Közérdek, 1889. július-december (1. évfolyam, 1-25. szám)

1889-11-03 / 18. szám

LSŐ ÉVFOLYAM. Ebből önként következett aztán az is, hogy a tekintetes asszony még a konyhában lábatlankodó kutyákat is egy egy ékes diák dikczióval rúgta odalba, mitől a jó magyar kuvaszok olyan hascsikarást kaptak, hogy másodszor nem volt kedvük a teni asszony konyhájában lábatlankodni. . . Hát még a jó tiszteletes ur, na az épen beteg tett volna, ha minden harmadik szavába egy egy ékes diák szót be nem csempészhet mondván a cselédnek „tisztelem az apát dekás urat, mond hogy adjon coriandrum magot, mert nagyon fáj a stromachusom és nem tudok consummálni,a mit a hit cselédeként adott elő: „tiszteli a tiszteletes ur a padkás urat, küldjön neki egy garas ára kalendárium magot, mert nagyon fáj a domonkosa és semmikép sem koszpitálható“ . Így beszéltek akkor az okos magyarok, a jobbágy és cseléd nép aztán csinált a diák szavakból tetszése szerint olyan szavakat, amelyeket legkönyebben ki tudott mondani és fülének is jól hangzottak s ha ez az állapot így tartott volna vagy 80 esztendeig, most volnánk meg csak igazán okos magyarok, persze az már kérdéses lenne, hogy Árpád apánk elfogadna e atyjafiainak? . . . Azt hiszem nem igen lenne nagy kedve sem a teni asszonyt, sem a jó tiszteletes urat, még kevésbbé a nagy tudományu profeszor urakat keblére ölelni . . . Oh! mert azok a nagy tudományu professor urak el nem tudták abban az időben képzelni, hogy találtatnék széles Magyarországon egyetlen egy olyan magyar ember, a ki diák szó nélkül magába szedhetné a tudományokat, a ki diák szó nélkül meg tudna élniavagy lehetne olyan vakmerő — a ki őket ezen szent meggyőződésükbe meg tudná ingatni, —hogy pedig a híres debreczeni collegium nagy tudományu professorai sem gondolkoztak másként — bizonyítja Vitéz Csokonay Mihály, Nagy Pista és Udvarhelyi Miklós tógátus diák uraimék esete is. — Két utóbbi ugyanis esti gyertyagyújtás előtt az ágyban végig nyújtózva — a sok diák és görög szó ellensúlyozására nem átallott egy legújabb szomorú magyar nótára reágyujtani, Nagy Pista uram szolgáltatván ahoz a hangok legvékonyabbikát, Udvarhelyi Miklós uram pedig ép ellenkezőleg a hangok legvastagabbikát — és kaptak ketten egy olyan erőteljes cantust, hogy a harmadik ágyon heverésző Csokonay Mihály uram szive csak úgy repesett örömében, ő lévén a legújabb szomorú magyar nótának érdemes szerzője! . . . Fájdalom a sziveket emelő isteni élvezetnek hamar vége szakadt — mert a szomszéd szobában lakó nagy tekintélyű szenior úr drága fülei nem valának ilyesmihez szokva, — bőszülten rohan tehát a mi rosszat sem sejtő tógátusok szobájába — illő gorombasággal kérdezvén: Ki mer itt énekelni ? Semmi felelet. — Senki sem felel ? ordít mérgében a senior. Hát ki feleljen ? kérdi egy hang — melyben a senior Csokonay hangjára ismert. Feleljen hát maga Csokonay uram! korholya őt a feldühödött senior. Nem jó helyen kérdezősködik tisztelt úr válaszol Csokonay — mert én a sötétben csak hallok, de ebből nem következik, hogy lássak is. . . Végre mécses segélyével felismeri senior uram a veszélyes merénylet tetteseit Nagy Pista és Udvarhelyi Miklós uraimék személyében és másnap a főbujtogató Csokonay urammal egyetemben a rector profeszor úr, elébe állítja őket jól feketére festvén a betyár orditozásért. . . Csokonay uraml szól a rector — illenék hogy kigyelmekkel diákul beszéljek, de mint hogy Csokonay uram okosabb akar lenni mint maga a nagy Ciceró — és nem képes a köznapiasságon felülemelkedni, hogy a dicső klassikusokat becsülje, mivel többször tett nyilatkozata szerint inkább beszél azon a nyelven, melyen a subás atyafiak káromkodnak — azért én büntetéskép magyarul beszélek figyelmeddel — „Adná a magyarok Istene, hogy az egész országot igy büntetnék meg a nagy tudományu professor urak.“ . . Jeleni Csokonay egész nyugodtan, mire a rector professor urat úgy elfutotta a méreg, hogy szeretett volna a bőréből kiugrani és a dicső klassikusokat Csokonay Mihály uram makacs fejéhez vágni, csakhogy ekkor már Vitéz Csokonay Mihály uram künn volt az ajtón és jó egésséget kívánt a felbőszült rector professor urnak! . . Hogy Nagy Pista és Udverhelyi Miklós uraimék sem kerülték ki sorsukat azon előadottak után, kételkedni alig lehet és a rector prfessor ur bármenyire igyekezett is meggyőzni a betyár orditozás nagy mestereit arról, hogy széles Magyarországon nincs eset reá, hogy diák szó nélkül megéljenek, ha csak hortobágyi csikósnak föl nem csapnak, de biz őket a nagy tudományu profesor urnak sem atyai intelmei, sem borzos szemöldökeinek haragos rángatósozása nem volt képes jobb útra terelni és Csokonay uram példáját követve ők is jó egességet kivántak nemcsak a nagy tudományu professor uraknak, hanem a colegiumnak is. . . Hogy az ilyetén faképnél hagyott rectorprofessor ur stomachusa nehezen consummálhatta meg a 3 nyakas tógátus által beadott coriandrum magot, én részemről nagyon is hajlandó vagyok elhinni, azt hiszem kedves olvasóm is ilyen véleményben vannak ?! Hogy az itt leirtt eset szóról-szóra így történt-e? arról most már annyi idő után jót nagyon nem állok, lévén része ebben egy kis fantasiának is, de hogy nagyjában valóban megtörtént, az senki által el nem vitatható tény, aki nem hiszi, méltóztassék a debreczeni collegium könyvtárából és Vitéz Csokonay Mihály uram nagybecsű műveiből kihalászni az itt előadott tényállást. . . . Különben szentül meg vagyok győződve, hogy sem a debreczeni, sem a többi nagy tudományú professorok még csak meg sem álmodták, hogy diák szó nélkül lehessen széles Magyarországon egyetlen pálya is, ahol csupán magyar szóval meg lehessen élni, lévén a magyar szó akkortájban a földhöz ragadt magyar jobbágyság kizárólagos közlekedési eszköze és egyedüli ingatlan vagyona, melyet, mint amolyan holt tőkét, miféle bolond gondolat is lett volna a nagy tudományu professor uraknak még csak figyelemre is méltatni, mikor a dicső klienseknek termékeny tájáról csak úgy potyogott a sok okos és bölcs hazafi, kik hivatva valának a magyar nemzetet az egész világ előtt képviselni; meg aztán mi köze az ország és ura dolgához annak a magyar parasztnak, mikor annak a magyar szó is jó, úgy sem lesz belőle debreczeni püspök, mert arra már csak Sóhajtó János tiszteletes uram, nagy reményű csemetéjének van joga vágyakozni, de még országbíró sem lehet belőle, mert arra már csak az olyan tekintetes, nagyságos és méltóságos urak fiai pályázhatnak, kiknek a koponyájuk, ha még úgy is kong a nagy ürességtől, de a nemes levél a zsebbe van és ez bőségesen elég az ország bölcs kormányzására, hogyne mikor nagyapja is, szépapja is nagy úr volt, miért ne lehetne ő is a dicső ősök hivatali utóda?! .... És kik nevelték mindezeket a drága csemetéket és nagy reményű hazafiakat? felelet: a nagy tudományu, de annál szűkebb látkörü professor urak, ezek verték főbe a dicső klassikusokkal a drága anyanyelvet, ezért csiklandoztam meg én ő kegyelmüket most 70—80 év múlva is és ebben azt hiszem kedves olvasóim is egy véleményen vannak velem, valamint ezek után azt is elhiszik nekem, hogy az Úr Jézus Krisztus születése után anno 1801-ben a tudós professor urak nagy bosszúságára már kezdett két olyan pálya is tért foglalni, melyhez nem kell deák szó, csupán egy kis koplalásbani jártasság, mint a tensasszony kuvasz kutyáinak és kész ember lesz még a kicsapott diákokból is, kiknek 20-30 év múlva még maguk a nagy tudományu professor urak sem átalották ellágyult szívvel sírjaikra borulni s drága hantjaikat könyeikkel megöntözni! . ................... És mi volt e két pálya? Sem több sem kevesebb, mint a magyar költészet és a magyar színészet!. . Vitéz Cs. Mihály uram az előbbit, Nagy Pista és Udvarhelyi Miklós uraimék pedig az utóbbit választék és határozták el diadalra juttatni akkor, midőn ama váltságos órában a nagy tudományu rector-professor urnak jó egészséget kívántak, mely hogy épen nem vált egészségére, bizonyítja azon körülmény, hogy 20 évig kinlódott rajta, míg megtudta emészteni. . . Költő és színész, ezek valának a nagy betegnek, drága anyanyelvünknek önfeláldozó orvosai a válságos, nehéz megpróbáltatások idején, ők távolították el lanssanként az ideje- , korán felismert kórság okát — a dicső klassikusok uralmát — mely szép nyelvünket lenyűgözve annyi századon keresztül békéiban tartá csak azért, mert a nagy tudományu professor urakat a dicső klassikusok szerelme vakította el, tekintetes, nagyságos és méltóságos hétszilvafás őseinknek pedig tetszett hogy a magyar jobbágy nem érti meg azt , a mit neki úgy sem szükséges tudni. . . A nagy Csokonay és egyidejű költő-társamnak a magyar nyelv kiművelése érdekében kifejtett áldásos tevékenysége és nehéz küzdelme végre is utat tört magának, melyen aztán a magyar színművészet is odább haladhatott és szélesebb körben nyervén felkarolást mindinkább erősödött, melyhez hozzá járult az is, hoogy kiváló tehetségek harczoltak a szent ügyért, a magyar nyelv diadalra juttatásáért, a Nagy Pisták, Udvarhelyiek, Megyeriek egész légiója állott a küzdtérre, egy pillanatra vissza nem riadva a színészet iránt még igen sok helyen tanúsított közönytől zúgolódás nélkül elviselve éhséget és nyomort, hű kitartással vándorolták keresztül kasul az országot, míg azt magának a nemzetnek, mint valami honfoglalók, ismét elfoglalták és saját anyanyelvét ősi jogaiba visszahelyezték, míg a dicső klassikusokat az őket megillető hatalmi körbe vezették vissza. Álljunk meg itt egy kissé, illő, hogy közelebbről is megismerjük ezen újabb honfoglalóknak, drága anyanyelvünk vándor apostolainak viszontagságos életét. . . . .... Híres Debreczen városa ez időben arról volt nevezetes, hogy benne a czivisek bár létszámra mérték a kolbászt, de abból ugyan egy magyar komédiás sem terhelte meg a gyomrát, mert hát czivis uraimékra is ragadván néhány ékes deák szó, szörnyen féltek, nehogy ezt a kis jól eső mázt valamelyik hátra éhezett komédiás társaság kínjában bekaparja róluk, mert akkor mivel imponálnának a hortobágyi csikósoknak -nagyobb tekintély okáért...............Ha tehát néha napján egy-egy magyar komédiás társaság vetődött Debreczen városába, inkább féláron szállították el őket 5 lóval N.-Vá- Iradra, csakhogy valamiként ott ne ragadjanak vagy két hétre............Két hétre? áldott Isten! hiszen ez egy egész örökkévalóság lenne — véli a bölcs városi tanács és nem is késik a következő végzést hozni: mit is gondolnak kigyelmetek igy lopni a drága najpót! 24 óra elég a pihenésre, aztán korrod innak kigyelmetek innen, ki a mere lát — s ha épen átröpülni szeretnének N.Várvára s arra Fires felé, azt is szívesen megengedjük — e czélra mindig készen találják a hortobágyi szelet, az hamarosan Váradra terelheti kigyelmeteket, azt azonban emlékezetnek okáért jól jegyezzék meg maguknak, hogy a hortobágyi szél visszafelé sohasem fuj, tehát meg ne csinálják azt a bolondot, hogy meg egyszer visszaforduljanak!!! . . . ’ Ilyen biztos menedéket adott, ilyen lekötelező vendégszeretetet nyújtott egykor Debreczen városa a magyar színészet vandál apostolainak, hogy pedig ebben jelentesen része volt nagy tudományu professor uraknak is, ezt szintén nem lehet kétségbe vonni, valamint azt sem, hogy Thália papja bármily rövid ideig is szemeteztek a debreczeni tizenhárom város sarkán, a társasái mindig megszaporodott 2—3 taggal, ez pedig a debreczeni collegium szolgáltattak neki a professor urak hite és engedélye nélkül egygyel több ok volt tehát a fennel jelzett bölcs tanácsi végzés meghozására. . Egy körülménynyel azonban nem számoltak sem a bölcs tanács, sem a nagy tudományú professor urak. t. i., hogy a sors üldözött magyar komédiások száma nem hogy fogyna, amint azt Éhség és Nyomor uraimék üdvös befolyásától jogosan el lehetett volna várni, sőt folyvást szaporodta és pedig olyan számben a tógátus deák urak a collegiumban fogyni kezdettek, de ma ennek megakadályozására aztán nem voltak elég bölcsek sem a nemes városi tanács, seit s a nagy tudományu professor urak. . . . A fennebb idézett bölcs végzésnek különben gyors hatása volt, mivel épen most fordt ki a városból Pircs felé egy 5 lovas czókomokkal jól megrakott szekér, a büszke czmvl lóhátról nógatja lovait előre a Hortobágynál és melynek forró homokja csakúgy égeti a lába A szekérrakomány legértékesebb tárgyait a vászonra festett hegyek, völgyek és erdők képezék, melyek büszkén és haragosan tekinttenek le az alattuk elterülő homok tengerre; de van még a saraglyában egy dörgés és villámlásra összetákolt gyarló készülék is és nehány anno 1700-beli rongyos faláda, melyek a társaság még rongyosabb díszleteit rejtik magukban. A festett hegyek tetején nem is ül, hanem gugoly nőszemély a legrikítóbb szinvegyülékű toiletben, arczuk sáppadt, beesett a sok viszotagságtól, csak mély tüzü szemeik árulják el, hogy művészetökérti lelkesedésükben elfeledék Debreczenbe ebédelni. A homok tengerben lassan mozgó járművet vagy 7 főnyi furcsa kinézésű, kedélyesen adomázó férfi társaság követi; egyikszíne hagyott bársony mentébe, másik bokáig érő venlett fakó köpenybe, egyiknek sarkantyús csizma, másiknak félre nyomott sarkú csizma van a lábán, szóval a hány anyiféleképpen öltözködve, de az egész társaság öltözete nem ért többet 10 magyar forintnál. . . A szembe jövő pirosi atyafi el nem tudja képzelni, hogy miféle vegyes utazótársaság lehet ez, azért odaszól a cziviskocsisnak: — Mi legyik eladó ezen a szekéren atyafi ? Mire az gúnyos mosolylyal feleli: — Hegyet viszünk Nagy-Váradra atyafi Vegyik kend is belőle a falu számára, mert jó lesz Fircsre támasztéknak a szél ellen !*) — Hát menydörgős menykő nincs a szekérben ? vág vssza mérgesen a pircsi. — He bizony az is van, ha mondom! Szóljon csak hátra annak a bársony mentes urnak, kinek az a törött cserép pipa lóg a szájában, az csinál kendnek egy pipa dohányért annyi menyköt, hogy az egész Fircset agyon verheti kend jó kedvében! — Jól van biz’ az — dörmök a jól megsértett pircsi atyafi — hát aztán kend hol lakik, mikor otthon van? Kérdezi a czivist: -» Én márcsak Debreczeni városában lakom Nagypálfián a magam hajlékában! . . — Néhát ütessé helmed oda ezt a menydörgős menykőt, hadd ne panaszolkodhassék a pirosi ember rész lelküsége miatt! . . A társaság tagjai összenéztek, lelkeikben a magasztos czélérti küzdelem tudatában ismét testvéresültek, mert ők nem vásári s komédiások - ok nem! ők a magyar színművészet örökké áldott emlékü apostolai valának. . . . Végre hosszú, keserves gyalogolás után bevergődik a társaság a magyar szinművészetnek még akkor egyedüli Mekkájába Nagyváradra, hol dr Sándorfi, jó nemes ember-barát, hírneves orvos és bőkezű Me- sczenás tárt karokkal fogadta. . . . Néhány színész már várt reájuk, gyorsan ment az ismerkedés. — Isten hozott pajtás, én Megyery Károly vagyok, — engem pedig Nagy Pistának hívnak ! — Igen-igen! Nagy István — beczézi őt Megyeri. — Óh! nem pajtás, tévedsz, Nagy Pista ! csak egy van egész Magyarországon — az pedig én vagyok. Ez ugyan egy kis gyöngeség tőlem, de tudod pajtás, hogy ha már egyszer nevet szerzett az ember magának, biz’ attól nem t sivesen válik meg! ... — Hát aztán mi a fixumod Pista pajtás ? — De már erre a diák szóra meg nem álltatta Pista barátunk, hogy a közelében foglalkozó Udvarhelyi Miklóssal egy jelentőségteljes pillantást ne váltson — aztán nagy hirtelen oda szól Megyerynek, azt ugyan ne igen firtasd! . . . Különben, ha épen tudni akarod — szól Nagy Pista neki vörösödve — hát bizonyajtás én és Udvarhelyi barátom épen a fixum miatt mondottunk jó egész- séget a debreczeni rector professor urnak s vele együtt a collegiumnak is. Volt erre aztán általános ölelkezés és csó- kolódás — mert Megyeri most már kezdettel ismerni uj kartársait. — Hát aztán Pista pajtás? — szövi tovább . Megveri a kérdéseket — mennyit szántál szállásra, nem tarthatnánk-e együtt közös szállást, hogy kevesebbe kerüljön? — Köszönöm kedves Karcsi szives érdeklődésedet , de már én minden társaságnál állandó szál’lással bírok, az nem is kerül pénzbe. — Ugyan 5 __________ • *) Piros tudvalevőleg a Hortobágy legszelesebb t oldalán fekszik. — KÖZÉRDEK.— MAROSVÁSÁRHELYTT, 1889. NOVEMBERHÓ 3.