Közérdekű Levelek, 1922 (1. évfolyam, 1-15. levél)

1922-05-15 / 2. levél

2)a„ Közérdekű levelek. Budapest főposta, 95. számú postafiók. -­ 3 •. * ** I 1922. május 15. II. LEVÉL. A munka dicsőítése. „Csak annak van joga élni, aki a társadalomra hasznos munkát végez.“ A marxisták aximoniája, melyet utána mondanak az anti-marxisták is. Sem­mivel sem bizonyítható nagyhangú kijelentés, mely szerint legkevésbbé Marx tanít­ványai élnek. A valóság az, hogy az élethez való jogát mindenki már a születésével szerezte meg és a halálbüntetést ellenzők szerint még azok sem veszthetik el, akiknek élete a tár­sadalomra egyenesen káros. Ahhoz, hogy valaki, tudatosan a társadalom javára dol­gozzon, magasabb fokú lelki nemesség szükséges, öntudatlanul ilyen munkát a legtöbb ember tényleg végez. H­a a dolgok mélyére hatolunk, arra az eredményre jutunk, hogy a társadalom javára tudatosan dolgozók éppen azok táborában találhatók, kikre Marx és tanítványai a do­­logtalanság bélyegét szeretnék rásütni. Egy szabólegény hajdanában azzal állított be a mesebeli királyhoz, hogy ő olyan ruhát tud varrni, melyet csak az igazmondók látnak. Hát a király szeretett volna olyan ruhában járni. A szabólegény hetekig szabta, varrta a semmit, míg­je­lentette, hogy kész a ruha. Mutatta a királynak az üres kezét, mintha abban tartaná a bűvös köntöst. A király megütközött rajta, hogy nem lát semmit, de egy kis magába­­szállás után ezt természetesnek találta s azonnal dicsérni is kezdte a pompás szövetet. Felpróbálta a semmiből varrt köntöst, a szabólegény igazított még rajta itt-ott, azu­tán jöhettek az udvaroncok. Egyik sem látott semmiféle köntöst a királyon, de ezt természetesnek találta mindenik, tehát kivétel nélkül mindenik pompás szabásúnak találta azt. A király a felséges népnek is be akarta mutatni a varázsköntöst, ezért összes udvari emberei kíséretében a városban diszkörmenetre indult. A nép is meg­ütközött a királyi pongyolán, azután ő is magába szállott és ő is magasztalta a remek ruházatot. Talán most is hordaná a varázsköntöst a király, ha egy kis gyermek a bámuló sokaságból oda nem kiált: „Nini! Ingben, gatyában lovagol a király!“ A varázs széjjel foszlott, mindenki szégyelte magát, de mindenki tovább ha­zudott. A szabólegény azt mondta, hogy ő csak azért csinálta a tréfát, hogy a király lássa, hogy mennyi hazug ember van a környezetében. A király azt mondta, hogy maga is így fogta fel azonnal az ajánlatot. Az udvaroncok a királynak azt mondot­ták, hogy nem akarták a tréfáját elrontani,­­ a népnek pedig azt, hogy csak nem figyelmeztethették a királyt, hogy a szabólegény becsapta, mert akkor rásütötték volna a hazugság bélyegét. A nép pedig azzal vágta ki magát, hogy csak nem fog szólani, hogy becsukassa magát. Ez a mese jut eszembe, valahányszor valaki bizonyságot tesz arról, hogy sze­ret dolgozni. Ha a szabólegény oly köntös varrására ajánlkozik, amelyet csak a munkaszeretők láttak volna, a turpissága sohasem derül ki, mert itt még a gyermek sem lett volna kivétel. Mert ^... ■ ."V vv.t­v-T . )

Next