokjában sétál, miközben Claudia Cardinale egy csónakról, Gina Lollobrigida pedig egy itáliai palazzo teraszáról integet a paparazzóknak, Kirk Douglas meg épp egy rajongó hasát dedikálja, aki az akkor nemrég divatba jött kétrészes fürdőruhát visel (valós korabeli fotókat idéztem). Az elsők közé tartozik az először hivatalosan 1947-ben megrendezett Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál is (amelynek gyökerei az 1930-as évekre nyúlnak vissza). Ez a fesztivál a csillogás helye, ahova kevesek nyerhetnek betekintést, hiszen a nagyközönség előtt zártak a kapui, ide csupán a sztárok, a szakma, a sajtó, na meg néhány szerencsés helyi és filmrajongó fiatal nyerhet betekintést (utóbbiak csak néhány éve). Cannes vörös szőnyegére ma is csak öltönyben, frakkban, estélyiben lehet lépni, sőt néhány éve még a magas sarkú cipő is kötelező elem volt a hölgyek számára (különböző botrányok nyomán enyhült a szigor). Cannes a francia Riviéra egyik legelőkelőbb nyaralóhelye, amelynek szállodái a fesztivál idejére szinte elérhetetlenné válnak, a szobákat aranyáron mérik, olyan is akad amelynek ára éjszakánként 12 ezer euró (sőt az 2023/7