Köznevelés, 1950 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1950-03-15 / 6. szám

VI. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM, 1950. MÁRCIUS 15 Főszerkesztő : DARVAS JÓZSEF BÓKA LÁSZLÓ Felelős szerkesztő­­ KÖZNEVELÉS ÚJ MÁRCIUSI ÜNNEP A gyerekek nemzetiszínű kokárdát tűztek a mel­lükre, örültek az ünnepnek (hiszen iskolai szünnap volt!), a tanító , úr vagy a tanár úr, olykor maga az igazgató úr elmondta ünnepi szónoklatát, egy nagy diák ünnepi kékbe, vagy uras feketébe öltözve, szur­kolva az izgalomtól eldörögte, hogy „Rabok tovább nem leszünk“, de alig zengett el a kisfiúján éles, vagy kamaszosan megcsukló hangja, máris mindenki elfeledte, miről is szólt a lázadó forradalmi eskü. A munkásság márciusi ünnepélyére rendőr ügyelt. Petőfit, csak nagyon megválogatva verseit, óvatosan lehetett idézni, a szónoknak is jól meg kellett rágnia a szót, de a hallgatóknak is, mivel az ünneplők sorai között titkos rendőrök és munkásáruló rendőrügynö­kök lestek minden moccanásra. Falun pedig csak néhány nemzetiszín zászló csat­togott szabadon a szélben, szónokolni legfeljebb az úri közigazgatás vadászkalapos, nádpálcás képvise­lője szónokolt és elmagyarázta a népnek, hogy dicső ősei nem küzdöttek hiába: szabadság van az ország­ban. És valóban szabadon suhogtathatta az úri rend a nádpálcáját, szabadon lobogott a csendőr kalpagján a félelmetes kakastoll és szabadon dolgozhatott urai­ért a szegénység. Olyan szépen beszéltek a szónokok, hogy a kékbeli, pókhasú kulákok elaludtak a nagy jóérzéstől, s bóbiskoló fejük úgy bólogatott, mint a prédikáció alatt szokott: merő helyeslés volt ez az ütemes fejbólintás. Minden külső dísze ellenére is szomorú, meddő ünnep volt március 15-e, egy elbukott forradalom emlékünnepe. Egyetlenegyszer, 1919 dicsőséges tavaszán úgy látszott, hogy új tűzzel lobog fel a márciusi láz. 1919 március 15-én nem meddő, nem kilátástalan emlék­ünnepet ültek: hat nap múlva már a proletariátus vette kezébe a hatalmat. A proletárdiktatúra tetőzte be a 48-as forradalom ünnepét. Akkor, egyetlen kurta pillanatára a történelemnek, úgy látszott, hogy betelik a dolgozó nép minden vágya. Ma már tudjuk, hogy a proletárdiktatúra dicsőséges napjai meg vol­tak számlálva. A nemzetközi imperialisták erői, belső bitangjaink, a sötét barlangok, denevértanyák lakói megakadályozták, hogy a fiatal proletár hatalom meg tudja szilárdítani uralmát ezen a földön. Petőfinek és Kossuthnak forradalma ismét törté­nelmi emlékké vált. Tüzét egy emberöltőn át csak azok őrizték, akik üldöztetéstől, kínzatástól, haláltól sem félve szervezték a föld alatt a 20. század forra­dalmát: a magyar kommunisták. 1848 március 15-e igazán csak akkor vált nemzeti ünneppé, az egész dolgozó magyar nép ünnepévé, amikor lehullt földünkről a feudalizmus bilincse, amikor megtört földünkön a kapitalizmus hatalma, amikor megszűntünk az imperializmus játékterévé lenni, amikor elindultunk a Szovjetúniót követve, a népi demokráciákkal együtt, a szocializmus építésé­nek útján. Március 15-ének nagy reménységére április 4-ének beteljesülése felelt. Így válik március 15-e igazi ünneppé, így válik március 15-e valóban az ifjúság ünnepévé. A Horthy­­korszak felnőttjei azért engedték át március 15-ét az ifjúságnak, mert nem hittek benne, nem vették komolyan, nagy kezdeményeit hiú ábrándoknak tar­tották. Ma azért az ifjúság ünnepe, mert távlata nyílt március 15-ének, a fejlődés, a haladás távlata. Március 15-e azt jelenti, hogy az ifjúság bátran előredobhatja szívét a jövendőbe, merészen törhet utat a holnap felé, mint ahogy ezt Petőfiék tették, mert a jó kezdemények március 15-éjére a betel­jesülés április 4-éjével felel a történelem. Ez idén külön tartalmat is kap a pedagógusok és az ifjúság számára március 15-e. Nemcsak 1848 fényes csillagait idézi fel, nemcsak felszabadulásunk évfordulója felé mutat, hanem mindezek mellett át­hatja az egységes ifjúsági szövetség megvalósulásá­nak gondolatával. Az ifjúság és nevelői, a mi szere- ÁRA: 2 FORINT

Next