Közlekedés, 1987 (77. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

2 Számvetés a világpolitikában 1986 méltatását, valódi jelentősé­gének megítélését természetszerűleg még lehetetlen elvégezni. Hiányzik ehhez a sokat emlegetett „történel­mi távlat”, de sok időnek kell eltel­nie addig is, amíg legalább a legfon­tosabb, a meghatározó események főbb körvonalait tisztán láthatjuk. Amíg napvilágra kerülnek a diplo­mácia szabályai szerint hét pecséttel őrzött titkok, a meghatározó jelentő­ségű részletek, a felszínen látható események előkészületei, a lényeges előzmények. Ezek nélkül gyakran még azt is nehéz eldönteni, hogy va­lamelyik eseménynek van-e világpo­­litikai kihatása, vagy megmarad egy szűkebb régió, esetleg alrégió hatá­rai között. A nyolcvanhatos évnek történelmi­nagypolitikai értelemben még a ha­tárait sem látjuk tisztán. Annyi bi­zonyos: a dátumok nem mosódnak össze mechanikusan a naptári ada­­tokk­al. Az esztendő nagypolitikai erőfeszítéseire rányomták bélyegüket a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataiban tapasztalható feszültségek, és az el­lentétek feloldására vagy legalábbis enyhítésére tett kísérletek. A két vi­lágrendszer katonai-politikai szem­benállása, a fegyverkezési hajsza és a leszerelési törekvések egyidejű ér­vényesülése ismét előtérbe helyezte a csúcsdiplomáciát, amely főleg a „két nagy” viszonyát befolyásolta az elmúlt néhány hónapban. Mihail Gorbacsov és Ronald Rea­gan első személyes találkozására a svájci minimetropoliszban, Genf­ben került sor 1985 késő őszén. Az SZKP főtitkára és az Egyesült Álla­mok elnöke feltehetően ekkor tette mérlegre ismételten a várható teen­dőket, a problémákat, innen számol­va a sok konfliktussal, félreértéssel terhes, de nem kevés reményt is nyújtó nyolcvanhatos évet. Ami ez­után történt, amire sor került ez ideig, az mind beleszámít a múlt esztendőbe. És gyanítjuk, hogy tör­ténelmi-politikai értelemben még jó ideig ide számíthatjuk azokat az eseményeket is, amelyek előkészíte­nek egy új — esetleg már valódi át­törést jelentő — fordulatot Moszkva és Washington kapcsolatában. Közismert, hogy a genfi „kandalló melletti” csúcstalálkozón mindkét fél kifejtette a saját álláspontját a globális kérdésekről és helyi konf­liktusokról. A szovjet és az amerikai megközelítés — nem kevés hasonló elem dacára — számos vonatkozás­ban ellentétes egymással, éppen ezért várható volt, hogy az első csúcs­­megbeszélés nem hoz azonnali ered­ményt. Ám az ismerkedés megtör­tént, és nem kevés zökkenő és aka­dály után, majd egy évvel később sor kerülhetett egy újabb munka­­találkozóra, ezúttal Reykjavíkban. Látványos eredmények egyik város­ban sem születtek, annyi mégis el­mondható, hogy mindkét fél minden eddiginél nagyobb készséget muta­tott a másik szempontjainak — a kölcsönös biztonság és a kölcsönös érdekek — tiszteletben tartására. Minden bizonnyal ez volt az oka annak, hogy a kudarcok hangoztatá­sa ellenére a tárgyalófelek mégis szívesen hivatkoztak a „genfi szel­lemre” és a „reykjavíki eredmények­re”,­­ amelyek végül is megnyitot­ták az utat újabb, rendkívüli, eddig be nem tervezett tárgyalások és kapcsolatfelvételek előtt.­­ Elsősorban a fegyverzetek külön­böző szféráit érintő, különböző szin­tű tárgyalások felgyorsításáról van szó. A csúcstalálkozókon a leszere­lés valamennyi fontosabb szempont­ja napirendre került. Így hosszasan tárgyaltak a középhatósugarú raké­tákról, az interkontinentális raké­tákról, a különböző védelmi rend­szerekről, a vegyi fegyverzetekről, a világ egyes térségeibe telepített csa­patokról és fegyverrendszerekről. Kitűnt: pillanatnyilag áthághatat­lannak látszó akadályok állják a megegyezés útját. Ezek sorában a legfontosabb az, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó feladni csil­lagháborús terveit és előkészületeit. Nem mond le az atomkísérletek folytatásáról sem,­­ és úgy viselke­dik, mintha nem lenne hajlandó tiszteletben tartani az egyenlő biz­tonság elvét. És csak olyan leszere­lési részkérdések iránt tanúsított ér­deklődést, ahol egyértelmű a szovjet fölény, ahol a Varsói Szerződés tag­államainak fegyveres erői egyértel­műen felülmúlják a NATO-poten­­ciált. Annyi azonban minden félsiker — vagy félkudarc? — után nyilván­való: a tárgyalások, az érintkezések eszméje mély gyökeret vert, a kap­csolatok, a konzultációk elhatározott kibővítése éppen ennek adott nyo­­matékot. A Szovjetunió nemcsak a csúcsta­lálkozókon kötelezte el magát a le­szerelés, a fegyverzetcsökkentés mel­lett: ezt a politikáját hitelesítette is­mételten az SZKP huszonhetedik kongresszusa is. A tanácskozást szin­te napra a történelmi jelentőségű XX. kongresszus harmincadik évfor­dulójára időzítették, emlékeztetve arra, hogy azon a bizonyos kong­resszuson is meghirdették a belpoli­tika és a gazdaság nagyszabású meg­változtatásának programját és azt a világpolitikai irányvonalat, amely végül is megalapozta először az úgy­nevezett „olvadást”, majd pedig az „enyhülést” — végső soron az euró­pai békesség és a világbéke —, igaz, helyi konfliktusokkal megzavart — meghosszabbítását. A Szovjetunió nagyszabású mo­dernizálási, fejlesztési, gyorsítási programja világossá tette: Moszkva olyan változásokat készít elő, ame­lyeket csak békében lehet végrehaj­tani, tehát a Szovjetunió elkötelezet­ten érdekelt a béke tartósításában. És ennek megfelelően hajlandó köz­reműködni a békét veszélyesen meg­zavaró helyi konfliktusok rendezésé­ben is. Mind a csúcstalálkozókon, mind pedig más fórumokon Moszk­va képviselői hajlandóak voltak mindenről tárgyalni. Így került sző­nyegre ismét az afganisztáni kérdés é­s a jóindulat jeleként hat szovjet ezredet ki is vontak ebből az or­szágból. (Amely egyébként kénytelen továbbra is elszenvedni a külföldről erőteljesen támogatott ellenforradal­mi lázadók támadásait. Szóba ke­rült a közel-keleti helyzet is, a munkamegbeszélés azonban csak egymás nézeteinek megismerését szolgálta érdemi közeledés helyett.) Súlyos zavaró tényezőként érvé­nyesült a világpolitikában a nyílt terrorizmussal egyenértékű amerikai önbíráskodás néhány kirívó esete. A Líbia ellen elrendelt terrorbombá­zás, a nicaraguai ellenforradalmá­rok és az afgán lázadók nyílt támo­gatása, Izrael bátorítása újabb és újabb agressziókra — jelzik, hogy töretlenül tovább él az amerikai ágyúnaszád-diplomácia, a nyílt­ ag­resszió és az agresszióval történő fe­nyegetés politikája. Ez tavaly meg­zavarta a két nagy érintkezéseit, hi­szen ismeretes: Moszkva éppen azért mondta le a csúcstalálkozó előkészí­tését célzó külügyminiszteri találko­zót, mert Washington elrendelte Lí­bia bombázását. Az Egyesült Államok gyakran hi­vatkozik a terrorizmusra, s állítása szerint világszerte fellép a terroriz­mus és a terrorizmust támogató or­szágok ellen. Líbiát is terrorizmus­sal vádolta, most kiterjesztette a vá­dat Szíria ellen, Irán pedig már rég ott van az amerikai feketelistán. Mégis kipattant: az Egyesült Álla­mok, képviselőinek és vezetőinek minden fogadkozása ellenére fegy­vereket és alkatrészeket szállított a terrorizmussal megvádolt Iránnak. Reagan kínos magyarázkodásra kényszerült, munkatársai egy része szembefordult vele,­­ de a Fehér Ház nem mond le arról, hogy kerü­lő, törvénytelen utakon megpróbálja maga mellé állítani az amerikai fegyverekre nyilvánvalóan rászoruló Teheránt. Amelyet — egy Washing­­ton-barát fordulat esetén — „fel­mentenének” a régi vádak alól. A nyolcvanhatos év tendenciái kö­zött emlegetik a „félbaloldal”, a szo­ciáldemokrácia térvesztését, háttér­be szorulását. A francia szocialisták katasztrofális vereséget szenvedtek a parlamenti választásokon, a görög szocialisták pedig helyhatósági vá­lasztásokon maradtak alul ellenfe­leikkel szemben. Válságjelek ezek kétségtelenül, ám korántsem bizo­nyos, hogy a „tömegek” a baloldal­tól esetleg a szocialista-szociálde­mokrata jellegű pártoktól fordultak el. A választók a kormány és a kor­mánypárt ellen szavaztak — helyze­tük romlásáért, vagy lelassult javu­lásáért a kormányt tették felelőssé. A kormányposztokon pedig éppen a szocialisták álltak. A Földközi-ten­ger medencéjében érvényesült ez a tendencia , de vereség érte a ró­zsaszínű baloldalt az európai szo­ciáldemokrácia hagyományos felleg­várában, német területen is. Az NSZK-ban a párt egymás után ve­szítette el a tartományi parlamenti választásokat. A választói elégedet­lenség ebben az országban nem for­dult a kormányzó kereszténypártok és más konzervatívok ellen. De az NSZK-beli események sem különö­sen titokzatosak! Az országban meg­kezdődött a „gazdasági kilábalás”, az emberek közérzete jobb, mint a szociáldemokrata kormányhegemó­nia alatti — egyébként a visszaesés­sel is egybeeső — időkben volt. Krajczár Imre KÖZLEKEDÉS SZAKSZERVEZETI SZABADEGYETEM Szakszervezetek a mai világban Sokféle hírt hallunk és olvasunk más országok dolgozóinak életkörül­ményeiről, a különböző földrészek szakszervezeteiről. Hála az utazási lehetőségeknek, napjainkban már személyesen is meggyőződhetünk ar­ról, hogyan élnek, mivel küszködnek az emberek Olaszországban és Ka­nadában, Finnországban vagy Bul­gáriában. Ezek az értesülések, be­nyomások és életképek azonban csak töredékesek lehetnek. Az olyan széles körű és tekintélyes fórum, mint a XI. Szakszervezeti Világ­­kongresszus azonban átfogó, hiteles képet tud nyújtani a világ dolgozói­nak helyzetéről, gondjairól, azokról a változásokról és folyamatokról, amelyek korunkat jellemzik, s ame­lyek közepette a szakszervezetek dol­goznak és harcolnak. Különböző for­rásokból tájékozódhattunk a berlini világkongresszus eseményeiről, hall­hattunk, olvashattunk értékeléseket e jelentős világfórumról,­­mindemel­lett hasznosnak látszik továbbgon­dolni egyes megállapításait, követ­keztetéseit. A leglényegesebb — hangsúlyozta Gáspár Sándor, a SZOT elnöke, az SZDSZ elnöke —, hogy a gazdasági világválság — elméleti ismereteink­kel ellentétben — nem járt a forra­dalmi munkásmozgalom föllendülé­sével, ellenkezőleg: sok nehézséggel kell megküzdeni. Ez a tény kihat a szakszervezeti mozgalomra is, oly­annyira, hogy a burzsoázia elsősor­ban a szakszervezeteket támadja. Miért éppen a szakszervezeteket? Mert a szakszervezetek jelentik a baloldali pártok tömegbázisát. A burzsoázia céljai és taktikája szerint elsősorban a legnagyobb tömegeket tömörítő szakszervezeteket kell meg­gyengítenie ahhoz, hogy következ­hessenek a további lépések. (Emlé­kezzünk csak a lengyelországi ese­mények tanulságaira.) A szakszerve­zetek elleni frontális támadás sok­féle módon folyik a tőkés világban. A nyugati teoretikusok előszeretettel hangoztatják, hogy a szakszerveze­tek konzervatív szervezetek, mert akadályozzák a kilábalást a gazda­sági válságból. Érthető a tőkés ideo­lógusok haragja, hiszen a szakszer­vezetek valóban nem fogadják el a gazdasági bajok tőkés elképzelések szerinti gyógymódját. A burzsoázia támadásának célpontja azonban nem egyszerűen a szakszervezetek tevé­kenysége, magatartása, jogai, hanem a mozgalom léte. A tőkés propagan­disták azt hirdetik, hogy a szakszer­vezetek ideje lejárt, túlélték önma­gukat, fölöslegessé váltak. A szakszervezeteknek — különösen Nyugat-Európában — nemcsak a tőkés támadásokkal kell szembenéz­niük, hanem azokkal a következmé­nyekkel is, amelyek a tudományos­technikai fejlődéssel együttjárnak. Mint ismeretes, a XIX. században olyan iparágakban alakult ki a mun­kásmozgalom, jöttek létre a szak­­szervezetek, mint a kohászat, a gép­ipar, a textilipar, a nyomdászat és így tovább. Az utóbbi időben azon­ban éppen itt jelentkeztek a problé­mák, ezek az iparágak kerültek vál­ságba, s ezek a gondok jelentkeztek a szakszervezetekben is. Arról van szó, hogy átalakul a mozgalom ha­gyományos tömegbázisa: növekszik a műszakiak, a szolgáltató iparban dolgozók száma; azoké, akik részle­ges munkaidőben­­dolgoznak, akik nem rendelkeznek szakszervezeti hagyományokkal. És ez nem pozitív tendencia. Fontos azonban tudnunk, hogy ha változik is a bérből és fizetésből élő dolgozók összetétele, nem változik a munkásosztály célja, nem módosul­nak érdekei és törekvései, mert vál­tozatlan marad a tőkés társadalom lényege, a munka és tőke ellentéte. Ha változik is a szakszervezeti moz­galom összetétele, nem változik a szakszervezet célja és alapvető tö­rekvése, a dolgozók érdekeinek vé­delme és képviselete. Mi az, ami változik? A harcmodor, a fegyvertár, a szakszervezetek eszközei. Alkal­mazkodni szükséges a változó való­sághoz, a realitásokhoz, az új körül­ményekhez, meg kell találni a dol­gozó emberek szolgálatának legcél­ravezetőbb formáit és módszereit. Ilyen irányú megújulásra van szük­sége a Szakszervezeti Világszövet­ségnek is ahhoz, hogy eredményesen tudja felvenni a harcot a tőkés tá­madásokkal szemben, s az összefo­gás, szolidaritás erejét, az egységtö­rekvések erősítését, az akcióegység példáit állíthassa a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek szolgálatába, s így gyakoroljon hatást korunk alap­vető folyamataira. Erre készült fel, ilyen folyamatokat indított el a XI. Szakszervezeti Világkongresszus. A szocialista országok szakszerve­zeteinek — mint az SZVSZ tagszer­vezeteinek — nem kis szerepük és felelősségük van abban, hogyan ala­kul a nemzetközi szakszervezeti moz­galom helyzete és kisugárzása. Ha­tásuk azzal arányos, milyen haté­konysággal segítik a szocialista tár­sadalom fejlődését, milyen színvona­lon védik és képviselik tagságuk ér­dekeit. Ez a mi hozzájárulásunk a nemzetközi szakszervezeti mozgalom erősödéséhez, így, s ebben segíthe­tünk a Borsodi Autójavító Vállalat­nál, a FOSPED-nél, a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszerveze­tének központjában és a SZOT-ban is. Mindenütt a magyar szakszerve­zetekben. Kárpáti Sándor KERESETPOLITIKA Teljesítmények, keresetek - megfelelő összhangban Szakszervezetünk elnöksége 1986 novemberi ülésén a közgazdasági osz­tály előterjesztésében megtárgyalta a vállalati éves keresetpolitikai célki­tűzések végrehajtásának és a belső érdekeltségi rendszerek továbbfej­lesztésének időarányos tapasztalatai­ról szóló anyagot is. Vállalatainknál az elmúlt évben átlagosan 5—5,5 százalék közötti keresetfejlesztésben részesültek dolgozóink. Ez a növekedési ütem megfelelt az 1986. évre tervezett népgazdasági átlagnak, azonban a ténylegesen megvalósult népgazda­sági szintű átlagkereset-növekedés­től elmaradt. Az okokat vizsgálva az elnökség megállapította, hogy szakmánk területén a keresetek a realizált teljesítményekkel össz­hangban növekedtek, s a teljesítmé­nyek alapján az említett nagyságú keresetfejlesztésre nyílt mód. Pozi­tívan értékelte, hogy a teljesítmé­nyek és a keresetkiáramlás megfe­lelő összhangjának biztosítására a gazdasági vezetők és a szakszerve­zeti testületek 1986-ban a korábbi­aknál nagyobb figyelmet­­ fordítot­tak. A keresetek alakulását vállalaton­ként jelentősen befolyásolta az al­kalmazott keresetszabályozási for­ma, az adóterhek fokozódása és a gazdálkodás eredményessége.­ Esze­rint a legtöbb vállalat 3—5 százalék között emelte a kereseteket; a szi­gorított központi szabályozás vá­lasztására nyolc vállalat kénysze­rült, ezeknél 3 százalék alatt volt a keresetfejlesztés; átlagosnál maga­sabb keresetet néhány szintszabá­lyozásba sorolt vállalat és a bruttó jövedelemszabályozást alkalmazó vállalatok tudtak elérni. A munka nehézségi fokához képest alacsony anyagi elismerés miatt az elmúlt év­ben tovább nőtt a létszámhiány a járművezetők és a karbantartó szakmunkások körében. Az elnökség kedvezőnek ítélte, hogy a kongresszusi célkitűzések­nek megfelelően a keresetfejleszté­sek felosztásának elveire vonatko­zóan a szakszervezeti bizottságok többsége önálló véleményt alakított ki és terjesztett a bizalmi testületek elé. Az állásfoglalásokban szorgal­mazták, hogy a keresetek a teljesít­ményekhez igazodva differenciálód­janak (MAHART, Malév, Hungaro­­camion). A Volán és a városi köz­lekedési vállalatoknál is a lehetősé­gek határain belül törekedtek a tel­jesítményarányos keresetek kialakí­tására, emellett azonban helyenként a létszámhiány feloldása volt a ke­resetfejlesztések kényszerítő szem­pontja. A testületi üléseken kialakított szakszervezeti állásfoglalások né­hány helyen problémaként vetették fel a keresetek alacsony szintjét, il­letve nem megfelelő fejlődési üte­mét. Ez egyrészt gátolta az egyéni teljesítményeknek jobban megfelelő kereseti arányok kialakítását, más­részt időnként feszültséget okozott a dolgozók körében is. Az elnökség egyetértett azzal a javaslattal, hogy a jövőben a szemé­lyi jövedelmek fejlesztésének ará­nyaira és elveire vonatkozóan min­den alapszervezet rendelkezzék szakszervezeti állásponttal, azt szé­les körben ismertesse és agitatív eszközökkel is segítse elfogadtatá­sát. Helyes az a módszer, ha a ke­­resetpolitikai elképzeléseket még a testületi üléseket megelőzően egyez­tetik a közgazdasági bizottság vagy a szakszervezeti bizottság illetékes képviselőivel, így mód nyílik arra is, hogy észrevételeiket az előteri°s7­­tés kidolgozása során figyelembe vegyék. A vita alapján az elnökség állást foglalt, hogy a testületek és a tiszt­ségviselők továbbra is szorgalmaz­zák a teljesítményekkel arányos ösztönzési formák kialakítását és tá­mogassák a belső érdekeltségi rend­szerek továbbfejlesztését. Szüksé­gesnek tartotta, hogy a testületek az érdekeltségi rendszerek működésé­nek tapasztalatait gyakrabban és célirányosabban ellenőrizzék. Az 1987. évi keresetszabályozás módo­sításával kapcsolatban az elnökség felhívta a figyelmet arra, hogy a ra­cionális létszámgazdálkodás érde­kében teendő létszám-átcsoportosí­tás vagy esetleges­­leépítés igen kö­rültekintően, az érintett dolgozók érdekeinek lehetőség szerinti figye­lembevételével történjék. Az előterjesztés tárgyalása kapcsán az elnökség döntött arról is, hogy a keresetpolitika célkitűzéseinek meg­valósítása, valamint a belső érdekelt­ségi és ösztönzési rendszerek fejlesz­tése témakörben hozott kongresszusi határozatok végrehajtásáról évente két-három alapszervezetet elnökségi ülésen fog beszámoltatni. Dr. Szabó Erzsébet 1987. JANUÁR Tanácskozott elnökségünk Szakszervezetünk elnöksége de­cember 16-án tartotta múlt évi utolsó ülését, amelyen megtárgyalta a vállalati kollektív szerződések végrehajtásáról szóló ötéves beszá­molót, és a VII. ötéves tervidőszak­ra kötött KSZ-ek megkötésének ta­pasztalatait. Megállapította, hogy a szakma területén a VI. ötéves terv­időszakban a KSZ-ek segítették a terv végrehajtását. Tartalmában ér­demi változások tapasztalhatók, a termelés-gazdálkodással összefüg­gésben. A gazdálkodási szabályzók, a környezet változásának hatása­ként jelentős mértékben nőtt a vál­lalatok belső egységeinek önállósá­ga, korszerűsödött a belső érdekelt­ségi rendszer. Mind nagyobb szere­pet kapott a feladat eszköz- és lét­számösszhangja. A törekvések ellenére sem történt előrehaladás a buszvezetők igen ma­gas foglalkoztatásiidő­ csökkentésé­­ben. Az új KSZ-ek — felhasználva a tapasztalatokat — a tervfeladatok mind eredményesebb végrehajtását célozzák meg. Vannak azonban vál­lalatok, ahol nem valósult meg a be­számoló és az új KSZ egymásra épülése. E helyeken a beszámoló­ban feltárt problémák: eszközi ki­használás, feladat és munkaidőalap jobb összehangolása, a túlfoglalkoz­tatás lehetséges médjáinak kidol­gozása továbbra is nyitott kérdés maradt. Az alapszervezetek mind erőtel­jesebben igyekeznek a gyakorlatban is érvényesíteni, hogy a KSZ a vál­lalati érdekegyeztetés egyik legfon­tosabb területe. Testületi állásfoglalásaikkal, ja­vaslataikkal befolyásolták a gazda­sági vezetést, a munkaerő-gazdálko­dás és a munkaidő-kihasználás ja­vítására, a jövedelmek és a teljesít­mények jobb összehangolását ered­ményező intézkedések kidolgozásá­ra. A téma tárgyalása kapcsán aktív vita bontakozott ki, amelyben egy­behangzó volt az a vélemény, hogy a KSZ-ek formai, tartalmi oldalról megfelelnek a jogszabályi elvárá­soknak, azonban a végrehajtásban jelentkeznek problémák. Következő napirendként a szak­ma területén működő szakszerveze­ti közművelődési könyvtárak hely­zetét és a továbbfejlesztés felada­tait tárgyalta. Az elnökség állásfoglalásában rögzítette: a könyvtárak a szakszer­vezeti kulturális nevelés, a munka­helyi művelődés bázisai, alapintéz­ményei. Tartalmi munkájuk tovább­fejlesztése a jövőben is alapvető cél. Major János

Next