Kóta, 1986 (16. évfolyam, 1-10. szám)
1986 / 2. szám
LÁTÓHATÁR A KÓTA közgyűlése elé A „százéves terv” jegyében — őszintén Jean-Jacques Rousseau a dijoni akadémia 1750. évi ** pályatételére — miszerint „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta avagy javította az erkölcsöket?” — kategorikus tagadással válaszolt. Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor most, a Kórusok Országos Tanácsának soron következő közgyűlésére készülve azon meditáltam, mi történt tulajdonképpen az elmúlt négy esztendőben a magyar zenekultúrában, ezen belül az amatőr ének-zenei mozgalomban, s jutott-e általa előbbre a világ?. Továbbá — hogy mit tettek, mit tudtak tenni а КОТА testületei és társadalmi aktívái a hazai kóruskultúra, a népzenei és a hangszeres zenei mozgalom fejlődésének előmozdításáért? S miközben arról gondolkodtam, mi okozza, hogy megbillenhetett a Kodály-galaxis „gyémánttengelye”, újra csak Rousseau Les Confessions-jának sorai jutottak eszembe: „Amíg zenét nem tanultam, egész sereg dalt tudtam fejből, mióta kottából tudok énekelni, egy sem marad fejemben; nem hiszem, hogy egyet is teljes egészében el tudnék ismételni azok közül, amelyeket legjobban szerettem.” Vitánk Rousseau-val természetesen könnyedén végigvihető, hiszen számos esetben visszájáról szemlélte a világot, s nyilvánvalónak tűnik, hogy az általa megfogalmazott jelenségben nincs törvényszerűség, mint ahogy a zenei írás-olvasás elsajátítása is mindenképpen előbbrelépés lehetne a zenei analfabétizmussal szemben. Csakhogy ezen a téren sem jutottunk túl messzire, legalábbis ami a tömegességet illeti — nem beszélve Kodály „százéves tervé”-nek a magyar zenekultúra fejlődését érintő más vonatkozásairól. A törésvonalak talán szembetűnőbbek, mint bármikor korábban, s a lélek földrengései is gyakoribbak, mert emberi egyensúlyunk elvesztése kísért. A legnagyobb problémát ugyanis éppen abban látom, hogy az ember nembeli lényegét kifejező és erősítő, igazi zenei élmények helyett elhatalmasodott a zenei pótszerek — „szeszek és drogok” — hatása. Nem a különféle társasági és szórakoztató tánczenék természetes jelenlétére gondolok itt, hanem azokra az „újhullámos” manipulációkra, amelyek elkábítják az ifjúság tudatát — ráadásul hamis ideologizálással azt állítván, hogy ezzel az agresszív zenével „zenén kívüli”, „szociális” és ki tudja milyen „más” problémák gyógyítását is elvégezhetjük. A következmény pedig az, hogy ebben a „zeneárnyékban” a valós zenei értékek létrejöttét, egész társadalmunk zenei ízlésének fejlődését veszélyeztetjük. Zenei életünk „környezetszennyeződése” szinte már a természet környezetszennyeződésének szintjéhez hasonlítható. S ezen az sem változtat, ha időnként rózsaszín meszelővel körbejárjuk a világot. Az meg kifejezetten farizeuskodásnak minősülne, ha valaki rákérdezne: hol vannak már azok az idők, amikor azt hirdettük „munkásokat a hangversenyterembe...” Távol áll tőlem minden dramatizálási szándék, s még csak azt sem állítom, hogy művészeti életünk ellentmondásai jelentik társadalmunk legégetőbb gondjait. Mégis hangsúlyozni szeretném, a művészetpolitikában az érzéketlenség olyan, mint a farkasvakság, hiszen „Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép ...” — mondja Kodály. C saját dolgainkra térve, azt mondhatjuk, a KÓTA különböző testületei és társadalmi aktívái az elmúlt négy évben is lelkiismeretesen és tisztességesen dolgoztak. Tették, amit kellett — tették, amit tudtak —, annak ellenére, hogy a gazdasági haszonnal nem járó társadalmi munka presztízse a köztudatban jelentősen csökkent. Az elmúlt négy esztendő bővelkedett amatőr zenei rendezvényekben. A legkiemelkedőbb esemény Kodály Zoltán 100. születésnapjának megünneplése volt. 1982. decemberében egymást érték a kórushangversenyek szerte az országban, amelyek közül talán a legemlékezetesebb a Budapest Sportcsarnokban rendezett Kodály-est volt, amelyet a televízió is közvetített, s amelyen mintegy 10 ezernyi énekes — a Pécsett és Szegeden párhuzamosan szervezett hangversenyeken további 3 ezer kórustag énekelte századunk legjelentősebb magyar kórusszerzőjének legszebb műveit. A magyar kórusélet másik két legkiemelkedőbb eseménye 1984-ben az „Éneklő Ifjúság” mozgalom kibontakozásának 50 éves jubileuma és Bárdos Lajos — a mai magyar kórusművészet nesztora — 85. születésnapjának megünneplése volt a Zeneakadémia nagytermében és a Magyar Néprajzi Múzeum aulájában. Jelentős rendezvényei voltak az elmúlt négy esztendőnek a debreceni kórusversenyek, a pécsi kamarakórus-fesztiválok, a komlói gyermekkórus-találkozók, a Kodály-kórusok országos találkozói Szolnokon, a kamarakórusok budapesti és soproni találkozói, a szövetkezeti (OKISZ, SZÖVOSZ, ТОТ) kóru s