Köznevelés, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1963-05-24 / 10. szám
Érettségiző osztályommal utolsó dolgozatul afféle önvallomást írattam: mit visznek magukkal irodalmi útravalóul az iskolából? S ahogy olvastam a válaszokat, újra meg újra találkoztam azzal a mondattal, hogy a színház vitte őket közel az irodalomhoz. A színházi élmény közvetlensége, elemi ereje kedveltette meg velük az olvasást, a klasszikus és mai műveket. A tanulók vallomása egyáltalán nem meglepő: a korszerű irodalmi nevelés egyik folyvást hangoztatott követelését, magával a művészi alkotással való ráhatás igényét igazolja, és igazolja, az élet szavával nyugtázza mai színházpolitikánkat is, mely egyre nagyobb részt vállal az esztétikai nevelés feladataiból. A budapesti Nemzeti Színház és a Madách Színház például — a Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács anyagi támogatásával — olcsó helyáras ifjúsági előadásokat rendezett az idén, s a tananyaghoz igazodva, azokat a drámákat tűzte műsorra, melyek az egyes osztályok kötelező olvasmányai (Hamlet, Tartuffe, Bák bán, Csongor és Tünde, Revizor, Az ember tragédiája). Az is nagyon örvendetes jelenség, hogy színházaink nemcsak a nagy színpadi hagyománnyal rendelkező drámákat tartják műsoron, hanem van bátorságuk olyan klasszikus magyar művek bemutatására is, melyeket eddig „színpadképtelennek” minősített a színházi gyakorlat. Ehhez a fölfedező merészséghez keresve sem lehetne buzdítóbb példát találni, mint Az ember tragédiája sorsát. Több mint húsz éven át úgy szerepelt a köztudatban, mint könyvdráma. S midőn Paulay Ede — az utókor hálájára — kiharcolta színpadravitelét 1883-ban, Podmaniczky Frigyes báró, a Nemzeti Színház intendánsa, közvetlenül a bemutató előtt úgy nyilatkozott, hogy tíz előadást sem fog megérni a Tragédia. E jóslatra alaposan rácáfolt az idő: most április 7-én ünnepelte a színházjáró közönség az ezredik előadást. Az ünnepi esten Sőtér István egyetemi tanár, a kiváló Madáchkutató tartott bevezetőt, melyben „egy remekmű diadalának mérföldköveként” értékelte a jubileumi előadást. „E mű igazi erejét és hatását — mondotta —, mely az elsőtől az ezredik előadásig annyi nézőt nyűgözött le, rendkívüli személyessége, átéltsége — líraisága teremtette meg. Ádám kudarcai: magának Madáchnak és nemzedékének kudarcai is. Ádám útkeresése a költő útjára is jellemző — a történelem kétségbeejtő tanulságai a Tragédiában elsősorban Madáchot gyötrik. A Tragédia pedig azért hat ránk ma is felemelően, mivel benne a kudarc, a reménytelenség, a kétségbeesés példáival mindvégig szembeszegül a bízni és küzdeni akarás vágya.” Csokonai Vitéz Mihály fiatalon írt, és befejezetlenül maradt színműve, a Tempefői nem ér ugyan föl a Tragédia magasáig, mégis tapsolunk a bátor műsorpolitikájáról már közismert Jókai Színháznak, hogy bemutatta. 1794-ben egy névtelen debreceni tudósító a Magyar Hírmondóban így ír erről az akkor frissen készült műről: „A méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban: ez egy komédia formára vett nemzeti szatíra: ingeniosissima, séd mordacissima, séd verissima (igen tehetséges, igen harapós, de igen igaz).” A költői sorsba épphogy belekóstolt Csokonai minden keserűsége, de a nagy elme mély társadalomismerete és bátorsága egyaránt benne van ebben a műben. A darab filológiai hűséggel ma már nem vihető színpadra, ahhoz nehézjárású a szöveg, nem elég mozgalmas a cselekmény. Ám ez érthető: az ifjú Csokonai, magyar színházi élet híján, hol is tehetett volna szert megfelelő színpadismeretre, dramaturgiai gyakorlatra. Nem szorul hát különösebb mentegetésre a Jókai Színház megoldása, hogy Benedek András sikerült átdolgozásában mutatta be a Tempefőit. Ezt a modernizált változatot már egy 1937-es és egy 1948-as bemutató sikere is fémjelezte. Benedek András ötletes keretjátékába illeszti az eredeti színművet, melynek minden lényeges mozzanatát megtartja, csak nehézkes részeit mellőzi vagy cseréli föl Csokonai egyéb műveiből részletekkel, versekkel. A hozzáértő munka és a pompás ritmusú előadás révén valóban úgy hat a nézőre a modern Tempefől, ahogy maga az átdolgozó jellemzi: „Csodálatos vers-füzér egy kedves, bájos — egy kicsit naiv — szerelmi történet ürügyén, irodalmi operett.” A címszerepet Keres Emil alakítja, aki a többi szereplővel együtt megejtő bájjal és lendülettel tolmácsolja Csokonai prózáját éppúgy, mint verseinek játszi muzsikáját. Az egész előadás olyan, mint egy színes, eleven Csokonaiösszefoglaló óra. Ha idén nem is, de az új színházi szezonban minél több iskola vegye be az irodalmi „munkatervébe”. Talán egyesek csodálkoznak, de itt, a magyar klasszikusokról szólván örvendezünk egy ma élő író színpadi sikerén: Füst Milán Boldogtalanok című drámájának bemutatása alkalmából. A szerző mai irodalmunk „nagy öregjei” közé tartozik. Most hetvenöt éves és ha mennyiségre nem is, de értékre nézve klasszikusan nagy életmű áll mögötte. Páratlanul egyéni, széles sodrú verseit a tökéletesség kegyetlenségével rostálja, csiszolja kiadásról kiadásra, míves gonddal megmunkált novelláiban és regényeiben a látszólag mindig különlegesen egyedi, sőt gyakorta groteszk sorsokban mutatja meg az emberség nagyságát és szépségét. Látomás és indulat című, nemrég második kiadásban megjelent, esztétikai művében pedig — idealista filozófiai alapon állva ugyan — egy gazdag alkotó élet tapasztalatait összegezi és adja át a mai olvasónak. E műve egyébként nemcsak az író, hanem a pedagógus indulatából is született: egyetemi előadásainak rögzítése. S ez az immár klasszikussá nőtt író csak most jutott hozzá, hogy 1914-ben, huszonhat éves korában írt színművét — ahogy ő mondja — fiatalkora „fényességét” egy nagy színház a közönség elé merte vinni. A Madách Színház Kamaraszínháza vállalkozott erre a szép feladatra. Ha nem tudnak a néhány évvel ezelőtt könyv alakban kiadott dráma szerzői előszavából a keletkezés történetét, azt hihetnők, ma íródott, annyira rokon korunk drámairodalmának problematikájával, hangnemével. A szerző egyik nyilatkozatában utal is erre: „Azt mondják, ez a keserű, rideg darab manapság »ért be«. Ilyesfélék a mai angol és amerikai drámák. És, hogy a közönség is ma ért meg az ilyen művekhez.” Akár a legtöbb Füst Milán-alkotás, a Boldogtalanok is, kivételes, végzetes sorsokat fon össze a komor cselekményben, amelynek indító vázlatát — és ez a mű realitását is fedezi —, egy napihír adta. Szerencsétlen emberek élnek itt egymás mellett és egymás ellen. Szerencsétlenségüket társadalmi helyzetük, alkatuk és annak teherbíró képessége bonyolítja. A főszereplő, Huber Vilmos, egy vidéki papi nyomdába szorult, félbetört egzisztencia, az önmagát is előbb-utóbb elpusztító gonoszság megtestesítője, környezete, anyja, szeretői pedig az emberi szükségszerűség vagy esendő gyengeség rabszíjával vannak hozzáfűzve. A dráma mind jellemeivel, mind cselekményével és végig monológszerű dialógusaival a görög sorstragédiák hatásával ragadja meg a nézőt: ennyi egymást gyötrő szenvedés láttán a „jóság síró vágyát”, sőt erős akarását ébresztvén föl bennünk. A Boldogtalanok nem úgy iskolai darab, hogy a tanulók nézzék meg, hanem úgy, hogy mi, pedagógusok tanuljunk belőle: emberségre nevelni. ... Fényi András Magyar klasszikusok a mai színpadon