Közlekedés, 1966 (56. évfolyam, 2-24. szám)

1966-01-25 / 2. szám

1­6. Január 23. Hetvenöt évvel ezelőtt , 1891. január 26-án halt meg N. A. Ottó német gépszer­kesztő technikus, aki 1867-ben Langennel együtt, feltalálta a négyütemű atmoszférikus gázgépet 1876-ban Otto mu­tatta be a sűrítéssel műkö­dő négyütemű robbanómotort is. Az ő nevét viselő motor, a mai robbanómotorok alap­típusaként szolgált .0 Másfél évszázaddal ez­előtt — 1816. január 28-án — halt meg Gömör megye főjegyzője, Chazer András, a II. József abszolutizmusa ellen irányuló mozgalom egyik vezetője. Nevéhez fű­ződik a magyar siketné­ma oktatás kezdete és az ország első siketnéma inté­zetének megalapítása Vá­cott. Ma Budapesten, a XIV. kerületben, utcát ne­veztek el Chazár András­it Romain Rolland Nobel-dí­­jas francia regény- és drá­maíró, zenetörténész száz év­vel ezelőtt, 1866. január 29- én született Pályafutását ze­netörténeti művekkel kezdte, a Dreyfuss-ügy körüli harcok azonban új irányba fordítot­ták érdeklődését és megírta első színdarabját. A társadal­mi kérdésekkel foglalkozó első színpadi műve után, a francia forradalom eseménye­it feldolgozó ciklussal lépett a közönség elé. Világhírne­vét, tízkötetes nagy művével, a Jean Ordstoph-al alapozta meg. Ebben a társadalmi ha­ladásért felelős író tesz hit­vallást a béke oszthatatlansá­gának eszméje mellett A Szovjetunió iránti rokonszen­­véről számos alkalommal tett műveiben és magánéletében is tanúbizonyságot . Nyolcvan évvel ezelőtt 1886. január 29-én­­ kapott szabadalmat K. Benz német mérnök, a modern gépkocsitechnika egyik út­törője, az első benzinüzemű autóra. Benz nevéhez fűző­dik egyébként az 1878-ban általa szerkesztett, első két­ütemű gázmotor születése is. Daimlertől függetlenül, ő készítette e­l az első, gya­korlatban is alkalmazható háromkerekű, egy lóerős, egyhengeres, négyütemű­, elektromos gyújtású benzin­­motoros gépkocsit. El kétesztendős útjuk végezté­vel — 145 évvel ezelőtt — 1821. január 21-én adták köz­re a Belligszauzen és Laza­­rov vezette orosz expedíció tagjai az Antarktisz körülha­józása során szerzett tapasz­talataikat Az expedíció , amely elsőnek hajózta körül ez Antarktiszt, útja során fel­fedezte az I. Péter szigetet és­­ Alexander földet is.­­ "A magyar hajózás törté­netének fontos dátuma 1831. február 1. Ezen a napon in­dult el — 135 évvel ezelőtt — az első gőzhajó Pestről Bécsbe. A hajó elindulása ünnepélyes keretek között történt. A város lakossága is nagy számban lepte el a Duna-partot, hogy szemta­núja legyen a nevezetes eseménynek.­­ A gépkocsi­zás történetében jelentős szerepe volt Wilhelm Maybachnak, aki — a magyar Bánki és Csonka találmányá­tól függetlenül — a gépko­csi porlasztó feltalálásával vitte előre az automobilizmus fejlődését. Maybach 120 évvel ezelőtt, 1846. február 9-én született KÖZLEKEDÉS Évkezdés a külpolitikában Az 1966-os esztendő a nem­zetközi életben nem a diplo­mácia szokásos újévi csend­jével indult, éppen ellenke­zőleg, egymást érték a rend­kívüli jelentőségű külpolitikai események. Ezek sorából kiemelkedett a taskenti találkozó. Mint em­lékezetes, Koszigin szovjet kormányfő még a múlt év őszén arra hívta fel Sasztri indiai miniszterelnököt és Ajub Khan pakisztáni állam­elnököt, hogy a két nagy ázsiai ország közötti ellentétek fel­számolására találkozzanak szovjet földön. A Szovjetunió diplomáciája fáradhatatlanul tevékenyke­dett a közép-ázsiai szovjet vá­rosba, Taskentba kitűzött ta­lálkozó sikeréért. Az eredmény nem is maradt el India és Pakisztán vezetői — hála Koszigin közvetítő szerepének — eljutottak az első megegyezésekig, fel­újították a két ország dip­lomáciai kapcsolatait, amelyek a tavaly nyári fegy­veres ellenségeskedések idején szakadtak meg, és elhatároz­ták, hogy folyamatosan és módszeresen rendezik a vitás kérdéseiket Nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy a taskenti találkozó három szempontból is növel­te a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét: 1. a Brit Nemzet­közösség két tagországa, India és Pakisztán, nem Londonhoz fordult, hogy szinte »családon belül« rendezzék problémái­kat, hanem Angliával szem­ben a Szovjetunió közvetítő készségét ítélték hatásosabb­nak, 2. voltaképpen két tőkés ország folyamodott most egy szocialista ország diplomáciai segítségéért, közülük ráadásul az egyik (Pakisztán) az Egye­sült Államok irányította ka­tonai tömbök tagja, 3. a két nagy ázsiai ország vezetői a Szovjetunió ázsiai területén találkozott s ezzel is mintegy jelképezte, hogy a Szovjetunió egyben igenis ázsiai nagyha­talom is! A taskenti megállapodás miatti örömöt megzavarta ugyan egy tragikus eset: Sasztri indiai miniszterelnök szívroham következtében, ép­pen a tárgyalások sikeres be­fejezése után, váratlanul el­hunyt, de a szomorú hír véte­le után is siettek India vezetői leszögezni, hogy azt az egyez­ményt, amelyet Sasztri életé­nek utolsó óráiban kötött meg, maradéktalanul végrehajtják. Sasztri temetése egyébként az indiai hagyományok szerin­ti, megragadó külsőségek kö­zött folyt le: testét elhamvasz­tották és hamvait a »szent fo­lyóba« szórták. A gyászszer­tartás egymillió főnyi megin­dult tömeg és számos külföldi államférfi jelenlétében folyt le. Ott volt Koszigin szovjet kormányfő és Humphrey, az Egyesült Államok alelnöke is. A temetés után találkoztak és ötnegyedórás, fontos eszme­cseréjük során kifejthették kormányaik álláspontját a leg­időszerűbb nemzetközi kérdé­sekben, elsősorban­­g­ Viet­nam dolgában. Ez az eszmecsere egybeesett egyrészt azzal a nagy hordere­jű látogatással, amelyet Sele­­pinnek, az SZKP Központi Bi­zottsága titkárának vezetésé­vel egy szovjet küldöttség tett Hanoiban, a Vietnami De­mokratikus Köztársaság fővá­rosában, másrészt azzal a szé­les körű, úgynevezett »békeof­­fenzívával«, amelyet 1965. utolsó és 1966. első napjaiban az amerikai diplomácia hajtott végre. Johnson elnök személyes megbízottai több tucat fővá­rosban fordultak meg, meg­próbálták bizonygatni, hogy az Egyesült Államok kész tárgyalni Vietnamról, per­sze az amerikai feltételek szerint... A szokatlan nagyarányú ame­rikai diplomáciai akció idején felfüggesztették a VDK terü­letének légi bombázását. Dél- Vietnamban pedig előbb a ka­rácsonyi ünnepek alatt, majd január 20-tól kezdve a vietna­mi hold­újév alkalmából volt néhány napos fegyvernyugvás. Az amerikai állítólagos »be­­kezdeményezések« mögött a világsajtó általában felismer­te, hogy a vietnami zsákutcá­ból kivezető kiút keresése mellett voltaképpen egy gi­gantikus méretű alibi megszer­zése a cél. Washingtonban so­kan vannak, akik így gondol­koznak: könnyebb lesz a há­borús erőfeszítések fokozása, a harcok kiterjesztése, ha »bé­­keoffenzívánk« sikertelensé­géért a VDK-ra és a Dél-Viet­nami Nemzeti Felszabadítási Frontra háríthatjuk a felelős­séget S a Pentagonban máris arról beszélnek, hogy előbb 250 000-re, majd (talán már az 1966-os év végére) 400 000-re növelik a Vietnamban beve­tett amerikai katonák számát... A szovjet külpolitika ázsiai lépéseinek sorába a taskenti találkozó megszervezése és a Hanoiba küldött delegáció út­ja mellett beleillett annak a küldöttségnek mongóliai uta­zása is, amelyet maga Brezs­­nyev vezetett. Az ulánbátori tárgyalások végén új, fontos barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szer­ződést írtak alá. A Szovjetunió képviselői ott voltak a Havannában megren­dezett »három kontinens« ér­tekezleten is. Itt Afrika, Ázsia és Amerika népeinek küldöttei hangol­ták össze az antiimnczialis­­ta és népfelszabadító moz­galom ma szükséges tevé­kenységét. Nagy jelentősége van annak, hogy a »trikontinentális« ér­tekezleten új szervezet felál­lítását határozták el, s ennek élére kubai politikust jelöltek ki. A Szovjetuniónak Európá­val kapcsolatos diplomáciai te­vékenységét jelzi az az érde­kes bejelentés, hogy De Gaulle tábornok, az újra meg­választott francia­ köztársasá­gi elnök, még ebben az esz­tendőben eleget tesz egy szov­jet meghívásnak és ellátogat Moszkvába. Az 1965-ös és az 1966-os esz­tendő fordulóján mozgalmas földrésznek bizonyult Afrika is, amelynek több országában egymás után katonai állam­csínyek robbantak ki. Daho­­mey-ban, Felső-Voltában, a Közép-afrikai Köztársaságban, majd Nigériában sorra kato­nák ragadták magukhoz a ha­talmat. A zavaros és ellent­mondó hírek halmazából ne­hezen lehet kiragadni a pucs­­csok valamennyi mozgatóját, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ezekben a Nyugat-barát, az újgyarmatosítókat ki­szolgáló politikát alkalma­zó országokban a politikai vezető garnitúra képtelen­nek bizonyult a tömegek életszínvonalának emelésé­re. A növekvő elégedetlenség megfékezésére — és időnyerés céljából! —­nyúltak a katonai uralom bevezetésének eszkö­zéhez azok az imperialista és neokolonialista erők, amelyek­nek éppen az az érdekük, hogy az elnyomott, elmaradott afrikai népeket továbbra is megtartsák burkolt uralmuk alatt Pálfy József így nem dolgozhatnak emberek! III. Amíg az új telephely megépül... Igen, most már bizonyosnak látszik, hogy a kazincbarcikai tűrhetetlen állapotok rövide­sen felszámolásra kerülnek. Ezt ígéri, ezt helyezi kilátásba az a levél is, amelyet Tapol­­czai Kálmán elvtárstól, a KPM Autóközlekedési Vezérigazga­tóság vezetőjétől kapott szer­kesztőségünk, az »így nem dol­gozhatnak emberek!« cikksoro­zattal kapcsolatban. »A kazincbarcikai új telep beruházási programjának Országos Tervhivatal—KPM szintű jóváhagyására 1966 januárjában lehet számítani — közli az AVIG vezérigaz­gatója. — Ennek előfeltéte­lezésével az UVATERV a két önálló szakaszra bontott beruházás kiviteli terv do­kumentációját 1966. május 31-re (I. szakasz), illetve 1966. augusztus 31-re (II. szakasz) fogja leszállítani. A kiviteli tervek birtokában az a szándékunk, hogy a be­ruházás kivitelezését már 1966 nyarán elindítjuk és 1968-ra befejezzük, illetve az első szakasz üzembehelyezé­sével 1967. végén lehet szá­molni. Kérjük a szerkesztőséget — fejeződik be Tapolczai Kálmán elvtárs levele — hogy a fentieket szívesked­jenek a kazincbarcikai hely­zettel foglalkozó cikksorozat megírásához felhasználni ab­ban a reményben, hogy a beruházás előkészítésében és kivitelezésében nem lesz to­vábbi eltolódás.« * Ezt magunk is reméljük, szakszervezetünk elnökségé­nek javaslatára ezért is vizs­gáltuk meg alaposan a kazinc­barcikai telephelyek ügyét és indítottunk ról­a­ cikksorozatot. Ám addig is akad tennivaló, hogy ezen a tűrhetetlen álla­poton a vállalat legalább eny­hítsen. Nem kell ehhez semmi más, mint elővenniük azt a je­lentést, amelyet Krnyán And­rás, a Szakszervezetek Me­gyei Tanácsa borsodi munka­védelmi felügyelője küldött Valykó István elvtársnak, a 3. sz. AKÖV igazgatójának és Csoda János elvtársnak, a ka­zincbarcikai főnökség vezető­jének. A vállalat munkavédel­mi helyzete ellenőrzésének ta­pasztalatait rögzítő feljegyzés négy sűrűn gépelt oldalon fi­gyelmeztet arra, hogy mennyi tennivaló akad a kazincbarci­kai I. és II. telephelyeken, to­vábbá Kurittyánban, Ormos­bányán és Edelényben — a 3. sz. AKÖV különböző telephe­lyein — szociális téren. A munkavédelmi ellenőrzésbe a megyei munkavédelmi fel­ügyelő bevonta a kazincbarci­kai telephely szakszervezeti bizottsága munkavédelmi fel­ügyelőjét is. * Ez az alapos, mindenre ki­terjedő feljegyzés — mi taga­dás — nem a legjobb képet tárja fel arról, hogy mennyire tekintették szívügyüknek a 3. sz. AKÖV-nél a dolgozók szo­ciális helyzetével való törődést. Olyan hiányosságok sorozatát tárta fel a munkavédelmi el­lenőrzés, amely végül ebbe a tarthatatlan helyzetbe sodorta a kazincbarcikai telephelyeket, a kazincbarcikai MAVAUT és TEFu kirendeltségén dolgozó munkásokat. Most már biztos, hogy rö­videsen megindulnak a kazinc­barcikai új telephely építésé­nek munkálatai. Ám, ez sem­mi esetre sem jelenti azt, hogy addig, amíg az új létesítmény beköltözhető lesz, a jelenlegi tűrhetetlen állapotok megma­radjanak. A 3. sz. AKOV ve­zetőinek kötelességük, hogy — a megyei munkavédelmi fele­lős útmutatása alapján — azonnal hozzálássanak a meg­oldható problémák megoldásá­nak. Mert még átmenetileg sem dolgozhatnak olyan körülmé­nyek között a kazincbarcikai MÁVAUT és TEFU telephelye­ken, ahogy jelenleg dolgoznak! Vedres József A New York-i sztrájk nagy tanulsága A »Közlekedés« olvasói kö­zül nyilván csak igen kevesen jártak New Yorkban. E sorok írója sem járt ott soha. Mégis, a filmek, képek és az újság­cikkek alapján jól le tudjuk játszani képzeletünk tv-ernyő­­jén, mi is történhetett ott a nagy New York-i közlekedési sztrájk napjaiban. Nem a sztrájk politikai értékelésére vállalkozunk itt — csupán ar­ra, hogy felhívjuk figyelmü­ket: ne­­­csak elképzeljük a megbénult mammutvárost, ha­nem elgondolkozzunk is a sztrájk szociológiai jelentősé­gén. Nos, a rohamosan fejlő­dő, terjeszkedő modern nagy­városok bonyolult üzemekhez hasonlítanak, ahol csak ma­gasfokú műszaki szervezett­séggel lehet biztosítani a mil­liós tömegek életéhez szüksé­ges feltételeket. Kétségtelen, hogy a legfejlettebb kapitalis­ta ország, az Egyesült Államok legnagyobb városa, New York, különlegesen magas műszaki szervezettség alapján »műkö­dik« — bár ugye, azért az áramszolgáltatási problémák, a múltkori »Niagara Falls« eset is azt mutatják, hogy ezt a szervezettséget is hiba volna túlértékelni. Annyi azonban tény, hogy New York racio­nálisan épült metropolis. Az amerikai polgári szocio­lógusok azonban — elsősorban a »New York-i modell« alap­ján­ — évek óta azt hirdetik, hogy az Egyesült Államokban olyan élet, egy olyan társada­lom alakult ki, amelyet — hogy például E. W. Jonest idézzük, a Columbia Egyetem neves professzorát — »gomb­nyomásra szolgál a technika, s amely nem ismeri azokat a falusias körülményeket, ame­lyek Kelet-Európa városait is jellemzik«. Nos, a közlekedé­si sztrájk beszédesen mutatta meg, hogy ez a technika, ez a társadalom egyáltalán nem működik »gombnyomásra«. Hiába állítja a burzsoá szo­ciológia, bizonyos látszatok túlbecsülése és hamis rend­szerbe való foglalása alapján , hogy »az Egyesült Államok­ra egy osztályok feletti, már­­már automatikus civilizáció a jellemző«, a nagy, az életet megbénítani képes gazdasági és politikai sztrájkok azt mu­tatják, hogy azokat a bizonyos »gombokat« mégis csak embe­rek nyomják le, és hogy kü­lönböző embercsoportoknak mégsem azonos az érdekük az — állítólag — »osztályok fe­letti­« Egyesült Államokban. S a nagy közlekedési sztrájk — amelynek nyomán, mint a tu­dósítások jelezték, még a ka­pitalizmus szent barométere, a New York-i tőzsde is »befa­gyott« — meg különös szem­léletességgel dokumentál­ja, hogy a modern kapitalista nagyvárosnak is az ember, a dolgozó ember az irányítója. Aki, ha megáll, megáll az élet is. S érdemes egy pillanatra el­gondolkodni Jones professzor fentebb idézett kijelentésé­nek arról a részéről is, amely a »falusias Kelet-Európára« vonatkozik. Ezekben az orszá­gokban a győztes polgári for­radalmak egyben az újfajta városiasodás győzelmét is meg­hozták, s nem véletlen, hogy éppen ezeknek az országoknak a nagyvárosaiban alakult ki a városi közlekedés új rendszere is. Civilizációs értelemben van mit behozniuk hát a szocialis­ta tábor nagyvárosainak, van mit behozni mind építészeti, mind kommunális, mind váro­si közlekedési vonatkozások­ban. De a mi nagyvárosaink — minden problémájuk elle­nére — szocialista nagyváro­sok, azaz: fejlesztésük távlata összhangban van az egész la­kosság távlati érdekeivel! De hangsúlyozni kell azt is, hogy csak szocialista megala­pozottságú országnak lehet olyan távlata, amely a modern nagyváros problémáját is megoldhatja. Hiszen a New York-i »üzemeltetést« legendá­vá hamisító amerikai szocio­lógusok is siránkoznak azon* hogy »a metropolis úgy nő* úgy dagad, mint a kelt tészta* amit a mesebeli anyóka a ke­mence mellett felejtett.« Öt évvel ezelőtt az angliai Hart­­fordban nemzetközi közleke­dési konferenciát rendeztek, ahol amerikai szakértők jelen­tették ki, hogy »nagyvárosaink közlekedése gyorsulva lassul. Vagyis, hogy a közlekedés fej­lődése — a kapitalizmus kö­rülményei között — nincs összhangban magával a város­­feljesztéssel. Az »-osztály feletti civilizáció« megoldhatatlan belső ellentmondásait még sztrájkok nélkül is érzékenyen jelzi éppen a közlekedés... Még egyszer: tudatosan kell látnunk, hogy nekünk is nagy városépítési, város-szociológiai, közlekedés-politikai problé­máink vannak. S a szocialista berendezkedés, a KGST önma­gában nem jelent valamiféle »csodaszert«, nagy erőfeszíté­sekre, az úgynevezett »illeté­kesek« és a minden ügyünk­ben illetékes dolgozó tömegek vagy erőfeszítésére van szük­ség a problémák megoldásá­­hoz. De nálunk lehetőség van a gondok feloldásához, a jövő megépítéséhez, mert nálunk néphatalom, és — ha még ja­vításra, finomításra is szorul —, szocialista demokrácia van. Antal Gábor 3 A LENINI ÚTON »A történelem ismeri a cselekvés olyan mestereit, akik két részre osztották életüket: életük egyik felét a cselekvésnek szentelték, másikat az elme játékainak, melyekhez pihenés gya­nánt menekültek a cselekvés mezejéről. Leninnek nem voltak illúziói, ő nem menekült illúziókhoz, neki hatalmas és állandó érzéke volt a realitások iránt, mert állandóan kapcsolatban állt a tömegekkel, ismerte vágyaikat, törekvéseiket« — írta Lenin­ről Romain Rolland. Lenin 1924. január 21-én halt meg, most lenne 96 éves. Ta­nításai, útmutatásai egyre inkább hatnak a kommunista pártok tevékenységében, a nemzetközi munkásmozgalomban. Halála óta földünk tekintélyes részén megvalósult vagy épül a szocia­lizmus. Ha nem is mentes a »gyermekbetegségektől«, de kiállta az idők nehéz próbáját. A kapitalizmus övezete feltartóztatha­tatlanul zsugorodik össze. A gyarmati világ szétesésének, a har­madik világ kialakulásának nagy folyamata tovább módosí­totta az erőviszonyokat a szocializmus javára. S megvalósult a békés egymás mellett élés, legalábbis abban az értelemben, hogy a világot nem dúlja fel egy hamvasztó atomháború. Tény viszont az is, hogy a nemzetközi politika bajkeverői miatt me­redeken ívelt fel a feszültség lázgörbéje, s a vietnami válság eljegesítette a kelet-nyugati viszonyokat. Minden okunk megvan tehát az elégedettségre. Mégis elé­gedetlenek vagyunk önmagunk iránt. Mindnyájan érezzük, hogy bár kétségtelen eredményeket értünk el és a sikereket senki sem vitatja, de a lehetőségeink, erőink, tartalékaink még nagyok. Ezért éljük izgalmas viták, kísérletek, kezdeménye­zések korát, melyeket Lenin tanításai alapján nálunk a párt ve­zet. Górcső alá vesszük életünket, népgazdaságunkat, a mun­kát, az emberi viszonyokat, az erkölcsöt, a tudást, és megtesz­­szük a sokszor még népszerűtlen tennivalókat is. A feladat sokrétű és bonyolult — receptek pedig nincsenek. A megoldást magunknak kell — a marxizmus—leninizmus se­gítségével — megtalálni, néha nem kevés verítékkel, fáradság­gal, buktatókkal. Milyen egyszerű lenne, ha dühödt jelszavak­kal, zászlólengetéssel, ökölrázással mindent el lehetne intézni. Csakhogy akik ezt az utat járják, tapasztalhatják a csődöt. Ma­rad tehát a nehezebb: a lenini út , az elemző dialektikus vizs­gálat és a realitás. Itt nálunk, Magyarországon is. Ezért lehe­tünk derűlátóak. Nem kincstári hurrázással, hanem megalapo­zott, magunk teremtette optimizmussal. Ezért él a szocializmus országaiban, így nálunk is, annyi elégedetten elégedetlen ember. A 42 éve halott, halhatatlan Lenin mutatta utat követve!

Next