Közlekedés, 1982 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Rugalmasan alkalmazkodunk a megváltozott gazdálkodási feltételekhez A FŐTAXI eredményeiről, tennivalóiról, a jelen és a holnap problémáiról, megoldásra váró gondokról beszélgettünk Garacs Györggyel, a FŐTAXI általános igazgatóhelyettesével. " Vessük össze az elmúlt évtized megtett útját, mondjuk az 1970-es statisztikát és 1981 várható eredményeit. — Helyes. Előbb a tényeket: 1970- ben 1435 gépkocsink futott, az idén 3040. Az összes kilométer 103,666-ról 191,740-re nőtt. A fuvarszám alig 12 millióról 18,5 millióra ugrott. — És az emberek? — Vállalatunk összes létszáma 4,176-ról 6,522-re gyarapodott. Az átlagbér 24,211-ről 45,648 forintra emelkedett. S még egy lényeges szám, ami a dollárbevételt mutatja: ez 43,355-ről 701 000 dollárra ugrott. Mindez bizonyítja vállalatunk töretlen fejlődését. — A balesetek? — Jelentősen csökkentek. Az egymillió kilométerre jutó összeütközés 47 százalékkal, a személyi sérülések száma 64 százalékkal csökkent 11 év alatt! — Mi minden változott egy évtized alatt? — A korszerű forgalomirányító központunkból vezéreljük ma már a 130 telefonos taxiállomást és a 800-as URH-s parkunkat. Forródrótrendszert építettünk ki a mentőkkel, rendőrséggel, szállodákkal, kórházakkal és még más közintézményekkel. A kocsipark egyharmadát kombi típusra cseréltük, ezeket most folyamatosan URH-készülékekkel látjuk el. — Hogyan sikerült ilyen jelentősen csökkenteni a baleseti arányt? — A FŐTAXI — a közlekedési vállalatok között — elsőnek alakította ki a vállalati közlekedésbiztonsági tanácsát. Ebben elméleti és gyakorlati szakemberek közösen határozzák meg a balesetek csökkentése érdekében elvégzendő feladatokat. Ehhez járult még a kedvezően kialakított belső anyagi érdekeltségi rendszer is. Még egy számadat: 1970-ben még éves átlagban a kocsik 17,2 százaléka a javítóműhelyben volt, mára ez a szám 5 százalékra csökkent. Ezt a mindenképpen kitűnő eredményt az úgynevezett zárt technológiás javítási rendszer bevezetésének könyvelhetjük el. — Volt profilbővítés is! ■ — A gépkocsikölcsönzési üzletág sok sikert hozott. 1970-hez viszonyítva 14-szer annyi gépkocsit foglalkoztat a kölcsönzés, mint kezdetben, ennek köszönhető, hogy a dollárbevétel a 17-szeresére nőtt. Szerződést kötöttünk a Hertz és az Inter-Rent nyugati világcégekkel. — A taxinál szinte állandó a csúcsforgalom. — Igen, és ez ellen úgy védekezünk, hogy egyre több mellékfoglalkozású gépkocsivezetőt alkalmazunk. Számuk ma már 1300. Rájuk igen nagy szükségünk van. Csakis így tudjuk feladatainkat ellátni, különös tekintettel a munkaidő csökkentésére. Január elsejétől bevezettük az ötnapos munkahetet, csakis a mellékfoglalkozású gépkocsivezetőkkel tudjuk pótolni a munkaidőalap-kiesést. Hogyan változtak az élet- és munkakörülmények? — Lakásgondjainkon enyhített, hogy felépült már egy 4 épületből álló 80 lakásos taxi-lakótelep. A közeljövőben pedig 132 munkáslakás kerül átadásra dolgozóinknak. A IV. és V. ötéves tervben saját erőből korszerű műszaki és forgalmi bázisokat létesítettünk, üzemigazgatóságok alakultak, ahol a dolgozók szociális ellátottsága jelentős mértékben fejlődött. Ma már minden üzemigazgatóságon korszerű orvosi rendelő, üzemi étkeztetés, büfé, könyvtár fogadja dolgozóinkat. Jelentős mértékben fejlődött az üdültetés is. — Új szolgáltatások? — December elején indultak az iránytaxik. 1982. január elsejétől pedig tehergépkocsikat kölcsönzünk a lakosságnak és a közületeknek. E szolgáltatásunk nagymértékben segíteni kívánja a kisszövetkezetek és kisvállalatok áruszállítását. — Mostanában többször elhangzik az a „vád”, hogy a nagyvállalat nem korszerű. — Igen, a fuvarpiacon megjelenik az új konkurrencia, de mi erre felkészülünk, s bizonyítani akarjuk, hogy álljuk a harcot. Saját erőből jelentősen növelni kívánjuk gépkocsiparkunkat, ehhez a szükséges fő- és mellékállású gépkocsivezetőket pedig magunkhoz akarjuk kötni. Gépkocsivezetői gárdánk igen jó, bízunk benne továbbra is. — Mit várnak 1982-től? — Vállalatunk évek óta — reméljük most is — teljesíti a kiváló vállalati feltételeket. 1982-re fő célkitűzéseink a következők: Rugalmasan alkalmazkodunk a megváltozott gazdálkodási feltételekhez. Tovább emeljük a taxi mennyiségi és minőségi színvonalát. Javítani akarjuk a baleseti helyzetet. Növekvő kivitel Túl vagyunk az év végi számvetésen. Az elmulasztott lehetőségek már nemigen pótolhatók, a jó eredményeknek viszont beért a gyümölcse. — Milyen a mérleg a cinkotai AURAS Autóalkatrész-gyárban? — ezt kérdeztük Rácz András igazgatótól. — Nekünk sajátos helyzetünk van. Az éves tervfeladatokon túl ugyanis az elmúlt évben felépített 2-es számú gyárunkat kellett üzembe helyeznünk. Ez a gyár Vasváron van, nagyon nagy szükség volt rá, hiszen itt kihasználatlanul álltak a gépek, s a munkaerőhelyzet nem biztat bennünket semmi jóval. — És hogyan vált be Vasvár? — Az elmúlt két hónap alatt építettük fel, és be is telepítettük ezt az üzemet. Már akkor csodájára jártak. Nézze az újságokat, a Vas Népe cikke: „Az ember bámul, hát ilyen is van?” vagy: „Gyárat építünk magunknak”, — Ilyen és ezekhez hasonló című írások jelentek meg üzemünkről és arról, hogy saját tervezés és kivitelezés szerint történt az 1000 négyzetméteres csarnok betelepítése. 160-an dolgoznak most ott, de folyamatos a munkásfelvétel. — Mit terveznek? — Készül a második üzem. A hatodik ötéves terv végére kellene átadni, de a 400 személyes szociális létesítmény már kész és nagyon szép, minden igényt kielégít. Épül a 2400 négyzetméteres szerelőcsarnok, már tető alatt van. Mindez önerőből. Ez volt a napi feladatok mellett a mi plusz munkánk, ezzel — úgy hiszem — dicsekedhetünk. — És egyébbel? — Tulajdonképpen itt Cinkotán sem állunk rosszul. Csak a létszámtervünk nem teljesül, sem fizikai, sem egyéb állományban. Van még egy nagy feladatunk, illetve adósságunk: tőkés exportra egy modern szervizállomás. Sok mindent készítettünk kooperációban, és ez nem mindig váltja be a reményeket, a partnerek nem elég megbízhatóak. Ezért arra törekszünk, hogy a kockázat csökkentése érdekében csak technológiai kooperációnk legyen, termelési egyre kevesebb. — Milyen az exportarányuk? — össztermelésünknek mintegy 40 százaléka megy exportra, 90 millió forint szocialista exportra, ebben 30 milliós túlteljesítés mutatkozik és 30 milliós értékű a tőkés exportunk, ebben mintegy 10 millió forintos túlteljesítéssel számolunk. Már novemberben az 1982-es szerződésekkel foglalkoztunk. — Milyen a felkészülés az ötnapos munkahétre? — Megtettük a megfelelő intézkedéseket, január 1-vel nálunk is ötnapos lesz a munkahét. Az előzetes felmérések szerint műszaki és szervezési intézkedésekkel a kieső munkaidő kétszeresét tudjuk biztosítani, a műszaki normákhoz nem kell nyúlnunk. A januárt is derűsen vártuk tehát és 1981-es eredményeink alapján megpályázzuk a Kiváló Vállalat címet. — Reméljük sikerrel. (leopold) Bevált az AURAS Szabadulás a tanyáról — Az SZMT hozott össze bennünket Katona Istvánnal. Még az év elején kérte az SZMT vállalatunk igazgatóját, hogy segítsen a tanyán élő rokkant fiatalembernek. A mi brigádunk tizennyolc műszaki, termelési embert tömörít. Együttlétünk hat éve alatt számos újítás kidolgozásában, elkészítésében segédkeztünk, biztosan ezért gondolt ránk az igazgató. Mi a kérésre igent mondtunk és kiutaztunk az eszeszéki tanyára Katona Istvánhoz. Azóta sem tudok szabadulni az első találkozás megrázó pillanatától. A fiatalembernek ugyanis 16 éves kora óta nincs karja. Akkor, szakmunkástanuló korában a nyári gyakorlaton érte a végzetes baleset, egy mezőgazdasági gép a karját vállból kiszakította. Életét megmentették, de a halállal vívott küzdelemből teljes rokkantként került ki. S ez a nagyszerű ember folytatta a tanulást. Szakmunkásvizsgát tett, noha tudta, soha nem fog mezőgazdasági gépeket szerelni. Szakközépiskola, érettségi, majd sikeres felvételi a jogi egyetemen, hogy talán jogászként teljes értékű munkát végezhet. Ez az álma azonban áttörhetetlen falba ütközött. Nem bocsátották államvizsgára, mert alkalmatlannak minősítették a jogi gályára. S ott tart mint amikor elkezdte: munka, kenyérkereseti lehetőség nélkül, s ha mellőle eláll a család, anyja és testvére, a léte is bizonytalan. De pillanatnyilag nem ilyen segítségre volt szüksége. Katona István évekkel ezelőtt, hogy mozdulni tudjon a tanyáról, két motorkerékpár-vázból és egy Ladából barkácsolt egy lábbal működtethető járművet. Mondanom se kell ugye, hogy lábait, lábujjait kézként használja. A járművel a közeli tanyákon, a faluban közlekedett — ilyenkor a rendőrök félrenéztek. Mert forgalmi engedélye, rendszáma nem volt, s mint a jármű tüzetesebb szemrevételénél kiderült, sok mindenben nem is felelt meg az előírásoknak. Ennek a járműnek a közúti forgalomban való részvételre alkalmasra alakítása, levizsgáztatása volt a kívánság. Mi a járművet behoztuk a vállalathoz és hozzákezdtünk a munkához. Műszakiak vagyunk, mégis fejtörést okozott, hogyan hozzuk össze a KPM Autófelügyelet előírta szabályt Katona István testi adottságainak legjobban megfelelő, bátran mondhatom úgy, zseniális műszaki megoldásával. Az Autófelügyelet szakembereivel való konzultálás után tudnunk kellett egyáltalán eséllyel pályázhat-e ez az egyedi építésű és műszaki megoldású jármű a hatósági engedélyre. Igen, ha ezt és ezt megoldjuk. Megkerestük a jogosítványt adó főorvost és a közlekedésrendészetet is, akik a lakásán keresték fel Katona Istvánt. Kedvező véleményük után hozzákezdtünk a munkához. Mintegy 150 órát dolgoztunk a járművön. Már csak a festés van vissza és a műszaki vizsga, és remélem hamarosan nagy örömöt okozhatunk Katona Istvánnak, akit kapcsolatunk alatt megszerettünk és nagyon tisztelünk. Csodálatos ember, aki egy pillanatra sem adta fel és olyan képességeket fejlesztett ki, amelyek létéről a nem rokkant embernek fogalma sem lehet. A jármű átadásával kapcsolatunk, amit bátran nevezhetünk barátságnak is, megmarad, mert vállaltuk a jármű mindenkori karbantartását és javítását. Zsombolyai János szavait az AFIT XI. sz. Autójavító Vállalatnál Szegeden, a műszaki osztályon jegyeztem fel, Ő a műszaki és termelési osztály 18 dolgozóját tömörítő Pattantyús szocialista brigád vezetője. A hat éve együttdolgozó kollektíva eredményes munkával, segíteni mindig kész magatartásával már kiérdemelte az aranykoszorús elismerést. P. S. Ők négyen tűl az egymillión Ritkán adódik az újságírónak olyan szerencséje, hogy egyszerre négy „milliomos” társaságában lehet. A bemutatkozáson, ismerkedésen egy-kettőre túljutottunk. Csakhamar kiderült: a látszólag „semmi különös” embereknek néhány közös vonása van. Molnár László, Tóth Árpád, Zolcsák Jánnos és Trencsik István, a FÖS- PED 5. sz. üzemegységének kistehergépkocsi-vezetői, mind a négyen a november 7. alkalmából rendezett ünnepségen kapták meg az egymillió, balesetmentes kilométerük után járó kitüntetést. De talán abban is egyeznek, hogy bármelyikükről meg lehetne mintázni a nyugalom szobrát. Pedig f arcuk barázdái, kemény vonásaik mintha ennek ellentmondanának. — Vajon gondoltak-e arra jó ! huszonévvel ezelőtt, amikor hivatásosként először ültek volán mögé, hogy valaha is — maradjunk ennél a szóhasználatnál — milliomosok lesznek? Egy darabig, csendben üldögéltünk. Egymásra néztek, mosolyogvaa vállukat vonogatták, mígnem Molnár László, a rangidős jogán megszólalt: Nem, erre , azt hiszem egyikünk se gondolt. Nem is nagyon tehettük volna, hisz tudom, hogy az Árpiék — mutatott Tóthék felé — miként én, az évtizedek során nem győztek a különböző típusú kocsikkal ismerkedni. — Tegnapelőtt, de még tegnap is, fütyörészve lehetett gépkocsit vezetni, de ma!... Talán szerencséjük volt, hogy a forgalomban , részt vevő gépjárművek számának fokozatos emelkedésével párhuzamosan, rutint szerezhettek. Mit , gondolnak: a ma kezdő hivatásosok közül eljuthat-e valaki a milllióig? — Szerintem a fegyelmezett [ fiatal, ha ő maga is akarja, eljuthat a millióig, zsúfolt közút ide, vagy oda. — Igazad van, Árpi, de hadd tegyem hozzá: ha a ma kezdő öt év alatt nem rázódik bele ebbe a munkába, akkor sose lesz belőle jó gépkocsivezető, talán jobb is , ha abbahagyja. De ha szereti a kocsit, valóban van esélye arra, hogy kövessen bennünket. Persze, a szerencsét azért én nem tagadom. Nagyon kell az a pilótá- nak! — toldotta meg Trencsik. , A motorizáció rohamos fejlődése, a közutak telítettsége, naponta sokszor feladta a leckét. Kéte sségtelen, hogy a jó megoldáshoz szerencsére is szükségük volt. Te- hát: is. De ahhoz, hogy évtizedeken át biztos kézzel fogták a volánt, bizony több kellett Fortuna hegyénél. Mi a véleményük erről? A négy gépjárművezető mintha csak a hosszú pályafutása során jól megtanult leckét mondta volna fel, kapásból sorolta a sok legfontosabbat. Mert a közúton — vezetés közben — nemigen lehet rangsorolni. A nyugodtságot, a szabályok és a hely ismeretét, az állandó figyelmet, a KRESZ előírásainak maradéktalan betartását, a pihent fizikai állapotot, a gépjármű mindig jó műszaki állapotát egyformán fontosnak tartják. — Hogy ép bőrrel megúsztam bizonyos helyzetekben, nem egyszer csak annak köszönhettem, hogy még a megengedett jogommal sem éltem. Gondolom, ti is találkoztatok már agresszív, törvényt és embert nem tisztelő jogsértőkkel. — Tudod, hogyan vélekedek én erről, Pista? Mindig azt tartottam szemem előtt, hogy csak akkor van elsőbbségem, ha azt mások meg is adják nekem. Szinte tolakodik a kérdés: Munkájuk közben voltak-e olyan helyzetben, amikor komoly veszélyben forgott az immár elismert szép eredményük, a millió kilométer? Nem lepett meg, hogy a kérdésre hosszú csend volt a válasz. Vagyis: Molnár László és szaktársai, útitárs nélkül is, mindig ketten ültek és ülnek a vezetőfülkében. Azt a másikat, figyelemnek hívják. Az segít nekik ma is, amikor fáradtan, sok száz kilométerrel hátuk mögött hazafelé tartanak. A 750 ezer kilométer balesetmentes vezetésükért annak idején szép veretű érmet vehettek át. Akkor, bizonyára az egymillió járt eszükben. És most? . — Akkor, valóban csak arra gondoltam. Aztán, ahogy telt, múlt az idő és közelítettem a célhoz, mind izgatottabb lettem. Az utóbbi néhány hónapban egyéb nem is járt eszemben, mint az: jaj, nehogy „bejöjjön” valami. Laci, inkább kigúvadt szemekkel vezess, ha már eddig eljutottál, most nem hibázhatsz! — parancsoltam magamnak. Boldog — és nem tagadom —, büszke is vagyok rá, hogy ez megvan. Többet én már sajnos, nem akarhatok, hisz 57 éves leszek. Annyit azonban igen, hogy ha eljön az ideje, hiba nélkül hagyjam el nagy szerelmemet, a gépkocsivezetést. Hanem a Pista és az Árpi biztosan nem elégszik meg a „csak” millióval — passzolta át a labdát Molnár. — És engem kihagysz a sorból? — replikázott Zolcsák. — Te sem igen tudsz már 250 ezernél többet „rátenni”, öreg vagy már. — Annyira azért nem, hogy meg ne célozzam. És ti? — kérdezte Trencsiktől? — Mi, az Árpival már tegnap eldöntöttük, hogy szerényen, csendben nekilátunk egy újabb ötszázezer teljesítéséhez. Még érzünk annyi erőt magunkban és ugye jó néhány évünk is van rá... Szerényen, csendben — mondta. Ez jellemzi munkájukat, emberi magatartásukat. Büszkék az eredményükre, de az ellen tiltakoznak, hogy a milliót igazoló éremmel, oklevéllel tarsolyukban különb vezetők lennének, mint más pilóták. Bizonyos, hogy ezért is szeretik, tisztelik az utak kitüntetett vándorait az 5. sz. üzemegységben. Népszerű, kedvelt szaktársak. Erről egyébként távozóban meg is győződtünk. Amikor együtt látták Molnárékat a telepen, barátian így üdvözölték őket: Szevasztok, öreg milliomosok ! —UT— Molnár László Tóth Árpád Zolcsák János Trencsik István KÖZLEKEDÉS 5