Köznevelés, 1975 (31. évfolyam, 1-44. szám)
1975-06-20 / 25. szám
Okok és tennivalók Andorka Rudolf észrevételei (Köznevelés, 23. sz.) interjúbeli nyilatkozatommal (17. sz.) kapcsolatban lehetővé teszik, hogy rámutassak az értelmi fogyatékos gyakoriság emelkedésének főbb okaira. Nézzük meg először, hogyan alakult az elmúlt másfél-két évtizedben az általános iskolás korú értelmi fogyatékosok aránya. Általános iskolás gyermek Magyarországon 1954—55-ben: 1 207 891 (ebből értelmi fogyatékos: 7991 ± 0,66%). 1960—61: 1 392 698 (14 958 = 1,06%). 1973—74: 1 032 851 (30 131 = 2,83%). A fenti értékek a nyilvántartott gyakoriság alakulását mutatják. E kifejezetten emelkedő tendenciának számos oka lehet. Ezért kezdtem válaszomat így: „A sok lehetséges ok közül most csak egyet szeretnék kiemelni: a családtervezés aránytalanságát”. Győri György — az interjú szűkre szabott terjedelme miatt — csupán ennek az egy oknak a kifejtését kérte tőlem, a többitől ezért kellett eltekintenem. Magam a fenti adatok érelmezéséhez az alábbi 7 tényezőt tartom meghatározónak: 1. Kiépült hazánkban a kisegítő iskolák (osztályok) hálózata; az ide fölvett gyermekek egyben a nyilvántartásba is bekerültek. 2. Nem fejlődött ugyanilyen ütemben a testi és érzékszervi fogyatékosok intézményeinek hálózata, ennek következtében ilyen fogyatékosok (sőt: „problematikus” gyermekek is) a kisegítő osztályokba is bekerültek. A fővárosi vizsgálat szerint a kisegítő iskolás tanulók 6,45 százaléka bizonyosan nem értelmi fogyatékos. A budapesti felmérés egyik célja éppen az volt, hogy feltárja a hibákat, s előmozdítsa a jobb szelekciót. A százaléktöbbletet azonban valószínűleg kiegyenlíti a helyhiány miatt még mindig otthon nevelt vagy az általános iskolákban „megbújó” értelmi fogyatékosok száma. 3. Megnőttek az iskolai és a társadalmi követelmények. Az enyhe és határesetet jelentő értelmi fogyatékosok közül is egyre többen kerülnek a kisegítő osztályokba. A fenti ok — melyek közül kettőre Andorka Rudolf is utalt — az értelmi fogyatékosság aránynövekedésének csak „látszólagos” emelkedését bizonyítja. Mégis örülhetünk a nyilvántartás javulásának, mert helyesen tükrözi a valóságot, és segít az intézeti ellátás jobb megtervezésében. Fontosabb azonban az alábbi 4 tényező, melyek érvényesülése az értelmi fogyatékosságok gyakoriságának valódi növekedéséhez vezethetett. 4. Az orvostudomány és a társadalmi-kulturális fejlődés kontraszelektív hatása. A harmincas években pl. a Downkóros gyermekek 85 százaléka nem érte meg az iskoláskort; ma 60 százalékuk életben tartható. 5. Andorka Rudolf utal a koraszülöttség problémájára. A 2500 gram alatti súlyú újszülöttek aránya hazánkban igen magas, 11 százalék körül mozog. Újabb vizsgálatok szerint az idő előtti születés és a 2500 gramm alatti születési súly önmagában nem okoz értelmi fogyatékosságot; a modern kézikönyvekben éppen ezért a „koraszülöttség” már nem szerepel külön kórokként. Azonban az idő előtt világrajött újszülöttek — elsősorban az idegrendszer fokozott sérülékenysége miatt — a szülés körüli (perinatalis) időszakban igen érzékenyek minden külső hatás iránt, s esetleg agyi sérülést szenvedhetnek. A fővárosi vizsgálatban a perinatalis ártalmat az értelmi fogyatékosok 20,3 százalékánál találták kóroknak, s e gyermekek 55 százaléka kis súlyú újszülött volt. Ez a kórok képezi ezáltal az értelmi fogyatékosság kóreredetének második legfontosabb kategóriáját. 6. A szülési sorrend is szerepelhet okként. A népesség többségénél érvényesülő túlzott születéskorlátozás miatt a perinatalis ártalom — ilyen esetekben — az elsőszülötteknél gyakoribb, mint a később születetteknél. 7. Leglényetegebb tényező a familiáris értelmi fogyatékosság — a budapesti felmérésben: 45 százalék! —; az interjúban ezért emeltük ezt ki. E csoportra jellemző: az enyhébb fokú értelmi fogyatékosság; az organikus idegrendszeri tünetek hiánya; a családnak az átlagosnál jóval alacsonyabb értelmi és szociális-kulturális szintje. Az e csoportba tartozó gyermekek 33,4 százalékának az anyja, 21,2 százalékának az apja, 16,1 százalékának mindkét szülője, 29,3 százalékának pedig a testvére bizonyult ugyancsak értelmi fogyatékosnak. Jellemző erre a csoportra a családtervezés hiánya vagy minimális szintje is, hiszen a gyermekszám 3,4-től 6,2-ig terjedt (a vizsgálatban). Hogy sok ilyen család a tervezés legelemibb tudnivalóival sincs tisztában, azt a felmérés keretében Rátay Csaba (KSH Népességtudományi Intézet) regisztrálta. Abban igaza van Andorka Rudolfnak, hogy ha a felnőtt korú értelmi fogyatékosokat vennénk alapul, valószínűleg nem kapnánk ilyen magas gyermekszámértékeket, mert az értelmi fogyatékosok tekintélyes hányada nem köt házasságot. Azzal is egyetértek, hogy minden olyan tényező, amely csökkenti a koraszületések arányát, csökkenti az értelmi fogyatékosok gyakoriságát is. Ám a biológiailag rosszabb adottságú, alacsony szintű gazdaságikulturális körülmények közt élő családokban a koraszületési arány is jóval magasabb, így a családtervezés alkalmazása esetükben feltétlenül jótékony hatású volna. Ezért mondottam, hogy fontos feladat volna a házasodó értelmi fogyatékosok körében célzott felvilágosítást végezni a gyermekszám korlátozása végett. Tehát nem általában a 4—5 vagy többgyermekes családok létrejöttét, hanem csak (!) az értelmi fogyatékos szülők magas gyermekszámát tartom kedvezőtlennek! Ezzel csökkenne az értelmi fogyatékosok aránya, a család jobb szociális helyzetbe kerülhetne, így talán biztosíthatná az 1—2 gyermek jobb értelmi fejlődését — s „a visszatérés az átlaghoz” törvény jobb érvényesülését, mint erről az interjúban is szóltam. Köszönöm Andorka Rudolf hozzászólását, amely hozzásegített mondandóm valamelyes kibővítéséhez. Befejezésül csak annyit: bár nem mindegy, hogyan magyarázzuk a statisztikai adatokat, a cél az, hogy változtassunk a helyzeten, vagyis — a jelen esetben — csökkentsük az értelmi fogyatékosok arányát. CZEIZEL ENDRE DIÁKOK A SZÍNHÁZBAN Májusban férjemmel a Madách Színház Nyaralók című előadását néztem meg. Jegyünk a 17. sorba szólt, a mögöttünk levő három sorban diákok ültek, középiskolás fiúk és lányok. Az előadást nem élvezhettük, mert a fiatalok nevetgéltek és beszélgettek. Több nézőtársammal együtt én is megkértem a rendetlenkedőket, hogy hagyják abba a beszélgetést. Néhány percnyi szünet után azonban félhangos megjegyzésekkel, minősíthetetlen hangnemben válaszolgattak a figyelmeztetésre. Az előadás első része után sokan pánikszerűen menekültek az előző sorok üres helyeire. A diákok egy része a szünetben hazament, az ottmaradóknál viszont „elszabadult a pokol”. A suttogást és halk kacarászást hangos beszélgetés, nevetés, és az előadásra, sőt a szereplőkre tett ízetlen megjegyzések váltották fel. Közben néhányan helyet változtattak igen zajosan. Ez már nemcsak a nézőket, hanem a színészeket is zavarta. Tisztában vagyok a színház ismeretbővítő és nevelő hatásával, de mint rendszeres színházlátogató tiltakozom az ellen, hogy éretlen kamaszok tanári felügyelet nélkül csoportosan beüljenek a színházakba, és helytelen magatartásukkal tönkretegyék több száz ember színházi élményét. Ha az iskola elköveti azt a mulasztást, hogy nem készíti fel a diákokat a színházban való viselkedésre, s ráadásul pedagógus kísérőről sem gondoskodik, akkor a színház tegyen róla, hogy eltávolítsa a rendbontókat. A nézőtéri felügyelő, az ügyeletes rendőr, vagy egyéb hivatalos személy hasonló esetekben keresse meg utólag az iskola vezetőségét, és jelezze a problémát, hiszen az ilyen körülmények között megtekintett előadás nem éri el célját. S ami még lehangolóbb: nem egyedi esetről van szó, néhány hete az Operában volt részem hasonló „élményben”. A színházba szoktatásnak nem az a módja, hogy jegyet szerzek és elküldöm diákjaimat az előadásra. Kíváncsi lennék arra a beszélgetésre, amelyet a fent említett osztály magyartanára vagy osztályfőnöke folytatott a diákokkal a Nyaralók előadása után színházi élményeikről. SZABÓ JÁNOSNÉ 8