Kossuth Népe, 1945. július-szeptember (1. évfolyam, 51-126. szám)

1945-09-30 / 126. szám

Mai Zsebhíradónkban teljes heti rádióműsor I. évfolyam 126. szám. 1945 szeptember 50, vasárnap­­ Ára 4 pengő, melléklettel 3 pengő Kossuth Népe MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAPFőszerkesztő: FELKAI FERENC Neveletlenség ? (N. A.) A panaszkodóknak csak félig-meddig van igazuk. Igaz, hogy neveletlenséggel, durvaság­gal találkozunk úton-útfélen. Lök­­dösődés a­­ villamoson, indoko­latlan gorombáskodás a sortál­lásnál, türelmetlen indulatoskodás az üzletben, vevő és eladó egy­formán szidják egymást. Az ut­cán neked ront egy esztelen ro­hanó, lesodorja a kabátod gomb­ját s a tetejében még alaposan le is szedi rólad a keresztvizet. Egyetlen utadon tizen tapossák le a tyúkszemedet, de senkinek nem jut eszébe, hogy bocsánatot kérjen. Hidegen, szánakozás nél­kül, szívtelenül megy el az em­ber a szenvedéstől összeroskadt embertársa, vagy a túltehertől elesett ló, a sebesült állat mellett. Mintha a világ üszkös romjai ma­guk alá temették volna az irgal­mat is. Ez lenne az új ember? Nem és ezerszer nem. Az összeomlott, ki­égett, elpusztult régi világ szen­vedései, az örökös bizonytalan­ság, a rettegés, a bombarobbaná­sok, az összedülő házak robaja, a megsemmisült otthonok fájdal­ma, a nyomuk veszett hozzá­tartozókért való remegés fáj­dalma tombol az idegekben és a szeretetet, a gyöngédséget bete­meti a nagy tűzvész hamva és pernyéje. Az emberek látszólag egészsé­gesen lótnak-futnak, végzik min­dennapi munkájukat, de mind­nyájan betegek. Betegei az el­múlt szenvedéseknek és az undor­nak. Panaszkodó ember bocsáss meg neveletlen embertársadnak! Az Andrássy-út végén a Hő­­sök­ terénél tegnap találkoztam egy emberrel. Rongyos volt a ru­hája, ócska rongyból készült a hátizsákja, a cipője enni kért. Szegény, elnyűtt napszámos em­ber. Ott ült a járda szélén, mel­lette kis kölyökmacska játszado­zott. Nedves, meleg kis gombóc. Melléje ültem. — Nagyon nyávogott itt a le­bombázott villa kertjében, be­másztam érte, most hazaviszem — mondja. Piszkos újságpapírcsomagot sze­dett elő. Csirkebél volt benne. Odaadta a kiscicának. — Egy másik házban láttam, hogy csirkét vágnak az udvaron. Bementem és elkértem a belsejét a kiscicának. Nem sajnálta a fáradságot Ne­héz hátizsákjával kerítést má­szott, idegen házban koldult egy Ids macskáért. Vájjon hányan mentek el a nyávogó kicsiny jó­szág mellett részvétlenül? Azt hiszem, hogy egy síró gyereket is ugyanolyan magától értetődő sze­retettel vitt volna magával haza, mint a kiscicát. Ember tudott maradni. Hónapokig bujkáltak, most könyörögnek ... Himler Márton neve az utóbbi hónapokban ismételten került a magyar sajtóba. Megírták, mi­lyen nagy szerepe volt a ma­gyarországi háborús főbűnösök ausztriai és németországi terü­leten történt felkutatásában­­és letartóztatásában. Most itt áll előttünk Himler Márton, az ame­rikai hadsereg egyenruhájában. Nyugodt hangon mosolyogva mondja el, mit tett, hogy a ma­gyarországi háborús bűnösök kéz­­rekerüljenek. Először a hivatali minőségét tisztázza. — Az ausztriai és németországi amerikai katonai kormányzat ma­gyar osztályának vagyok a veze­tője. , Minden magyar vonatkozású politikai és katonai ügy ennek az osztálynak a hatáskö­rébe tartozik. Ilyen minőségem­ben kerültem Olaszországból Né­metországba. — A hadműveletek során ugyanis — mondja azután — az amerikai hadsereg egyáltalában nem volt felkészülve arra, hogy Ausztriában egy valóságos kis­ Magyarországot talál. Amikor megtudták,­ milyen sok magyar van ott, elhívtak engem osztályommal együtt, állomáshe­lyemről, Bariból Ausztriába. Az volt ugyanis a feltevés, ahol ilyen sok magyar van — véleményem szerint körülbelül 250.000 ember lehet, de mások ezt, a számot sokkal nagyobbra becsülik —, ott ­ Az 5. oldalon közöljük a Salzburgban levő háborús bűnösök névsorát Részletes beszámoló Szálasi és társai letartóztatásáról Valamennyien gyáván mentegetődznek­, egyik sem akarja vállalni a felelősséget! Az amerikai haderő magyar osztályának vezetője nyilatkozik a Kossuth Népének Vártuk őket a repülőtéren. Tel­jes készenlétben állt már a sajtó és a rendőrség Péter Gábor rend­­őrvezérőrnagy, a politikai rendőr­ség vezetőjével.­ Az Andrássy­ út 60. előtt hatalmas néptömeg, em­bersövény. Az a hír érkezett, hogy angolszász repülőgép ma szállítja haza a háború legfőbb bűnöseit: Szálasit, Bárdossy Lászlót, Szől­­lősi Naszluhác Jenőt, Imrédy Bé­lát, Jaross Andort, Kunder An­talt, Schneller a volt sváb pénz­ügyőrt, aki kiszolgált minden re­zsimet, de kitartó hűséggel min­­denekfelett a németeket és még néhány bűntársát. A repülőgép azonban légköri zavarok miatt nem indulha­tott Salzburgból s lehet, hogy vasárnap vagy csak hétfőn érkezik Budapestre Szá­­lasival és bűntársaival együtt De már úgy vehetjük, hogy itt vannak és a demokratikus Ma­gyarország bírósága rövidesen összeülhet és ítéletet mondhat az országpusztítók, az értelmi szer­zők felett. A mi gyűlölet összegyűlt lel­künkben irántuk a legnagyobb szenvedések korszakában és ak­kor, amikor a pincékből a napvi­lágra jutva megpillantottuk rom­­má lőtt fővárosunkat, a Dunába süllyedt hídjainkat, amikor hal­lottunk elpusztult hozzátartozó­inkról — ma már talán csak kö­vület csupán. Nem gyűlöljük ezt a szennyes társaságot sem, csak mérhetetlen fizikai undort érzünk irányukban és lelkünknek azt a sürgető vágyát, hogy igazságot te­gyünk. A büntetés mineműsége már nem is fontos. Nem állhatunk raj­tuk bosszút, csak büntethetjük őket, hiszen a hídjainkat, a há­zainkat, az otthonunkat semmiféle kielégített bosszú nem tudja újjá­építeni, ez sok évtizedek megfe­szített munkájának eredménye lesz. Be kell érnünk azzal az íté­lettel, melyet a népbíróság majd kiszab rájuk és amely nem lesz kegyetlenebb, a szadista keretle­gényekre és muszszázadparancs­­nokokra mért büntetéseknél,­­kell lenni a háborús főbűnösök­nek is. — Ez a feltevés igaznak bizo­­­nyult. Amikor megkezdtük műkö­désünket, egymásután jelentkez­tek rendes, becsületes emberek, akik felhívták a figyelmünket a főbűnösökre. Az egyik megmond­ta, hogy hol van Imrédy. A másik azzal jött, hogy melyik faluban találhatjuk meg Bár­­dossyt, a harmadik Endre László, Baky és a többiek búvóhelyeit közölte velünk. Ezeket az embe­reket ugyanis egyenként kellett mind felkutatni. Falvakban, er­dőkben éltek álnéven, bujkáltak ezek a főbűnösök. — Az én osztályom tíz főből áll, de segítségünkre volt a magyar háborús bűnösök felkutatásában az amerikai hadsereg egész kato­nai rendőrsége. Embereim főként a nagyvadak után mentek. Imré­­dyt, Bárdossyt és a többieket pél­dául Mr. Hertzeg fogta el — mondja és a mellette álló ameri­kai egyenruhás Hertzeg kapitány ra mutat. — Sokan a főbűnösök közül a magyar hadifoglyok táborába hú­zódva próbáltak megbújni. Sok katonatiszt viszont, aki­nek oka volt tartani a fele­lősségrevonástól, civilruhát szerzett és igyekezett kimenekülni a fo­golytáborból. Legnagyobb részü­ket elfogtuk, akik még nem ke­rültek kézre, azok is előbb-utóbb meglesznek. Szálasi és Sztójay könyörög... Érdeklődünk, hogyan viselked­tek az elfogottak. — Mind gyáván — mondja ha­tározottan Himler Márton. Nem volt közöttük egyetlen önérzetes ember sem, aki akárcsak félszó­­val is vállalni merte volna azt, amit tett. Szálasival, Sztójayval és minisztereivel beszéltem. Termé­szetesen egyiküknek sem tetszett az elfogatás. Egy kérése volt mindnek, hogy ne szállítsuk őket Magyarországra, hanem, ha fele­lősségre akarják vonni, állítsák őket nemzetközi bíróság elé. Az egyetlen félig tisztességes meg­jegyzés, amit hallottam, a fiatal Gömbös Ernőé volt. Ő azt mondta, hogy meggyőződésből harcolt az orosz ellen és mindenkivel szövetkezik, aki neki erre a harcra segítséget nyújt. Mind arra hivatkozott, hogy Horthy akarata szerint csele­kedett. Mindenki ártatlan... — Amikor Imrédyvel beszél­tem, ő is mentegetődzött, hogy ár­tatlan, nem csinált semmit. Az atrocitásokról, gyilkosságok töme­géről tudni sem akart. Megemlí­tettem előtte, hogy ismerem Szombathelyen tartott beszédét, amikor azt mondta, hogy az az ő kezéhez nem tapad egyet­len csepp zsidó vér sem. Azt mondta: akkor már félt, hogy ilyesmi talán mégis történt, ezért is mondott le a miniszterségről Kunderral és Jarossal együtt. Kunder és Jaross viszont megcá­folták ezt az állítást. Azt mond­ták, hogy nem ezért mondtak le, ők különben azt mondták, hogy nem történt a zsidókkal semmi baj, szerintük minden zsidó ma is él. Antal István is ugyanezt mondta a zsidókról. Olyan hangon mondta ezt, hogy kénytelen voltam megjegyezni: ilyent csak őrült mondhat és té­ved, ha azt hiszi, hogy őt elme­betegnek fogják nyilvánítani. Hain Péter a „gyöngédlelkű“ hiéna ” Haim Péter ugyancsak fur­csa dolgokat mondott. Gyáván ta­gadta, hogy egyetlen embert is bántalmazott volna, vagy alanta­sai a Svábhegyen megvertek vol­na. „Uram, én gyöngédlelkű em­ber vagyok“, — bizonygatta előt­tem és hogy nagyobb nyomatékot adjon kijelentésének, hozzá­tette: „olyan gyengéd vagyok, uram, hogy tizenhárom évig húst sem ettem. A két újvidéki hóhér súlyos beteg — A letartóztatottak között több nagyon súlyos beteg van, így kínos betegségben szenved Feke­­tehalmy-Czeydner altábornagy, az újvidéki hóhér, akit valószínűleg nem is Magyarországnak fognak kiadni, hanem Jugoszláviának. Ha azonban nem tárgyalják le hama­rosan az ügyét, akkor talán már el is késnek, olyan súlyos az álla­pota. Nagyon beteg a másik újvi­déki hóhér, Grassy ezredes is. A betegek között van még­ Ruszkay-Ra­nzenberger vezérez­­des, akiről különben kiderült, hogy már évek óta az SS fizetett kéme volt, Perzezniczky vezérkari ezredes, aki még Szálasi letartóztatása után is a Szálasi-kormány nevé­ben „d­plomáciai iratokkal“ pró­bálta ostromolni az amerikai pa­­­­rancsnokságokat. Megkérdeztük Himler Mártont.

Next