Köznevelés, 1971 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1971-02-05 / 3. szám

Lapok a magyar filmoktatás hőskorából Az oktatófilmek készítésének és­­fölhasználásának (a húszas évek szóhasználatával a filmoktatásnak) Magyarországon nagy hagyomá­nyai vannak. Az oktatófilmgyár­tás már 1913-ban megindult, mo­dern, sok vonatkozásban ma is helytálló elvek alapján. A világ­háború, mint annyi más békés munkát, az oktatófilmek gyártá­sát és terjedését is megakasztotta, de a húszas évek elején a filmes és pedagógus szakemberek érdek­lődése ismét a „filmoktatás” felé fordult. Több részvénytársaság (mindenekelőtt a kultuszkormány­zattól monopóliumot kapott Ma­gyar—Holland Kulturális RT), minisztériumok,, magánszemélyek, köztük gyakorló tanárok is készí­tettek oktatófilmeket. Miután a vallás- és közoktatásügyi minisz­ter az összes alsó- és középfokú iskolában elrendelte az oktatófil­mek kötelező felhasználását (az egész világon először), az oktató­filmek száma tovább gyarapodott, most már tervszerűen, előzőleg összeállított programok szerint. A tematika sokszínű, és nem számít­va az elvétve fölbukkanó, irreden­ta célokat szolgáló filmeket, friss szemléletű, a tervezés avatott ke­zekre vall. (Ízelítőül néhány cím: Hullámrezgések; Bulgária és né­pe; A cukorgyártás; Vigyázz­ a fo­gaidra; Építő és díszítő művészet; Homérosz; Iliász; Az ember ked­vencei [kutyák és macskák élete]; A fazekas mesterség; Látogatás egy modern kohóműben stb., a cí­mek puszta sorolása is érzékelteti, hogy mind a különböző iskolatí­pusok, mind az egyes korosztályok életkori sajátságait igyekeztek fi­gyelembe venni.) Az iskolai oktatófilmek hazai története nincs feldolgozva, ha­gyományait a magyar pedagógus­­társadalom nem őrzi. Két világ­háború szörnyű anyagpocsékolása és olyan történelmi korszakok után, amelyek politikai céljaik ér­dekében az iskolában a kinyilat­koztatásokból kiinduló dedukciót alkalmazták előszeretettel, ott tar­tunk, hogy korántsem korlátlan anyagi eszközökkel meg kell te­remteni valamit, amiben — első pillantásra úgy tűnik — szeren­csésebb országok szinte behozha­tatlan előnyre tettek szert. És most érkeztem oda, hogy el­mondjam, miért emlegetem az ok­tatófilmek hazai történetének egyik mozzanatát, s egyáltalán miért ragadtam tollat. Egy audio­vizuális kísérletsorozat előkészíté­sében segédkezve, irodalom kuta­tása közben átéltem, amit bizo­nyára sok kartársam átélt már, egyfajta csüggedést, és aztán va­lami mást is, amit meg szeretnék osztani­ valami megnyugtatót, ön­bizalmat adót is, nem kevés prak­tikus haszonnal. Új keletű ma­gyar módszertani irodalmat alig, a világnyelveken viszont áttekint­hetetlen mennyiségűt találtam. Ezután akadtam a Filmoktatás címmel 1925-ben (?) induló, majd Film és Művelődés címmel 1932-ig megjelenő, hozzáértéssel írt és szerkesztett folyóirat ritka példá­nyaira (a legelső számot nem is sikerült megtalálnom), amelyek­ben lelkes és jó tanároknak a gyakorlatra támaszkodó, egyes alapelveket máig ható érvénnyel tisztázó megjegyzéseit olvashat­tam. Ezek között szeretnék most tal­lózni egy kicsit. A film új eszköz, propagálni kell. Számos cikk emeli ki e régi folyóiratban az oktatófilmek sa­játos lehetőségeit az iskolai okta­tó-nevelő munka folyamatában. Geszti Lajos gimnáziumi tanár ír­ja: „Múltat és jelent tudunk a ta­nuló előtt megeleveníteni. .. hosz­­szadalmas és egymástól időben és helyben széttagolt jelensége­ket egyszerre lehet a tanítás számára kiaknázni. . . Nehéz és hosszadalmas kísérleteket, ame­lyeket anyag, műszer vagy idő hiányában egy iskola se mutathat be, a filmen bármikor a tanulók elé vihetünk. A kísérlet mindig si­kerül, és mindaddig ismételhető, míg a folyamatot minden tanuló világosan megértette.” Stein Már­ton, a Film és Művelődés felelős szerkesztője figyelmeztet arra, hogy a film különleges értékeivel sem az eddigi eszközök fölött, ha­nem ezek mellett jelentkezik. Amit a film és a tankönyv vagy a ta­nár viszonyáról mond, az mai vitákban is elhangozhatna, per­döntőként: „A film nem akar a tankönyv helyébe lépni, és soha­sem fogja feleslegessé tenni a ta­nár vagy a tanító munkáját.” S íme, a „gyorsuló idő”: „A film szerepe az oktatásban... az, hogy elősegítse a tanár és tanítvány munkáját, amit az iskolának a kor rohanó fejlődése következtében folyton növekvő penzuma sürgős szükségességgé is tesz.” A húszas években anyagi és technikai feltételek híján nem annyira az oktatófilmeknek a ta­nításban való fölhasználásáról — nem véletlen a korabeli kifejezés —, mint inkább „filmoktatásról” kell beszélni. Az oktatófilmek ve­títése többnyire filmszínházakban, ahol az nem volt, egyéb alkalmas helyiségben történt, előadással összekötve, különböző korú tanu­lók előtt, igaz, tanítási idő alatt, központilag meghatározott prog­ram szerint, előírt óraszámban. A pedagógusok viszont igényelték: „... minden fajú, fokú és irányú iskola valamennyi évfolyamainak összes tantárgyai, részére megfe­lelő oktatófilm álljon rendelkezés­re, és azokat tanteremben, a tan­órán, az illető kérdés tárgyalása közben, a többi szemléltetőeszköz­zel teljesen azonosan kell felhasz­nálni.” Ide kívánkozik az oktató­film (Unterrichtsfilm) és ismeret­­terjesztő film (Kultúrfilm) fel­adatkörének pontos szétválasztá­sa: „A jövő a filmoktatás fejlődé­sének két párhuzamosan haladó irányát mutatja: a) iskolai szem­léltetőeszköz; b) külön kultúrfilm­­színházak létesítése ismeretter­jesztés és nevelés céljára.” Sok cikket olvashatunk az ok­tatófilmek felhasználásának mód­szereiről. Az írások hangsúlyozzák a tanári felkészülés fontosságát. A filmekhez kiadott Vezérlapok so­kat segítenek, szükséges azonban — olvashatjuk —, hogy a tanár vetítés előtt aggályos gonddal ta­nulmányozza magát a filmet. Az oktatófilmek vetítése nem válhat mozizássá, a tanulók passzív idő­töltésévé. ..... Az ifjúság figyel­mét előre rátereljük az előadandó filmre, kíváncsiságát felcsigázzuk, egyszersmind jellezzük azt is, ami a tanulás szempontjából különös figyelemre érdemes ..." — írja dr .

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék