Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1963-09-27 / 18. szám

Az elmúlt 2—3 évben szélesre tárt iskolakapukon ezrével özönlöttek be a dolgozók, hogy éljenek a to­vábbtanulás lehetőségeivel. A továbbtanuló dolgozók önvallomásai, a statisztika és az egyéb forrásból szár­mazó tájékozódások azt is megmutatják, hogy miért vált népmozgalommá a tanulás. Mg­­indenek előtt a gazdasági életben s ennek nyomán a társadalom szerkezetében bekövetkezett válto­zás sodorta szinte szükségszerűen az embereket az is­kola, a tanulás felé. Sokszor voltunk tanúi, esetleg beszélgető partnerei olyan találkozásnak, amikor va­lamilyen állásban lévő (vasutas, postás, pénzügyőr, tűzoltó) állampolgár sürgősen meg akarta szerezni az általános iskola 7—8. osztályáról szóló bizonyít­ványt. Amikor a sürgősség okáról érdeklődtünk, leg­többször a következő típusválaszokat kaptuk: a jelen­legi munkakör betöltéséhez, vagy a magasabb fizetési osztályba jutáshoz szükséges az általános iskolai vég­zettség. Máskor magasabb szintű iskolai tanulmányok megkezdése miatt volt szükség az alapbizonyítványra. Nem volt ritkaság — s még ma sem az —, amikor a továbbtanulás oka — a parasztság körében — a földtől való menekülés. Sok falusi ember szemléleté­ben a tanulás, az iskolai végzettség olyan bűvös szer, amely mássá varázsolja az embert, s könnyebb meg­élhetési lehetőséget biztosít. Ami a feltételezés első részét illeti, van is benne valami, mert a tudás alakít­ja az embert, az ismeretek révén biztonságosabbá, megalapozottabbá válik a dolgozók élete. Tehát maga ez a tény, hogy az eddig szűk világába húzódott falusi ember valamilyen ok miatt keresi a tudás forrását, már segíti a társadalom fejlődését, gazdagítja a kö­zösség és az egyén lehetőségét, ami végső soron a bol­dogabb emberi élethez vezet. A földtől menekülő szá­mára — miközben felszámolja eddigi életformáját, a gúzsbakötöttséget, s először talán csak annak a meglá­tásáig jut el, hogy másképpen is lehet élni, s a min­dennapi munkáspercek fűszerezhetők az olvasás, a gondolkodás és vitatkozás önmegtermékenyítő örö­mével —, később életszükségletté válik a tanulás, a világ alaposabb megismerése. A társadalmi valóság, a gyors tempóban fejlődő élet és sok egyéb tényező rászoktatott nem egy embert a tanulás jó ízére. Minden ellenkező véle­mény ellenére állítom: elég sok az olyan dolgozó, aki különösebb egyéni érvényesülési érdek nélkül tanul, csak azért, hogy jobban eligazodjék a számok rejtel­meiben, esetleg a munkaegységszámítást ellenőriz­hesse, hogy jobban megértse a természet jelenségeit, s a társadalomban végbemenő változásokat. Az egyik dolgozó arra a kérdésre, hogy miért tanul, azt az eléggé meghökkentő választ adta, „hogy job­ban tudjak politizálni”. Tulajdonképpen a társadalmi jelenségek alaposabb megértése, a napi történések okai között biztosabb eligazodás vágya sűrűsödik e lakonikus rövidségű válaszban. K­iShif TIBOR! A falu csak­ a nevében viseli ------------- a „Balatort’-t, a nagy Tó ide légvonalban jó tizenöt kilo­méterre csillog. Víznek a környé­ken sincs híre, se hamva, ha nem számítjuk a Zala szalagját, amely keskeny érként kanyarog át a tá­jon, s magába gyűjti a nagy őszi esőzésekkor lehulló csapadékot, meg a tavaszi áradások zavaros, zöld vizét. Az idén áprilisban azon­ban nem bírt el a hatalmas víz­­mennyiséggel a folyó, s a táj meg­mutatta hajdani képét, akárcsak egy öregedő arc, amelyen egy-egy szokatlan fényben, felderengenek a szépség egykori vonásai. Ezen a tavaszon Zala megyének délke­leti csücske jobban hasonlított Johannes Blaeu mester 1630-ban Amsterdamban kinyomatott föld­­abroszához, mint a mai tér­képhez. Blaeu mester földabroszán ugyanis ezen a helyen még vizek, mocsarak vannak mindenfelé. Az apró halmokon egy-egy falu: S. Georg (Szent­györgy), Kumar (Ko­­márváros), Almád, Kapornak. Za­­lavárat tóvá szélesedő víz öleli át, s a Balaton majdnem Kanizsáig ér. A mérnöki botok nyomán ásott árkok, csatornák, kanálisok a múlt században azonban visszaszorítot­ták a nagy tó idáig nyúló vizét, s csak egy-egy határnév emlékeztet a hajdani vízi világra, meg ennek a falunak a nevében a „Balaton” szó.­­A helységet a vasút ma is el­kerüli, csak gödrös, nyaktörő kö­­vesút köti a szomszédos nagyobb településekhez. Egyetlen hosszú ut­cája van, az országút két oldalán néznek egymással farkasszemet a házak. Vasútállomás csak több ki­lométerre van, de alkonyatkor — megszámoltam — közel két tucat trosszúkás, modern neon­lámpa gyulladt ki a házak előtt. Orvos még nincs a faluban: a járda ala­pozásához most hordják a kavi­csot. Barátom — s egyben vendéglá­tóm — is erről beszél: — Mintha két lelke lenne a fa­lunak. A régi, amit a múltból ho­zott s amelyet elzárt helyzete miatt még ma is őriz, és az a másik, amit a­z utóbbi évtized alakított ki. Behat ez olyasmi, ami sokhe­lyütt így van. Én pedig azt kere­sem, ami nem általános, hanem csak itt föllelhető. Egr asztalra állított magnetofon tereli erre a beszélgetést. De előbb még valami másról! Idefele Bátonszentgyörgyiön ------------—— át­jöttünk motorral, s mivel már mások is fölhívták a figyelmemet, megnéztük a Csillag­vár mellett a falu másik nevezetes­ségét, az úgynevezett tájházat, amelyet nemrég nyitottak meg. Úgy mondták, a környéken ez az első falusi múzeum, ahol termé­szetes környezetben találjuk meg a népművészet tárgyait, bútorokat, szőtteseket, a régi falusi háznál használt eszközöket. A dolog azért is érdekelt, mert amikor másfél évtizeddel ezelőtt — vőfélyként egy lakodalomban erre jártam, már felfigyeltem erre a zsúptetős, ké­mény nélküli, szabad tűzhelyes, ge­rendákra rakott, vert falú ház­ra, amelyben ma — úgymond — táj­házat rendeztek be. Néprajzos följegyzéseimben az itt gyűjtött karácsonyi népi játékok, dalok kö­zött megvan ennek a háznak a rajza is. Kíváncsi voltam hát, mit tett vele és érte a helyi kegyelet" A ház, a falak valóban a régiek Viszont a szabad tűzhelyet már sajnos lebontották. Egy-két rég bútordarab is lapul a sarkokban 570

Next