Közlekedés, 1966 (56. évfolyam, 2-24. szám)
1966-01-25 / 2. szám
16. Január 23. Hetvenöt évvel ezelőtt , 1891. január 26-án halt meg N. A. Ottó német gépszerkesztő technikus, aki 1867-ben Langennel együtt, feltalálta a négyütemű atmoszférikus gázgépet 1876-ban Otto mutatta be a sűrítéssel működő négyütemű robbanómotort is. Az ő nevét viselő motor, a mai robbanómotorok alaptípusaként szolgált .0 Másfél évszázaddal ezelőtt — 1816. január 28-án — halt meg Gömör megye főjegyzője, Chazer András, a II. József abszolutizmusa ellen irányuló mozgalom egyik vezetője. Nevéhez fűződik a magyar siketnéma oktatás kezdete és az ország első siketnéma intézetének megalapítása Vácott. Ma Budapesten, a XIV. kerületben, utcát neveztek el Chazár Andrásit Romain Rolland Nobel-díjas francia regény- és drámaíró, zenetörténész száz évvel ezelőtt, 1866. január 29- én született Pályafutását zenetörténeti művekkel kezdte, a Dreyfuss-ügy körüli harcok azonban új irányba fordították érdeklődését és megírta első színdarabját. A társadalmi kérdésekkel foglalkozó első színpadi műve után, a francia forradalom eseményeit feldolgozó ciklussal lépett a közönség elé. Világhírnevét, tízkötetes nagy művével, a Jean Ordstoph-al alapozta meg. Ebben a társadalmi haladásért felelős író tesz hitvallást a béke oszthatatlanságának eszméje mellett A Szovjetunió iránti rokonszenvéről számos alkalommal tett műveiben és magánéletében is tanúbizonyságot . Nyolcvan évvel ezelőtt 1886. január 29-én kapott szabadalmat K. Benz német mérnök, a modern gépkocsitechnika egyik úttörője, az első benzinüzemű autóra. Benz nevéhez fűződik egyébként az 1878-ban általa szerkesztett, első kétütemű gázmotor születése is. Daimlertől függetlenül, ő készítette el az első, gyakorlatban is alkalmazható háromkerekű, egy lóerős, egyhengeres, négyütemű, elektromos gyújtású benzinmotoros gépkocsit. El kétesztendős útjuk végeztével — 145 évvel ezelőtt — 1821. január 21-én adták közre a Belligszauzen és Lazarov vezette orosz expedíció tagjai az Antarktisz körülhajózása során szerzett tapasztalataikat Az expedíció , amely elsőnek hajózta körül ez Antarktiszt, útja során felfedezte az I. Péter szigetet és Alexander földet is. "A magyar hajózás történetének fontos dátuma 1831. február 1. Ezen a napon indult el — 135 évvel ezelőtt — az első gőzhajó Pestről Bécsbe. A hajó elindulása ünnepélyes keretek között történt. A város lakossága is nagy számban lepte el a Duna-partot, hogy szemtanúja legyen a nevezetes eseménynek. A gépkocsizás történetében jelentős szerepe volt Wilhelm Maybachnak, aki — a magyar Bánki és Csonka találmányától függetlenül — a gépkocsi porlasztó feltalálásával vitte előre az automobilizmus fejlődését. Maybach 120 évvel ezelőtt, 1846. február 9-én született KÖZLEKEDÉS Évkezdés a külpolitikában Az 1966-os esztendő a nemzetközi életben nem a diplomácia szokásos újévi csendjével indult, éppen ellenkezőleg, egymást érték a rendkívüli jelentőségű külpolitikai események. Ezek sorából kiemelkedett a taskenti találkozó. Mint emlékezetes, Koszigin szovjet kormányfő még a múlt év őszén arra hívta fel Sasztri indiai miniszterelnököt és Ajub Khan pakisztáni államelnököt, hogy a két nagy ázsiai ország közötti ellentétek felszámolására találkozzanak szovjet földön. A Szovjetunió diplomáciája fáradhatatlanul tevékenykedett a közép-ázsiai szovjet városba, Taskentba kitűzött találkozó sikeréért. Az eredmény nem is maradt el India és Pakisztán vezetői — hála Koszigin közvetítő szerepének — eljutottak az első megegyezésekig, felújították a két ország diplomáciai kapcsolatait, amelyek a tavaly nyári fegyveres ellenségeskedések idején szakadtak meg, és elhatározták, hogy folyamatosan és módszeresen rendezik a vitás kérdéseiket Nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy a taskenti találkozó három szempontból is növelte a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét: 1. a Brit Nemzetközösség két tagországa, India és Pakisztán, nem Londonhoz fordult, hogy szinte »családon belül« rendezzék problémáikat, hanem Angliával szemben a Szovjetunió közvetítő készségét ítélték hatásosabbnak, 2. voltaképpen két tőkés ország folyamodott most egy szocialista ország diplomáciai segítségéért, közülük ráadásul az egyik (Pakisztán) az Egyesült Államok irányította katonai tömbök tagja, 3. a két nagy ázsiai ország vezetői a Szovjetunió ázsiai területén találkozott s ezzel is mintegy jelképezte, hogy a Szovjetunió egyben igenis ázsiai nagyhatalom is! A taskenti megállapodás miatti örömöt megzavarta ugyan egy tragikus eset: Sasztri indiai miniszterelnök szívroham következtében, éppen a tárgyalások sikeres befejezése után, váratlanul elhunyt, de a szomorú hír vétele után is siettek India vezetői leszögezni, hogy azt az egyezményt, amelyet Sasztri életének utolsó óráiban kötött meg, maradéktalanul végrehajtják. Sasztri temetése egyébként az indiai hagyományok szerinti, megragadó külsőségek között folyt le: testét elhamvasztották és hamvait a »szent folyóba« szórták. A gyászszertartás egymillió főnyi megindult tömeg és számos külföldi államférfi jelenlétében folyt le. Ott volt Koszigin szovjet kormányfő és Humphrey, az Egyesült Államok alelnöke is. A temetés után találkoztak és ötnegyedórás, fontos eszmecseréjük során kifejthették kormányaik álláspontját a legidőszerűbb nemzetközi kérdésekben, elsősorbang Vietnam dolgában. Ez az eszmecsere egybeesett egyrészt azzal a nagy horderejű látogatással, amelyet Selepinnek, az SZKP Központi Bizottsága titkárának vezetésével egy szovjet küldöttség tett Hanoiban, a Vietnami Demokratikus Köztársaság fővárosában, másrészt azzal a széles körű, úgynevezett »békeoffenzívával«, amelyet 1965. utolsó és 1966. első napjaiban az amerikai diplomácia hajtott végre. Johnson elnök személyes megbízottai több tucat fővárosban fordultak meg, megpróbálták bizonygatni, hogy az Egyesült Államok kész tárgyalni Vietnamról, persze az amerikai feltételek szerint... A szokatlan nagyarányú amerikai diplomáciai akció idején felfüggesztették a VDK területének légi bombázását. Dél- Vietnamban pedig előbb a karácsonyi ünnepek alatt, majd január 20-tól kezdve a vietnami holdújév alkalmából volt néhány napos fegyvernyugvás. Az amerikai állítólagos »bekezdeményezések« mögött a világsajtó általában felismerte, hogy a vietnami zsákutcából kivezető kiút keresése mellett voltaképpen egy gigantikus méretű alibi megszerzése a cél. Washingtonban sokan vannak, akik így gondolkoznak: könnyebb lesz a háborús erőfeszítések fokozása, a harcok kiterjesztése, ha »békeoffenzívánk« sikertelenségéért a VDK-ra és a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontra háríthatjuk a felelősséget S a Pentagonban máris arról beszélnek, hogy előbb 250 000-re, majd (talán már az 1966-os év végére) 400 000-re növelik a Vietnamban bevetett amerikai katonák számát... A szovjet külpolitika ázsiai lépéseinek sorába a taskenti találkozó megszervezése és a Hanoiba küldött delegáció útja mellett beleillett annak a küldöttségnek mongóliai utazása is, amelyet maga Brezsnyev vezetett. Az ulánbátori tárgyalások végén új, fontos barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írtak alá. A Szovjetunió képviselői ott voltak a Havannában megrendezett »három kontinens« értekezleten is. Itt Afrika, Ázsia és Amerika népeinek küldöttei hangolták össze az antiimnczialista és népfelszabadító mozgalom ma szükséges tevékenységét. Nagy jelentősége van annak, hogy a »trikontinentális« értekezleten új szervezet felállítását határozták el, s ennek élére kubai politikust jelöltek ki. A Szovjetuniónak Európával kapcsolatos diplomáciai tevékenységét jelzi az az érdekes bejelentés, hogy De Gaulle tábornok, az újra megválasztott francia köztársasági elnök, még ebben az esztendőben eleget tesz egy szovjet meghívásnak és ellátogat Moszkvába. Az 1965-ös és az 1966-os esztendő fordulóján mozgalmas földrésznek bizonyult Afrika is, amelynek több országában egymás után katonai államcsínyek robbantak ki. Dahomey-ban, Felső-Voltában, a Közép-afrikai Köztársaságban, majd Nigériában sorra katonák ragadták magukhoz a hatalmat. A zavaros és ellentmondó hírek halmazából nehezen lehet kiragadni a pucscsok valamennyi mozgatóját, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ezekben a Nyugat-barát, az újgyarmatosítókat kiszolgáló politikát alkalmazó országokban a politikai vezető garnitúra képtelennek bizonyult a tömegek életszínvonalának emelésére. A növekvő elégedetlenség megfékezésére — és időnyerés céljából! —nyúltak a katonai uralom bevezetésének eszközéhez azok az imperialista és neokolonialista erők, amelyeknek éppen az az érdekük, hogy az elnyomott, elmaradott afrikai népeket továbbra is megtartsák burkolt uralmuk alatt Pálfy József így nem dolgozhatnak emberek! III. Amíg az új telephely megépül... Igen, most már bizonyosnak látszik, hogy a kazincbarcikai tűrhetetlen állapotok rövidesen felszámolásra kerülnek. Ezt ígéri, ezt helyezi kilátásba az a levél is, amelyet Tapolczai Kálmán elvtárstól, a KPM Autóközlekedési Vezérigazgatóság vezetőjétől kapott szerkesztőségünk, az »így nem dolgozhatnak emberek!« cikksorozattal kapcsolatban. »A kazincbarcikai új telep beruházási programjának Országos Tervhivatal—KPM szintű jóváhagyására 1966 januárjában lehet számítani — közli az AVIG vezérigazgatója. — Ennek előfeltételezésével az UVATERV a két önálló szakaszra bontott beruházás kiviteli terv dokumentációját 1966. május 31-re (I. szakasz), illetve 1966. augusztus 31-re (II. szakasz) fogja leszállítani. A kiviteli tervek birtokában az a szándékunk, hogy a beruházás kivitelezését már 1966 nyarán elindítjuk és 1968-ra befejezzük, illetve az első szakasz üzembehelyezésével 1967. végén lehet számolni. Kérjük a szerkesztőséget — fejeződik be Tapolczai Kálmán elvtárs levele — hogy a fentieket szíveskedjenek a kazincbarcikai helyzettel foglalkozó cikksorozat megírásához felhasználni abban a reményben, hogy a beruházás előkészítésében és kivitelezésében nem lesz további eltolódás.« * Ezt magunk is reméljük, szakszervezetünk elnökségének javaslatára ezért is vizsgáltuk meg alaposan a kazincbarcikai telephelyek ügyét és indítottunk róla cikksorozatot. Ám addig is akad tennivaló, hogy ezen a tűrhetetlen állapoton a vállalat legalább enyhítsen. Nem kell ehhez semmi más, mint elővenniük azt a jelentést, amelyet Krnyán András, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa borsodi munkavédelmi felügyelője küldött Valykó István elvtársnak, a 3. sz. AKÖV igazgatójának és Csoda János elvtársnak, a kazincbarcikai főnökség vezetőjének. A vállalat munkavédelmi helyzete ellenőrzésének tapasztalatait rögzítő feljegyzés négy sűrűn gépelt oldalon figyelmeztet arra, hogy mennyi tennivaló akad a kazincbarcikai I. és II. telephelyeken, továbbá Kurittyánban, Ormosbányán és Edelényben — a 3. sz. AKÖV különböző telephelyein — szociális téren. A munkavédelmi ellenőrzésbe a megyei munkavédelmi felügyelő bevonta a kazincbarcikai telephely szakszervezeti bizottsága munkavédelmi felügyelőjét is. * Ez az alapos, mindenre kiterjedő feljegyzés — mi tagadás — nem a legjobb képet tárja fel arról, hogy mennyire tekintették szívügyüknek a 3. sz. AKÖV-nél a dolgozók szociális helyzetével való törődést. Olyan hiányosságok sorozatát tárta fel a munkavédelmi ellenőrzés, amely végül ebbe a tarthatatlan helyzetbe sodorta a kazincbarcikai telephelyeket, a kazincbarcikai MAVAUT és TEFu kirendeltségén dolgozó munkásokat. Most már biztos, hogy rövidesen megindulnak a kazincbarcikai új telephely építésének munkálatai. Ám, ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy addig, amíg az új létesítmény beköltözhető lesz, a jelenlegi tűrhetetlen állapotok megmaradjanak. A 3. sz. AKOV vezetőinek kötelességük, hogy — a megyei munkavédelmi felelős útmutatása alapján — azonnal hozzálássanak a megoldható problémák megoldásának. Mert még átmenetileg sem dolgozhatnak olyan körülmények között a kazincbarcikai MÁVAUT és TEFU telephelyeken, ahogy jelenleg dolgoznak! Vedres József A New York-i sztrájk nagy tanulsága A »Közlekedés« olvasói közül nyilván csak igen kevesen jártak New Yorkban. E sorok írója sem járt ott soha. Mégis, a filmek, képek és az újságcikkek alapján jól le tudjuk játszani képzeletünk tv-ernyőjén, mi is történhetett ott a nagy New York-i közlekedési sztrájk napjaiban. Nem a sztrájk politikai értékelésére vállalkozunk itt — csupán arra, hogy felhívjuk figyelmüket: necsak elképzeljük a megbénult mammutvárost, hanem elgondolkozzunk is a sztrájk szociológiai jelentőségén. Nos, a rohamosan fejlődő, terjeszkedő modern nagyvárosok bonyolult üzemekhez hasonlítanak, ahol csak magasfokú műszaki szervezettséggel lehet biztosítani a milliós tömegek életéhez szükséges feltételeket. Kétségtelen, hogy a legfejlettebb kapitalista ország, az Egyesült Államok legnagyobb városa, New York, különlegesen magas műszaki szervezettség alapján »működik« — bár ugye, azért az áramszolgáltatási problémák, a múltkori »Niagara Falls« eset is azt mutatják, hogy ezt a szervezettséget is hiba volna túlértékelni. Annyi azonban tény, hogy New York racionálisan épült metropolis. Az amerikai polgári szociológusok azonban — elsősorban a »New York-i modell« alapján — évek óta azt hirdetik, hogy az Egyesült Államokban olyan élet, egy olyan társadalom alakult ki, amelyet — hogy például E. W. Jonest idézzük, a Columbia Egyetem neves professzorát — »gombnyomásra szolgál a technika, s amely nem ismeri azokat a falusias körülményeket, amelyek Kelet-Európa városait is jellemzik«. Nos, a közlekedési sztrájk beszédesen mutatta meg, hogy ez a technika, ez a társadalom egyáltalán nem működik »gombnyomásra«. Hiába állítja a burzsoá szociológia, bizonyos látszatok túlbecsülése és hamis rendszerbe való foglalása alapján , hogy »az Egyesült Államokra egy osztályok feletti, mármár automatikus civilizáció a jellemző«, a nagy, az életet megbénítani képes gazdasági és politikai sztrájkok azt mutatják, hogy azokat a bizonyos »gombokat« mégis csak emberek nyomják le, és hogy különböző embercsoportoknak mégsem azonos az érdekük az — állítólag — »osztályok feletti« Egyesült Államokban. S a nagy közlekedési sztrájk — amelynek nyomán, mint a tudósítások jelezték, még a kapitalizmus szent barométere, a New York-i tőzsde is »befagyott« — meg különös szemléletességgel dokumentálja, hogy a modern kapitalista nagyvárosnak is az ember, a dolgozó ember az irányítója. Aki, ha megáll, megáll az élet is. S érdemes egy pillanatra elgondolkodni Jones professzor fentebb idézett kijelentésének arról a részéről is, amely a »falusias Kelet-Európára« vonatkozik. Ezekben az országokban a győztes polgári forradalmak egyben az újfajta városiasodás győzelmét is meghozták, s nem véletlen, hogy éppen ezeknek az országoknak a nagyvárosaiban alakult ki a városi közlekedés új rendszere is. Civilizációs értelemben van mit behozniuk hát a szocialista tábor nagyvárosainak, van mit behozni mind építészeti, mind kommunális, mind városi közlekedési vonatkozásokban. De a mi nagyvárosaink — minden problémájuk ellenére — szocialista nagyvárosok, azaz: fejlesztésük távlata összhangban van az egész lakosság távlati érdekeivel! De hangsúlyozni kell azt is, hogy csak szocialista megalapozottságú országnak lehet olyan távlata, amely a modern nagyváros problémáját is megoldhatja. Hiszen a New York-i »üzemeltetést« legendává hamisító amerikai szociológusok is siránkoznak azon* hogy »a metropolis úgy nő* úgy dagad, mint a kelt tészta* amit a mesebeli anyóka a kemence mellett felejtett.« Öt évvel ezelőtt az angliai Hartfordban nemzetközi közlekedési konferenciát rendeztek, ahol amerikai szakértők jelentették ki, hogy »nagyvárosaink közlekedése gyorsulva lassul. Vagyis, hogy a közlekedés fejlődése — a kapitalizmus körülményei között — nincs összhangban magával a városfeljesztéssel. Az »-osztály feletti civilizáció« megoldhatatlan belső ellentmondásait még sztrájkok nélkül is érzékenyen jelzi éppen a közlekedés... Még egyszer: tudatosan kell látnunk, hogy nekünk is nagy városépítési, város-szociológiai, közlekedés-politikai problémáink vannak. S a szocialista berendezkedés, a KGST önmagában nem jelent valamiféle »csodaszert«, nagy erőfeszítésekre, az úgynevezett »illetékesek« és a minden ügyünkben illetékes dolgozó tömegek vagy erőfeszítésére van szükség a problémák megoldásához. De nálunk lehetőség van a gondok feloldásához, a jövő megépítéséhez, mert nálunk néphatalom, és — ha még javításra, finomításra is szorul —, szocialista demokrácia van. Antal Gábor 3 A LENINI ÚTON »A történelem ismeri a cselekvés olyan mestereit, akik két részre osztották életüket: életük egyik felét a cselekvésnek szentelték, másikat az elme játékainak, melyekhez pihenés gyanánt menekültek a cselekvés mezejéről. Leninnek nem voltak illúziói, ő nem menekült illúziókhoz, neki hatalmas és állandó érzéke volt a realitások iránt, mert állandóan kapcsolatban állt a tömegekkel, ismerte vágyaikat, törekvéseiket« — írta Leninről Romain Rolland. Lenin 1924. január 21-én halt meg, most lenne 96 éves. Tanításai, útmutatásai egyre inkább hatnak a kommunista pártok tevékenységében, a nemzetközi munkásmozgalomban. Halála óta földünk tekintélyes részén megvalósult vagy épül a szocializmus. Ha nem is mentes a »gyermekbetegségektől«, de kiállta az idők nehéz próbáját. A kapitalizmus övezete feltartóztathatatlanul zsugorodik össze. A gyarmati világ szétesésének, a harmadik világ kialakulásának nagy folyamata tovább módosította az erőviszonyokat a szocializmus javára. S megvalósult a békés egymás mellett élés, legalábbis abban az értelemben, hogy a világot nem dúlja fel egy hamvasztó atomháború. Tény viszont az is, hogy a nemzetközi politika bajkeverői miatt meredeken ívelt fel a feszültség lázgörbéje, s a vietnami válság eljegesítette a kelet-nyugati viszonyokat. Minden okunk megvan tehát az elégedettségre. Mégis elégedetlenek vagyunk önmagunk iránt. Mindnyájan érezzük, hogy bár kétségtelen eredményeket értünk el és a sikereket senki sem vitatja, de a lehetőségeink, erőink, tartalékaink még nagyok. Ezért éljük izgalmas viták, kísérletek, kezdeményezések korát, melyeket Lenin tanításai alapján nálunk a párt vezet. Górcső alá vesszük életünket, népgazdaságunkat, a munkát, az emberi viszonyokat, az erkölcsöt, a tudást, és megteszszük a sokszor még népszerűtlen tennivalókat is. A feladat sokrétű és bonyolult — receptek pedig nincsenek. A megoldást magunknak kell — a marxizmus—leninizmus segítségével — megtalálni, néha nem kevés verítékkel, fáradsággal, buktatókkal. Milyen egyszerű lenne, ha dühödt jelszavakkal, zászlólengetéssel, ökölrázással mindent el lehetne intézni. Csakhogy akik ezt az utat járják, tapasztalhatják a csődöt. Marad tehát a nehezebb: a lenini út , az elemző dialektikus vizsgálat és a realitás. Itt nálunk, Magyarországon is. Ezért lehetünk derűlátóak. Nem kincstári hurrázással, hanem megalapozott, magunk teremtette optimizmussal. Ezért él a szocializmus országaiban, így nálunk is, annyi elégedetten elégedetlen ember. A 42 éve halott, halhatatlan Lenin mutatta utat követve!