Köznevelés, 1971 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1971-02-05 / 3. szám
Lapok a magyar filmoktatás hőskorából Az oktatófilmek készítésének ésfölhasználásának (a húszas évek szóhasználatával a filmoktatásnak) Magyarországon nagy hagyományai vannak. Az oktatófilmgyártás már 1913-ban megindult, modern, sok vonatkozásban ma is helytálló elvek alapján. A világháború, mint annyi más békés munkát, az oktatófilmek gyártását és terjedését is megakasztotta, de a húszas évek elején a filmes és pedagógus szakemberek érdeklődése ismét a „filmoktatás” felé fordult. Több részvénytársaság (mindenekelőtt a kultuszkormányzattól monopóliumot kapott Magyar—Holland Kulturális RT), minisztériumok,, magánszemélyek, köztük gyakorló tanárok is készítettek oktatófilmeket. Miután a vallás- és közoktatásügyi miniszter az összes alsó- és középfokú iskolában elrendelte az oktatófilmek kötelező felhasználását (az egész világon először), az oktatófilmek száma tovább gyarapodott, most már tervszerűen, előzőleg összeállított programok szerint. A tematika sokszínű, és nem számítva az elvétve fölbukkanó, irredenta célokat szolgáló filmeket, friss szemléletű, a tervezés avatott kezekre vall. (Ízelítőül néhány cím: Hullámrezgések; Bulgária és népe; A cukorgyártás; Vigyázz a fogaidra; Építő és díszítő művészet; Homérosz; Iliász; Az ember kedvencei [kutyák és macskák élete]; A fazekas mesterség; Látogatás egy modern kohóműben stb., a címek puszta sorolása is érzékelteti, hogy mind a különböző iskolatípusok, mind az egyes korosztályok életkori sajátságait igyekeztek figyelembe venni.) Az iskolai oktatófilmek hazai története nincs feldolgozva, hagyományait a magyar pedagógustársadalom nem őrzi. Két világháború szörnyű anyagpocsékolása és olyan történelmi korszakok után, amelyek politikai céljaik érdekében az iskolában a kinyilatkoztatásokból kiinduló dedukciót alkalmazták előszeretettel, ott tartunk, hogy korántsem korlátlan anyagi eszközökkel meg kell teremteni valamit, amiben — első pillantásra úgy tűnik — szerencsésebb országok szinte behozhatatlan előnyre tettek szert. És most érkeztem oda, hogy elmondjam, miért emlegetem az oktatófilmek hazai történetének egyik mozzanatát, s egyáltalán miért ragadtam tollat. Egy audiovizuális kísérletsorozat előkészítésében segédkezve, irodalom kutatása közben átéltem, amit bizonyára sok kartársam átélt már, egyfajta csüggedést, és aztán valami mást is, amit meg szeretnék osztani valami megnyugtatót, önbizalmat adót is, nem kevés praktikus haszonnal. Új keletű magyar módszertani irodalmat alig, a világnyelveken viszont áttekinthetetlen mennyiségűt találtam. Ezután akadtam a Filmoktatás címmel 1925-ben (?) induló, majd Film és Művelődés címmel 1932-ig megjelenő, hozzáértéssel írt és szerkesztett folyóirat ritka példányaira (a legelső számot nem is sikerült megtalálnom), amelyekben lelkes és jó tanároknak a gyakorlatra támaszkodó, egyes alapelveket máig ható érvénnyel tisztázó megjegyzéseit olvashattam. Ezek között szeretnék most tallózni egy kicsit. A film új eszköz, propagálni kell. Számos cikk emeli ki e régi folyóiratban az oktatófilmek sajátos lehetőségeit az iskolai oktató-nevelő munka folyamatában. Geszti Lajos gimnáziumi tanár írja: „Múltat és jelent tudunk a tanuló előtt megeleveníteni. .. hoszszadalmas és egymástól időben és helyben széttagolt jelenségeket egyszerre lehet a tanítás számára kiaknázni. . . Nehéz és hosszadalmas kísérleteket, amelyeket anyag, műszer vagy idő hiányában egy iskola se mutathat be, a filmen bármikor a tanulók elé vihetünk. A kísérlet mindig sikerül, és mindaddig ismételhető, míg a folyamatot minden tanuló világosan megértette.” Stein Márton, a Film és Művelődés felelős szerkesztője figyelmeztet arra, hogy a film különleges értékeivel sem az eddigi eszközök fölött, hanem ezek mellett jelentkezik. Amit a film és a tankönyv vagy a tanár viszonyáról mond, az mai vitákban is elhangozhatna, perdöntőként: „A film nem akar a tankönyv helyébe lépni, és sohasem fogja feleslegessé tenni a tanár vagy a tanító munkáját.” S íme, a „gyorsuló idő”: „A film szerepe az oktatásban... az, hogy elősegítse a tanár és tanítvány munkáját, amit az iskolának a kor rohanó fejlődése következtében folyton növekvő penzuma sürgős szükségességgé is tesz.” A húszas években anyagi és technikai feltételek híján nem annyira az oktatófilmeknek a tanításban való fölhasználásáról — nem véletlen a korabeli kifejezés —, mint inkább „filmoktatásról” kell beszélni. Az oktatófilmek vetítése többnyire filmszínházakban, ahol az nem volt, egyéb alkalmas helyiségben történt, előadással összekötve, különböző korú tanulók előtt, igaz, tanítási idő alatt, központilag meghatározott program szerint, előírt óraszámban. A pedagógusok viszont igényelték: „... minden fajú, fokú és irányú iskola valamennyi évfolyamainak összes tantárgyai, részére megfelelő oktatófilm álljon rendelkezésre, és azokat tanteremben, a tanórán, az illető kérdés tárgyalása közben, a többi szemléltetőeszközzel teljesen azonosan kell felhasználni.” Ide kívánkozik az oktatófilm (Unterrichtsfilm) és ismeretterjesztő film (Kultúrfilm) feladatkörének pontos szétválasztása: „A jövő a filmoktatás fejlődésének két párhuzamosan haladó irányát mutatja: a) iskolai szemléltetőeszköz; b) külön kultúrfilmszínházak létesítése ismeretterjesztés és nevelés céljára.” Sok cikket olvashatunk az oktatófilmek felhasználásának módszereiről. Az írások hangsúlyozzák a tanári felkészülés fontosságát. A filmekhez kiadott Vezérlapok sokat segítenek, szükséges azonban — olvashatjuk —, hogy a tanár vetítés előtt aggályos gonddal tanulmányozza magát a filmet. Az oktatófilmek vetítése nem válhat mozizássá, a tanulók passzív időtöltésévé. ..... Az ifjúság figyelmét előre rátereljük az előadandó filmre, kíváncsiságát felcsigázzuk, egyszersmind jellezzük azt is, ami a tanulás szempontjából különös figyelemre érdemes ..." — írja dr .