Közművelődés Fejér megyében, 1989 (12. évfolyam, 1-2. szám)
1989 / 1-2. szám - Hantos, a Mezőföldi kunok "fővárosa". Lukács László: Mezőföld - Hatházi Gábor: Hantos múltja a régészeti emlékek tükrében
. István 1000-ben királlyá koronáztatta magát, megkezdődött a feudális magyar állam kiépülése. Az államigazgatás alapja a megyerendszer lett, létrejött az egyházszervezet, a püspökségek. István törvényei nyomán megindult a 10 falvankénti templomok építése. Sárosd eredetileg nem lehetett templomos falu: a Kertali-domb kései halottai ugyan már keresztény módon, étel-ital áldozat nélkül temetkeztek, de sírsoros temetőjük rendje még a pogány hagyományt idézi. Igazi, templom körüli temetőjük csak a XI—XII. század fordulóján létesült, a Pusztatemplom határrészén, ahol Bánki Zsuzsa tárta fel sírjaikat. Hasonló átköltözés tanúi lehettünk Perkátán is (Faluhelyi-dűlőből a Kőhalmi-dűlőbe), de ez az időszak — Szent László 1070—1095) és Kálmán (1095—1116) kora — a feudális rend teljes kiépülésének, a templomokhoz kötődő, végleges falvak kialakulásának kora is országszerte. A sárosdi lovászok korai faluja nem ismert, valószínűleg a mai község belterületi építkezései tüntették el, de vele egykorú település nyomai találhatók a sismándi Hibridüzem környékén. A korai települések nem sokban különböztek a későbbi templomos falvaktól. A magyarok már a honfoglalás előtt folytattak szántó-vető földművelést. A folyó menti állandó téli szállások voltak az Árpád-kori falvak ősei, ahol tavasszal-őszszel földet műveltek, míg nyáron vándorolva a szárazabb területek legelőit használták. A Kárpát-medence a hosszabb vándorlásokat lehetetlenné tette, az állattartás fokozatosan a faluhatárok közé szorult, melyek azonban még elég tágasak voltak ahhoz, hogy a jószág egész évben legelőt találjon. A kb. 10—15 család lakta falvak árokkal körülhatárolt telkei viszonylag nagy területen, rendszertelenül szétszórva álltak. A lakóházakat eleinte csak bizonyos időszakban — főleg télen — használták, amikor mód volt rá, a falu lakói szívesebben tartózkodtak a szabadban. Ásatásokon igen gyakran kerülnek elő az elszórt karámok, ólak mellett földbe ásott, szabadon levő kemencék (nyári konyhák), s egy XII. századi forrás említi, hogy nyáron a magyarok még mindig gyakran sátoroznak a kunyhók körül. A házak szögletes gödrét 1— 1,5 m mélyre ásták, egyetlen helyiségébe — általános nagysága egy mai szoba méretének felel meg — kis lépcső vezetett le. Ebben lakott az egész család. A fal nélküli kunyhó náddal-gazzal fedett nyeregteteje emelkedett csak a felszín fölé, melyre gyakran földet hánytak. A belső berendezés rendkívül szegényes volt. Legfontosabb darabja az egyik sarokba épített — a jobb hőadás miatt gyakran cseréptöredékekkel bélelt, agyagból tapasztott — kemence volt (fűtés, sütés-főzés, világítás). Gyakoriak a ház földjébe mélyített gödrök, ennek szélén — valójában a padlón — végezték a házi munkákat, de előfordulnak a házak oldalába faragott földpadok — padkák — is. Használati eszközeik is igen szegények. Néhány vasszerszám (kés, fejsze, ásó, kapa, kezdetleges eke vasalkatrészei) őrlő- és fenőkövek, tűzszerszám kivételével „vagyonuk” túlnyomó részét — a gyakran házilag gyártott — agyagedények teszik ki. Legfontosabb edényük a szabad tűz fölé lógatott cserépbogrács volt, de sok fazék koromfoltjai mutatják a kemencében, vagy a kemence elé kihúzott parázson a főzés nyomait. A korai és az Árpád-házi királyok korának magyar falvai közti különbséget az — általában a települések legmagasabb pontján megépülő — kicsiny, egyhajós templomok, és hozzájuk tartozó temetők jelentik. E temetők a tájékozatlan érdeklődőkben tömegsír benyomását keltik: rendkívül sűrű, gyakran egymást is elpusztító alá-fölé temetkezéseik és igen szegényes leleteik miatt. A középkori egyházi előírások egyik legszigorúbb pontja volt ugyanis, hogy a halottakat a pogány túlvilági útravalók nélkül, a templomkert árokkal-fallal határolt, megszentelt földjébe kell temetni. Itt kellett elférnie évszázadokon át a falu minden lakójának, s a legnagyobb büntetés — amellyel bűnözőket, öngyilkosokat, boszorkányokat haláluk után sújthattak —, ha testük nem kerülhetett e földbe. Külsőre ugyanilyen falu állt a hantosi Birkás-tó partján is az Árpád-korban. Békés életének a tatárjárás pusztításai vetettek véget. A falura törő mongol lovasok elől menekülő, vagyonos család rejthette el azt a kb. 50 dénárból álló pénzleletet, amely a kishantosi Téglaégetőnél került elő. Tulajdonosaikat minden bizonnyal megölték, hiszen nem tértek vissza javaikért. A halott vidék századvégi újratelepítése már a kunok nevéhez fűződik. A mezőföldi kunok „fővárosa” kevesek számára ismert, hogy nemcsak a mai Kiskunság és Nagykunság területén éltek kunok a középkorban, hanem a Mezőföldön is. A 15 faluból (szállásból) álló településcsoport központja éppen Hantos volt, s a Seregélyestől csaknem a mai Dunaújvárosig húzódó területsáv a Hantos-szék nevet viselte közel 200 éven át. Hantosi volt a mezőföldi kunok mindenkori ura — a székkapitány — és fennhatósága alatt állt Perkáta, Sárosd, Jakabszállás (ma puszta Sárosd mellett), Újszállás (ma Mezőfalva), Előszállás, Karácsonyszállás (ma Nagykarácsony), s még további 7 — mai helységgel nem azonosítható — kun település. De kik is ezek a kunok? Keleti lovas nomádok, akik a Fekete-tengertől északra eső, a Volgától az Al-Dunáig terjedő pusztaságot hódítják el az űzőktől és a besenyőktől. A kun „birodalom” is különböző eredetű törzsek meghódolt maradékaiból ötvöződött. A szövetség élén álló kun és sári törzsek a mai Mongóliából, illetve Kína északi határvidékéről kiindulva hosszú vándorlás után — a magyar államalapítás korával egyidőben