Közlekedés, 1982 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Rugalmasan alkalmazkodunk a megváltozott gazdálkodási feltételekhez A FŐTAXI eredményeiről, tenni­valóiról, a jelen és a holnap problé­máiról, megoldásra váró gondokról beszélgettünk Garacs Györggyel, a FŐTAXI általános igazgatóhelyette­sével. " Vessük össze az elmúlt évtized megtett útját, mondjuk az 1970-es statisztikát és 1981 várható eredmé­nyeit. — Helyes. Előbb a tényeket: 1970- ben 1435 gépkocsink futott, az idén 3040. Az összes kilométer 103,666-ról 191,740-re nőtt. A fuvarszám alig 12 millióról 18,5 millióra ugrott. — És az emberek? — Vállalatunk összes létszáma 4,176-ról 6,522-re gyarapodott. Az át­lagbér 24,211-ről 45,648 forintra emelkedett. S még egy lényeges szám, ami a dollárbevételt mutatja: ez 43,355-ről 701 000 dollárra ugrott. Mindez bizonyítja vállalatunk töret­len fejlődését. — A balesetek? — Jelentősen csökkentek. Az egy­millió kilométerre jutó összeütközés 47 százalékkal, a személyi sérülések száma 64 százalékkal csökkent 11 év alatt! — Mi minden változott egy évtized alatt? — A korszerű forgalomirányító központunkból vezéreljük ma már a 130 telefonos taxiállomást és a 800-as URH-s parkunkat. Forródrótrend­szert építettünk ki a mentőkkel, rendőrséggel, szállodákkal, kórhá­zakkal és még más közintézmények­kel. A kocsipark egyharmadát kom­bi típusra cseréltük, ezeket most fo­lyamatosan URH-készülékekkel lát­juk el. — Hogyan sikerült ilyen jelentő­sen csökkenteni a baleseti arányt? — A FŐTAXI — a közlekedési vállalatok között — elsőnek alakítot­ta ki a vállalati közlekedésbiztonsá­gi tanácsát. Ebben elméleti és gya­korlati szakemberek közösen hatá­rozzák m­eg a balesetek csökkentése érdekében elvégzendő feladatokat. Ehhez járult még a kedvezően kiala­kított belső anyagi érdekeltségi rend­szer is. Még egy számadat: 1970-ben még éves átlagban a kocsik 17,2 szá­zaléka a javítóműhelyben volt, má­ra ez a szám 5 százalékra csökkent. Ezt a mindenképpen kitűnő ered­ményt az úgynevezett zárt technoló­giás javítási rendszer bevezetésének könyvelhetjük el. — Volt profilbővítés is! ■ — A gépkocsikölcsönzési üzletág sok sikert hozott. 1970-hez viszo­nyítva 14-szer annyi gépkocsit fog­lalkoztat a kölcsönzés, mint kezdet­ben, ennek köszönhető, hogy a dol­lárbevétel a 17-szeresére nőtt. Szer­ződést kötöttünk a Hertz és az In­­ter-Rent nyugati világcégekkel. — A taxinál szinte állandó a csúcs­­forgalom. — Igen, és ez ellen úgy védeke­zünk, hogy egyre több mellékfoglal­kozású gépkocsivezetőt alkalmazunk. Számuk ma már 1300. Rájuk igen nagy szükségünk van. Csakis így tudjuk feladatainkat ellátni, különös tekintettel a munkaidő csökkentésé­re. Január elsejétől bevezettük az ötnapos munkahetet, csakis a mel­lékfoglalkozású gépkocsivezetőkkel tudjuk pótolni a munkaidőalap-ki­esést.­­ Hogyan változtak az élet- és munkakörülmények? — Lakásgondjainkon enyhített, hogy felépült már egy 4 épületből álló 80 lakásos taxi-lakótelep. A kö­zeljövőben pedig 132 munkáslakás kerül átadásra dolgozóinknak. A IV. és V. ötéves tervben saját erőből korszerű műszaki és forgalmi bázi­sokat létesítettünk, üzemigazgatósá­gok alakultak, ahol a dolgozók szo­ciális ellátottsága jelentős mértékben fejlődött. Ma már minden üzemigaz­gatóságon korszerű orvosi rendelő, üzemi étkeztetés, büfé, könyvtár fo­gadja dolgozóinkat. Jelentős mérték­ben fejlődött az üdültetés is. — Új szolgáltatások? — December elején indultak az iránytaxik. 1982. január elsejétől pe­dig tehergépkocsikat kölcsönzünk a lakosságnak és a közületeknek. E szolgáltatásunk nagymértékben se­gíteni kívánja a kisszövetkezetek és kisvállalatok áruszállítását. — Mostanában többször elhangzik az a „vád”, hogy a nagyvállalat nem korszerű. — Igen, a fuvarpiacon megjelenik az új konkurrencia, de mi erre fel­készülünk, s bizonyítani akarjuk, hogy álljuk a harcot. Saját erőből jelentősen növelni kívánjuk gépko­csiparkunkat, ehhez a szükséges fő- és mellékállású gépkocsivezetőket pedig magunkhoz akarjuk kötni. Gépkocsivezetői gárdánk igen jó, bí­zunk benne továbbra is. — Mit várnak 1982-től? — Vállalatunk évek óta — remél­jük most is — teljesíti a kiváló vál­lalati feltételeket. 1982-re fő célkitű­zéseink a következők: Rugalmasan alkalmazkodunk a megváltozott gaz­dálkodási feltételekhez. Tovább emeljük a taxi mennyiségi és minő­ségi színvonalát. Javítani akarjuk a baleseti helyzetet. Növekvő kivitel Túl vagyunk az év végi számveté­sen. Az elmulasztott lehetőségek már nemigen pótolhatók, a jó eredmé­nyeknek viszont beért a gyümölcse. — Milyen a mérleg a cinkotai AURAS Autóalkatrész-gyárban? — ezt kérdeztük Rácz András igazgató­tól. — Nekünk sajátos helyzetünk van. Az éves tervfeladatokon túl ugyanis az elmúlt évben felépített 2-es számú gyárunkat kellett üzem­be helyeznünk. Ez a gyár Vasváron van, nagyon nagy szükség volt rá, hiszen itt kihasználatlanul álltak a gépek, s a munkaerőhelyzet nem biztat bennünket semmi jóval. — És hogyan vált be Vasvár? — Az elmúlt két hónap alatt épí­tettük fel, és be is telepítettük ezt az üzemet. Már akkor csodájára jártak. Nézze az újságokat, a Vas Népe cik­ke: „Az ember bámul, hát ilyen is van?” vagy: „Gyárat építünk ma­gunknak”, — Ilyen és ezekhez ha­sonló című írások jelentek meg üze­münkről és arról, hogy saját terve­zés és kivitelezés szerint történt az 1000 négyzetméteres csarnok betele­pítése. 160-an dolgoznak most ott, de folyamatos a munkásfelvétel. — Mit terveznek? — Készül a második üzem. A ha­todik ötéves terv végére kellene át­adni, de a 400 személyes szociális létesítmény már kész és nagyon szép, minden igényt kielégít. Épül a 2400 négyzetméteres szerelőcsarnok, már tető alatt van. Mindez önerőből. Ez volt a napi feladatok mellett a mi plusz munkánk, ezzel — úgy hi­szem — dicsekedhetünk. — És egyébbel? — Tulajdonképpen itt Cinkotán sem állunk rosszul. Csak a létszám­tervünk nem teljesül, sem fizikai, sem egyéb állományban. Van még egy nagy feladatunk, illetve adóssá­gunk: tőkés exportra egy modern szervizállomás. Sok mindent készí­tettünk kooperációban, és ez nem mindig váltja be a reményeket, a partnerek nem elég megbízhatóak. Ezért arra törekszünk, hogy a kocká­zat csökkentése érdekében csak tech­nológiai kooperációnk legyen, terme­lési egyre kevesebb. — Milyen az exportarányuk? — össztermelésünknek mintegy 40 százaléka megy exportra, 90 millió forint szocialista exportra, ebben 30 milliós túlteljesítés mutatkozik és 30 milliós értékű a tőkés expor­tunk, ebben mintegy 10 millió forin­tos túlteljesítéssel számolunk. Már novemberben az 1982-es szerződések­kel foglalkoztunk. — Milyen a felkészülés az ötnapos munkahétre? — Megtettük a megfelelő intézke­déseket, január 1-vel nálunk is öt­napos lesz a munkahét. Az előzetes felmérések szerint műszaki és szer­vezési intézkedésekkel a kieső mun­kaidő kétszeresét tudjuk biztosítani, a műszaki normákhoz nem kell nyúlnunk. A januárt is derűsen vár­tuk tehát és 1981-es eredményeink alapján megpályázzuk a Kiváló Vál­lalat címet. — Reméljük sikerrel. (leopold) Bevált az AURAS Szabadulás a tanyáról — Az SZMT hozott össze bennünket Katona István­nal. Még az év elején kérte az SZMT vállalatunk igaz­gatóját, hogy segítsen a tanyán élő rokkant fiatalem­bernek. A mi brigádunk tizennyolc műszaki, termelési embert tömörít. Együttlétünk hat éve alatt számos újí­tás kidolgozásában, elkészítésében segédkeztünk, biz­tosan ezért gondolt ránk az igazgató. Mi a kérésre igent mondtunk és kiutaztunk az esze­­széki tanyára Katona Istvánhoz. Azóta sem tudok szabadulni az első találkozás meg­rázó pillanatától. A fiatalembernek ugyanis 16 éves kora óta nincs karja. Akkor, szakmunkástanuló korá­ban a nyári gyakorlaton érte a végzetes baleset, egy mezőgazdasági gép a karját vállból kiszakította. Éle­tét megmentették, de a halállal vívott küzdelemből tel­jes rokkantként került ki. S ez a nagyszerű ember folytatta a tanulást. Szakmunkásvizsgát tett, noha tud­ta, soha nem fog mezőgazdasági gépeket szerelni. Szak­­középiskola, érettségi, majd sikeres felvételi a jogi egyetemen, hogy talán jogászként teljes értékű mun­kát végezhet. Ez az álma azonban áttörhetetlen falba ütközött. Nem bocsátották államvizsgára, mert alkal­matlannak minősítették a jogi gályára. S ott tart mint amikor elkezdte: munka, kenyérkereseti lehetőség nél­kül, s ha mellőle eláll a család, anyja és testvére, a lé­te is bizonytalan. De pillanatnyilag nem ilyen segítségre volt szüksége. Katona István évekkel ezelőtt, hogy mozdulni tudjon a tanyáról, két motorkerékpár-vázból és egy Ladából barkácsolt egy lábbal működtethető járművet. Monda­nom se kell ugye, hogy lábait, lábujjait kézként hasz­nálja. A járművel a közeli tanyákon, a faluban közle­kedett — ilyenkor a rendőrök félrenéztek. Mert forgal­mi engedélye, rendszáma nem volt, s mint a jármű tü­zetesebb szemrevételénél kiderült, sok mindenben nem is felelt meg az előírásoknak. Ennek a járműnek a köz­úti forgalomban való részvételre alkalmasra alakítása, levizsgáztatása volt a kívánság. Mi a járművet behoztuk a vállalathoz és hozzákezd­­tünk a munkához. Műszakiak vagyunk, mégis fejtörést okozott, hogyan hozzuk össze a KPM Autófelügyelet előírta szabályt Katona István testi adottságainak leg­jobban megfelelő, bátran mondhatom úgy, zseniális műszaki megoldásával. Az Autófelügyelet szakemberei­vel való konzultálás után tudnunk kellett egyáltalán eséllyel pályázhat-e ez az egyedi építésű és műszaki megoldású jármű a hatósági engedélyre. Igen, ha ezt és ezt megoldjuk. Megkerestük a jogosítványt adó fő­orvost és a közlekedésrendészetet is, akik a lakásán keresték fel Katona Istvánt. Kedvező véleményük után hozzákezdtünk a munkához. Mintegy 150 órát dolgoztunk a járművön. Már csak a festés van vissza és a műszaki vizsga, és remélem hamarosan nagy örömöt okozhatunk Katona Istvánnak, akit kapcsolatunk alatt megszerettünk és nagyon tisz­telünk. Csodálatos ember, aki egy pillanatra sem adta fel és olyan képességeket fejlesztett ki, amelyek lété­ről a nem rokkant embernek fogalma sem lehet. A jármű átadásával kapcsolatunk, amit bátran ne­vezhetünk barátságnak is, megmarad, mert vállaltuk a jármű mindenkori karbantartását és javítását. Zsombolyai János szavait az AFIT XI. sz. Autójaví­tó Vállalatnál Szegeden, a műszaki osztályon jegyez­tem fel, Ő a műszaki és termelési osztály 18 dolgozó­ját tömörítő Pattantyús szocialista brigád vezetője. A hat éve együttdolgozó kollektíva eredményes munká­val, segíteni mindig kész magatartásával már kiérde­melte az aranykoszorús elismerést. P. S. Ők négyen tűl az egymillión R­itkán adódik az újságíró­nak olyan szerencséje, hogy egyszerre négy „mil­­­­liomos” társaságában le­­­het. A bemutatkozáson, ismerke­­­­désen egy-kettőre túljutottunk.­­ Csakhamar kiderült: a látszólag­­ „semmi különös” embereknek né­­­­hány közös vonása van. Molnár­­ László, Tóth Árpád, Zolcsák Ján­­­nos és Trencsik István, a FÖS-­­ PED 5. sz. üzemegységének kis­­­­tehergépkocsi-vezetői, mind a­­ négyen a november 7. alkalmá­­­­ból rendezett ünnepségen kapták­­ meg az egymillió, balesetmentes­­ kilométerük után járó kitüntetést.­­ De talán abban is egyeznek, hogy­­ bármelyikükről meg lehetne min­­­­tázni a nyugalom szobrát. Pedig f arcuk barázdái, kemény voná­­s­­aik mintha ennek ellentmonda­­­­nának.­­ — Vajon gondoltak-e arra jó ! huszonévvel ezelőtt, amikor hiva­­­­tásosként először ültek volán mö­­­­gé, hogy valaha is — maradjunk­­ ennél a szóhasználatnál — mil­liomosok lesznek? Egy darabig, csendben üldögél­­­­tünk. Egymásra néztek, moso­­­­lyogva­­a vállukat vonogatták, mígnem Molnár László, a rang­­­­idős jogán megszólalt: Nem, erre , azt hiszem egyikünk se gondolt. Nem is nagyon tehettük volna,­­ hisz tudom, hogy az Árpiék — mutatott Tóthék felé — miként én, az évtizedek során nem győz­­­­tek a különböző típusú kocsikkal ismerkedni.­­ — Tegnapelőtt, de még tegnap­­ is, fütyörészve lehetett gépkocsit­­ vezetni, de ma!... Talán szeren­­­­cséjük volt, hogy a forgalomban , részt vevő gépjárművek számának fokozatos emelkedésével párhuza­­­­mosan, rutint szerezhettek. Mit , gondolnak: a ma kezdő hivatáso­­­­sok közül eljuthat-e valaki a mil­­l­lióig?­­ — Szerintem a fegyelmezett [ fiatal, ha ő maga is akarja, eljut­­­­hat a millióig, zsúfolt közút ide,­­ vagy oda. — Igazad van, Árpi, de hadd­­ tegyem hozzá: ha a ma kezdő öt­­ év alatt nem rázódik bele ebbe a­­ munkába, akkor sose lesz belőle­­ jó gépkocsivezető, talán jobb is , ha abbahagyja. De ha szereti a kocsit, valóban van esélye arra,­­ hogy kövessen bennünket. Per­­­­sze, a szerencsét azért én nem ta­gadom. Nagyon kell az a pilótá-­­ nak! — toldotta meg Trencsik. , A motorizáció rohamos fejlődé­se, a közutak telítettsége, napon­­­­ta sokszor feladta a leckét. Kéte s­ségtelen, hogy a jó megoldáshoz szerencsére is szükségük volt. Te-­­ hát: is. De ahhoz, hogy évtizede­ken át biztos kézzel fogták a vo­lánt, bizony több kellett Fortuna hegyénél. Mi a véleményük er­ről? A négy gépjárművezető mintha csak a hosszú pályafutása során jól megtanult leckét mondta vol­na fel, kapásból sorolta a sok leg­fontosabbat. Mert a közúton — vezetés közben — nemigen lehet rangsorolni. A nyugodtságot, a szabályok és a hely ismeretét, az állandó figyelmet, a KRESZ elő­írásainak maradéktalan betartá­sát, a pihent fizikai állapotot, a gépjármű mindig jó műszaki ál­lapotát egyformán fontosnak tart­ják. — Hogy ép bőrrel megúsztam bizonyos helyzetekben, nem egy­szer csak annak köszönhettem, hogy még a megengedett jogom­mal sem éltem. Gondolom, ti is találkoztatok már agresszív, tör­vényt és embert nem tisztelő jog­sértőkkel. — Tudod, hogyan vélekedek én erről, Pista? Mindig azt tartottam szemem előtt, hogy csak akkor van elsőbbségem, ha azt mások meg is adják nekem. Szinte tolakodik a kérdés: Munkájuk közben voltak-e olyan helyzetben, amikor komoly ve­szélyben forgott az immár elis­mert szép eredményük, a millió kilométer? Nem lepett meg, hogy a kér­désre hosszú csend volt a válasz. Vagyis: Molnár László és szak­társai, útitárs nélkül is, mindig ketten ültek és ülnek a vezető­fülkében. Azt a másikat, figye­lemnek hívják. Az segít nekik ma is, amikor fáradtan, sok száz kilométerrel hátuk mögött haza­felé tartanak. A 750 ezer kilométer baleset­­mentes vezetésükért annak idején szép veretű érmet vehettek át. Akkor, bizonyára az egymillió járt eszükben. És most? . — Akkor, valóban csak arra gondoltam. Aztán, ahogy telt, múlt az idő és közelítettem a cél­hoz, mind izgatottabb lettem. Az utóbbi néhány hónapban egyéb nem is járt eszemben, mint az: jaj, nehogy „bejöjjön” valami. Laci, inkább kigúvadt szemekkel vezess, ha már eddig eljutottál, most nem hibázhatsz! — paran­csoltam magamnak. Boldog — és nem tagadom —, büszke is va­gyok rá, hogy ez megvan. Többet én már sajnos, nem akarhatok, hisz 57 éves leszek. Annyit azon­ban igen, hogy ha eljön az ideje, hiba nélkül hagyjam el nagy sze­relmemet, a gépkocsivezetést. Ha­nem a Pista és az Árpi biztosan nem elégszik meg a „csak” mil­lióval — passzolta át a labdát Molnár. — És engem kihagysz a sor­ból? — replikázott Zolcsák. — Te sem igen tudsz már 250 ezernél többet „rátenni”, öreg vagy már. — Annyira­­ azért nem, hogy meg ne célozzam. És ti? — kér­dezte Trencsiktől? — Mi, az Árpival már tegnap eldöntöttük, hogy szerényen, csendben nekilátunk egy újabb ötszázezer teljesítéséhez. Még ér­zünk annyi erőt magunkban és ugye jó néhány évünk is van rá... Szerényen, csendben — mond­ta. Ez jellemzi munkájukat, em­beri magatartásukat. Büszkék az eredményükre, de az ellen tilta­koznak, hogy a milliót igazoló éremmel, oklevéllel tarsolyukban különb vezetők lennének, mint más pilóták. Bizonyos, hogy ezért is szeretik, tisztelik az utak ki­tüntetett vándorait az 5. sz. üzemegységben. Népszerű, ked­velt szaktársak. Erről egyébként távozóban meg is győződtünk. Amikor együtt látták Molnárékat a telepen, barátian így üdvözöl­ték őket: Szevasztok, öreg millio­mosok ! —UT— Molnár László Tóth Árpád Zolcsák János Trencsik István KÖZLEKEDÉS 5

Next