Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-09-27 / 18. szám
Az elmúlt 2—3 évben szélesre tárt iskolakapukon ezrével özönlöttek be a dolgozók, hogy éljenek a továbbtanulás lehetőségeivel. A továbbtanuló dolgozók önvallomásai, a statisztika és az egyéb forrásból származó tájékozódások azt is megmutatják, hogy miért vált népmozgalommá a tanulás. Mgindenek előtt a gazdasági életben s ennek nyomán a társadalom szerkezetében bekövetkezett változás sodorta szinte szükségszerűen az embereket az iskola, a tanulás felé. Sokszor voltunk tanúi, esetleg beszélgető partnerei olyan találkozásnak, amikor valamilyen állásban lévő (vasutas, postás, pénzügyőr, tűzoltó) állampolgár sürgősen meg akarta szerezni az általános iskola 7—8. osztályáról szóló bizonyítványt. Amikor a sürgősség okáról érdeklődtünk, legtöbbször a következő típusválaszokat kaptuk: a jelenlegi munkakör betöltéséhez, vagy a magasabb fizetési osztályba jutáshoz szükséges az általános iskolai végzettség. Máskor magasabb szintű iskolai tanulmányok megkezdése miatt volt szükség az alapbizonyítványra. Nem volt ritkaság — s még ma sem az —, amikor a továbbtanulás oka — a parasztság körében — a földtől való menekülés. Sok falusi ember szemléletében a tanulás, az iskolai végzettség olyan bűvös szer, amely mássá varázsolja az embert, s könnyebb megélhetési lehetőséget biztosít. Ami a feltételezés első részét illeti, van is benne valami, mert a tudás alakítja az embert, az ismeretek révén biztonságosabbá, megalapozottabbá válik a dolgozók élete. Tehát maga ez a tény, hogy az eddig szűk világába húzódott falusi ember valamilyen ok miatt keresi a tudás forrását, már segíti a társadalom fejlődését, gazdagítja a közösség és az egyén lehetőségét, ami végső soron a boldogabb emberi élethez vezet. A földtől menekülő számára — miközben felszámolja eddigi életformáját, a gúzsbakötöttséget, s először talán csak annak a meglátásáig jut el, hogy másképpen is lehet élni, s a mindennapi munkáspercek fűszerezhetők az olvasás, a gondolkodás és vitatkozás önmegtermékenyítő örömével —, később életszükségletté válik a tanulás, a világ alaposabb megismerése. A társadalmi valóság, a gyors tempóban fejlődő élet és sok egyéb tényező rászoktatott nem egy embert a tanulás jó ízére. Minden ellenkező vélemény ellenére állítom: elég sok az olyan dolgozó, aki különösebb egyéni érvényesülési érdek nélkül tanul, csak azért, hogy jobban eligazodjék a számok rejtelmeiben, esetleg a munkaegységszámítást ellenőrizhesse, hogy jobban megértse a természet jelenségeit, s a társadalomban végbemenő változásokat. Az egyik dolgozó arra a kérdésre, hogy miért tanul, azt az eléggé meghökkentő választ adta, „hogy jobban tudjak politizálni”. Tulajdonképpen a társadalmi jelenségek alaposabb megértése, a napi történések okai között biztosabb eligazodás vágya sűrűsödik e lakonikus rövidségű válaszban. KiShif TIBOR! A falu csak a nevében viseli ------------- a „Balatort’-t, a nagy Tó ide légvonalban jó tizenöt kilométerre csillog. Víznek a környéken sincs híre, se hamva, ha nem számítjuk a Zala szalagját, amely keskeny érként kanyarog át a tájon, s magába gyűjti a nagy őszi esőzésekkor lehulló csapadékot, meg a tavaszi áradások zavaros, zöld vizét. Az idén áprilisban azonban nem bírt el a hatalmas vízmennyiséggel a folyó, s a táj megmutatta hajdani képét, akárcsak egy öregedő arc, amelyen egy-egy szokatlan fényben, felderengenek a szépség egykori vonásai. Ezen a tavaszon Zala megyének délkeleti csücske jobban hasonlított Johannes Blaeu mester 1630-ban Amsterdamban kinyomatott földabroszához, mint a mai térképhez. Blaeu mester földabroszán ugyanis ezen a helyen még vizek, mocsarak vannak mindenfelé. Az apró halmokon egy-egy falu: S. Georg (Szentgyörgy), Kumar (Komárváros), Almád, Kapornak. Zalavárat tóvá szélesedő víz öleli át, s a Balaton majdnem Kanizsáig ér. A mérnöki botok nyomán ásott árkok, csatornák, kanálisok a múlt században azonban visszaszorították a nagy tó idáig nyúló vizét, s csak egy-egy határnév emlékeztet a hajdani vízi világra, meg ennek a falunak a nevében a „Balaton” szó.A helységet a vasút ma is elkerüli, csak gödrös, nyaktörő kövesút köti a szomszédos nagyobb településekhez. Egyetlen hosszú utcája van, az országút két oldalán néznek egymással farkasszemet a házak. Vasútállomás csak több kilométerre van, de alkonyatkor — megszámoltam — közel két tucat trosszúkás, modern neonlámpa gyulladt ki a házak előtt. Orvos még nincs a faluban: a járda alapozásához most hordják a kavicsot. Barátom — s egyben vendéglátóm — is erről beszél: — Mintha két lelke lenne a falunak. A régi, amit a múltból hozott s amelyet elzárt helyzete miatt még ma is őriz, és az a másik, amit az utóbbi évtized alakított ki. Behat ez olyasmi, ami sokhelyütt így van. Én pedig azt keresem, ami nem általános, hanem csak itt föllelhető. Egr asztalra állított magnetofon tereli erre a beszélgetést. De előbb még valami másról! Idefele Bátonszentgyörgyiön ------------—— átjöttünk motorral, s mivel már mások is fölhívták a figyelmemet, megnéztük a Csillagvár mellett a falu másik nevezetességét, az úgynevezett tájházat, amelyet nemrég nyitottak meg. Úgy mondták, a környéken ez az első falusi múzeum, ahol természetes környezetben találjuk meg a népművészet tárgyait, bútorokat, szőtteseket, a régi falusi háznál használt eszközöket. A dolog azért is érdekelt, mert amikor másfél évtizeddel ezelőtt — vőfélyként egy lakodalomban erre jártam, már felfigyeltem erre a zsúptetős, kémény nélküli, szabad tűzhelyes, gerendákra rakott, vert falú házra, amelyben ma — úgymond — tájházat rendeztek be. Néprajzos följegyzéseimben az itt gyűjtött karácsonyi népi játékok, dalok között megvan ennek a háznak a rajza is. Kíváncsi voltam hát, mit tett vele és érte a helyi kegyelet" A ház, a falak valóban a régiek Viszont a szabad tűzhelyet már sajnos lebontották. Egy-két rég bútordarab is lapul a sarkokban 570