Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1963-05-24 / 10. szám

Érettségiző osztályommal utolsó dolgozatul afféle önvallomást írat­tam: mit visznek magukkal irodalmi útravalóul az iskolából? S ahogy ol­vastam a válaszokat, újra meg újra találkoztam azzal a mondattal, hogy a színház vitte őket közel az iro­dalomhoz. A színházi élmény köz­vetlensége, elemi ereje kedvel­tette meg velük az olvasást, a klasszikus és mai műveket. A tanulók vallo­mása egyáltalán nem meglepő: a korszerű irodalmi nevelés egyik folyvást hangoztatott követelését, magával a művészi alkotással való ráhatás igényét igazolja, és igazolja, az élet szavával nyugtázza mai szín­házpolitikánkat is, mely egyre na­gyobb részt vállal az esztétikai ne­velés feladataiból. A budapesti Nemzeti Színház és a Madách Szín­ház például — a Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács anyagi támogatásával — olcsó hely­áras ifjúsági előadásokat rendezett az idén, s a tananyaghoz igazodva, azokat a drámákat tűzte műsorra, melyek az egyes osztályok kötelező olvasmányai (Hamlet, Tartuffe, Bák bán, Csongor és Tünde, Revi­zor, Az ember tragédiája). Az is nagyon örvendetes jelenség, hogy színházaink nemcsak a nagy színpadi hagyománnyal rendelkező drámákat tartják műsoron, hanem van bátorságuk olyan klasszikus magyar művek bemutatására is, me­lyeket eddig „színpadképtelennek” minősített a színházi gyakorlat. Ehhez a fölfedező merészséghez ke­resve sem lehetne buzdítóbb példát találni, mint Az ember tragédiája sorsát. Több mint húsz éven át úgy szerepelt a köztudatban, mint könyv­dráma. S midőn Paulay Ede — az utókor hálájára — kiharcolta szín­­padravitelét 1883-ban, Podmaniczky Frigyes báró, a Nemzeti Színház intendánsa, közvetlenül a bemutató előtt úgy nyilatkozott, hogy tíz elő­adást sem fog megérni a Tragédia. E jóslatra alaposan rácáfolt az idő: most április 7-én ünnepelte a szín­­házjáró közönség az ezredik elő­adást. Az ünnepi esten Sőtér István egyetemi tanár, a kiváló Madách­­kutató tartott bevezetőt, melyben „egy remekmű diadalának mérföld­köveként” értékelte a jubileumi elő­adást. „E mű igazi erejét és hatását — mondotta —, mely az elsőtől az ezredik előadásig annyi nézőt nyűgö­zött le, rendkívüli személyessége, átéltsége — líraisága teremtette meg. Ádám kudarcai: magának Madáchnak és nemzedékének kudar­cai is. Ádám útkeresése­ a költő út­jára is jellemző — a történelem két­ségbeejtő tanulságai a Tragédiában elsősorban Madáchot gyötrik. A Tragédia pedig azért hat ránk ma is felemelően, mivel benne a kudarc, a reménytelenség, a kétségbeesés példáival mindvégig szembeszegül a bízni és küzdeni akarás vágya.” Csokonai Vitéz Mihály fiatalon írt, és befejezetlenül maradt szín­műve, a Tempefői nem ér ugyan föl a Tragédia magasáig, mégis tapso­lunk a bátor műsorpolitikájáról már közismert Jókai Színháznak, hogy bemutatta. 1794-ben egy névtelen debreceni tudósító a Magyar Hír­mondóban így ír erről az akkor frissen készült műről: „A méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban: ez egy komédia formára vett nemzeti szatíra: ingeniosissima, séd morda­­cissima, séd verissima (igen tehet­séges, igen harapós, de igen igaz).” A költői sorsba épphogy bele­kóstolt Csokonai minden keserű­sége, de a nagy elme mély társa­dalomismerete és bátorsága egy­aránt benne van ebben a műben. A darab filológiai hűséggel ma már nem vihető színpadra, ahhoz nehéz­járású a szöveg, nem elég mozgal­mas a cselekmény. Ám­ ez érthető: az ifjú Csokonai, magyar színházi élet híján, hol is tehetett volna szert megfelelő színpadismeretre, drama­turgiai gyakorlatra. Nem szorul hát különösebb mentegetésre a Jókai Színház megoldása, hogy Benedek András sikerült átdolgozásában mu­tatta be a Tempefőit. Ezt a moder­nizált változatot már egy 1937-es és egy 1948-as bemutató sikere is fém­jelezte. Benedek András ötletes ke­retjátékába illeszti az eredeti szín­művet, melynek minden lényeges mozzanatát megtartja, csak nehéz­kes részeit mellőzi vagy cseréli föl Csokonai egyéb műveiből részletek­kel, versekkel. A hozzáértő munka és a pompás ritmusú előadás révén valóban úgy hat a nézőre a modern Tempefől, ahogy maga az átdolgozó jellemzi: „Csodálatos vers-füzér egy kedves, bájos — egy kicsit naiv — szerelmi történet ürügyén, iro­dalmi operett.” A címszerepet Keres Emil alakítja, aki a többi szereplő­vel együtt megejtő bájjal és lendü­lettel tolmácsolja Csokonai prózáját éppúgy, mint verseinek játszi mu­zsikáját. Az egész előadás olyan, mint egy színes, eleven Csokonai­­összefoglaló óra. Ha idén nem is, de az új színházi szezonban minél több iskola vegye be az irodalmi „munka­tervébe”. Talán egyesek csodálkoznak, de itt, a magyar klasszikusokról szól­ván örvendezünk egy ma élő író színpadi sikerén: Füst Milán Boldog­talanok című drámájának bemuta­tása alkalmából. A szerző mai iro­dalmunk „nagy öregjei” közé tar­tozik. Most hetvenöt­­ éves és ha mennyiségre nem is, de értékre nézve klasszikusan nagy életmű áll mögötte. Páratlanul egyéni, széles sodrú verseit a tökéletesség kegyet­lenségével rostálja, csiszolja kiadás­ról kiadásra, míves gonddal meg­munkált novelláiban és regényeiben a látszólag mindig különlegesen egyedi, sőt gyakorta groteszk sor­sokban mutatja meg az emberség nagyságát és szépségét. Látomás és indulat című, nemrég második ki­adásban megjelent, esztétikai mű­vében pedig — idealista filozófiai alapon állva ugyan — egy gazdag alkotó élet tapasztalatait összegezi és adja át a mai olvasónak. E mű­ve egyébként nemcsak az író, hanem a pedagógus indulatából is szüle­tett: egyetemi előadásainak rögzí­tése. S ez az immár klasszikussá nőtt író csak most jutott hozzá, hogy 1914-ben, huszonhat éves korá­ban írt színművét — ahogy ő mond­ja — fiatalkora „fényességét” egy nagy színház a közönség elé merte vinni. A Madách Színház Kamara­­színháza vállalkozott erre a szép fel­adatra. Ha nem tudnak a néhány évvel ezelőtt könyv alakban kiadott dráma szerzői előszavából a kelet­kezés történetét, azt hihetnők, ma íródott, annyira rokon korunk drá­mairodalmának problematikájával, hangnemével. A szerző egyik nyilat­kozatában utal is erre: „Azt mond­ják, ez a keserű, rideg darab ma­napság »ért be«. Ilyesfélék a mai angol és amerikai drámák. És, hogy a közönség is ma ért meg az ilyen művekhez.” Akár a legtöbb Füst Milán-alko­­tás, a Boldogtalanok is, kivételes, végzetes sorsokat fon össze a komor cselekményben, amelynek indító vázlatát — és ez a mű realitását is fedezi —, egy napihír adta. Szeren­csétlen emberek élnek itt egymás mellett és egymás ellen. Szerencsét­lenségüket társadalmi helyzetük, alkatuk és annak teherbíró képes­sége bonyolítja. A főszereplő, Huber Vilmos, egy vidéki papi nyomdába szorult, félbetört egzisztencia, az ön­magát is előbb-utóbb elpusztító gonoszság megtestesítője, környeze­te, anyja, szeretői pedig az emberi szükségszerűség vagy esendő gyen­geség rabszíjával vannak hozzáfűz­ve. A dráma mind jellemeivel, mind cselekményével és végig monológ­szerű dialógusaival a görög sorstra­gédiák hatásával ragadja meg a né­zőt: ennyi egymást gyötrő szenvedés láttán a „jóság síró vágyát”, sőt erős akarását ébresztvén föl bennünk. A Boldogtalanok nem úgy iskolai darab, hogy a tanulók nézzék meg, hanem úgy, hogy mi, pedagógusok tanuljunk belőle: emberségre ne­velni. ... Fényi András Magyar klasszikusok a mai színpadon

Next