Köznevelés, 1975 (31. évfolyam, 1-44. szám)

1975-06-20 / 25. szám

biztosítani az aktív tanári munkát. Elenyésző számban talál­koztunk ellenérvvel az ének­zene tanárok körében. Az egyik kortárs a zenetörténet, zeneelmélet megtanításának nehézségére panaszkodik, jól­lehet 1973 szeptembere óta az nem tanítási követelmény. A rajz és műalkotások elemzése tanárai is felvetet­tek ellenérveket. Ezek közül néhány a tanulók otthoni munkáját kevesli, a kiadott rajzfeladatok elvégzésének el­mulasztását, a közepesek és gyengék aktivitásának gyen­geségét panaszolja. Ebben a tantárgyban el lehet és el kell érni, hogy a tanítási követel­ményeket, a nevelési felada­tokat a tanítási órán valósít­suk meg. Ellenérvnek szánta az egyik szaktanár, hogy ke­vés tanuló tekinti a szocia­lista ember szükségletének a művészetek megértését, figye­lemmel kísérését, a vizuális élmény befogadását. Kérdés: hiheti-e valaki, hogy ezt osz­tályozással jobban, maradan­dóbban ki lehet alakítani, mint anélkül? Elképzelhető-e, hogy egy-két kalkulus többet ér, mint a tanár személyes ráhatása, példája? Néhányan a 106/1974. sz. utasítás alapján szervezett gyakorlati képzés vizsgájá­nak feltételezett osztályozását említik problémaként. Nincs még döntés arról, hogy eze­ken a vizsgákon az eredmé­nyesség (vagy eredménytelen­ség) regisztrálásán kívül lesz-e más minősítés. Összegezés Az ÓNÉ eredményes alkal­mazása ott sikerült, ahol nagy gondot fordítottak az előké­szítésre, az iskola minden pe­dagógiai és mozgalmi fóru­mán, valamint a szülői mun­kaközösségben széles körű fel­­világosító munkát végeztek. Szükségesnek és hasznosnak bizonyult az ÓNÉ aprólékos megbeszélése az érdekelt ta­nárokkal, jó gondolatnak lát­szik az osztályozás nélkül ta­nító tanárok munkaközössé­gének megalakítása. A munka során nagyobb gondot kell fordítani a szak­tanárnak a tanulói teljesít­mények folyamatos értékelésé­re: érzékenyen kell reagál­nia minden tanulói megnyil­vánulásra, differenciált ér­tékelést kell adnia, méltá­nyolnia kell minden jószán­dékú igyekezetet. Nagyobb helyet kell kap­nia a nevelés gyakorlatában az elismerésnek, jutalmazás­nak. Ennek variációit kidol­gozni könnyebb és hálásabb feladat, mint a büntetésekét. A megyei művelődésügyi osztályok felügyeleti munká­juk során jó tapasztalatokat szereztek az ONÉ-ról: „Meg vagyunk győződve arról, hogy végső fokon nemcsak az adott tárgy, hanem az egész iskola látja hasznát, mivel a nevelő­iskolát és a hozzá szükséges korszerű nevelői szemléletet, magatartást, gyakorlatot se­gíti a világra, még ha az új születésével együttjáró fájdal­mak árán is.” „A tantárgyak osztályozás nélküli tanításá­nak bevezetését amolyan erőpróbának is éreztük, min­denekelőtt a pedagógiai fel­­készültség, felvértezettség erő­próbájának.” Néhány kolléga szemléleté­ben zavart okozott a közne­velés — pro és kontra véle­ményeknek is helyt adó — vi­tasorozata, mert summázatá­­ban nem érződött eléggé, hogy a gazdag módszertani kultú­rával rendelkező pedagógusok, ha fáradsággal is, de ered­ménnyel művelik az új for­mát. Az érvek-ellenérvek, ta­pasztalatok együttesen azt mutatják, hogy jól bevált az osztályozás nélküli értékelés ének­ zenében, testnevelésben, az első osztályos rajzban és a gyakorlati foglalkozás tan­órai munkával megoldható válfajaiban. Nem lehet­ ilyen egyértelmű az állásfoglalás a negyedikes műalkotások elemzése, a világnézetünk alapjai és néhány gyakorlati foglalkozás tanításában; ezek­ben a tantárgyakban még to­vábbi tapasztalatokra van szükség. Az ONÉ-kísérletben részt vevők véleményének megoszlása Helytele­níti, inkább osztá­lyozna Ének-zene 160 141 (88,1%) 9­10 ( 6,2%) Rajz 1. osztály 129 105 (81,4%) 8 16 (12,4%) Műalk. IV. oszt. 135 97 (71,8%) 13 25 (18,5%) Testnevelés 132 98 (74,2%) 16 18 (13,6%) Gyakorlati jogi. 119 90 (75,6%) 7 22 (18,5%) Világnézetünk alapjai 37 26 (70,2%) 6 5 (13,5%) A pedagógiai intézmények és a pedagógusok A pedagógusok és a peda­gógiai intézmények kapcso­lata korántsem kielégítő. Hogy lehet ez? Hiszen a pedagó­gusok a lehető legszorosabb kapcsolatban vannak a leg­ismertebb oktatási intézmén­­nyel, az iskolával. Ez igaz, azonban mégsem teljesen igaz. Mert a pedagógusok valóban naponta megfordul­nak, tevékenykednek isko­lájukban, de aránylag kevés gondot fordítanak arra, hogy megismerjék, tüzetesen ta­nulmányozzák az iskola egé­szét. Például kevés a kölcsö­nös óralátogatás. Még ritkábban fordul elő, hogy más oktatási intézmény­be, más iskolatípusba láto­gassunk. Hányszor fordultunk meg óvodában, gyógypedagó­giai intézményben, szakmun­kásképző intézetben? Az ál­talános iskolai nevelők kö­zépiskolában, a középiskolaiak általános iskolában? A felsőfokú intézmények és a gyakorló pedagógusok kap­csolatának javítására, szoro­sabbá fűzésére az utóbbi években szép példákat lát­hattunk. A pedagógusképző intézmények szívesen adnak helyet volt hallgatók baráti összejövetelének, találkozójá­nak. Sőt, meghívják a volt hallgatókat évfordulós ünne­pélyekre, szakmai tanácsko­zásokra, továbbképzésre, nem­egyszer alkotó munkaközössé­get szerveznek számukra, így — többek között — a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola mutat szép példát a gyümölcsöző, alkotó együtt­működésre. Az egyetemi kép­zést többen vendéghallgató­ként hosszabbítják meg, má­sok doktorálni térnek vissza. A felsőoktatási intézmények­kel azonban korántsem merül ki a nevelési, oktatási in­tézmények sora. Soroljunk csak fel néhányat a legis­mertebbek közül: Országos Pedagógiai Inté­zet, megyei továbbképzési kabinetek, Budapesten a Fő­városi Pedagógiai Intézet, a Pedagógusok Szakszervezeté­nek Fáklya Klubja, Magyar Pedagógiai Társaság, Orszá­gos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum; MTA Pedagógiai Kutatócsoportja, Országos Pszichológiai Intézet, Felső­­oktatási Kutatóközpont, Or­szágos Oktatástechnikai Köz­pont, Tanért, Tankönyvkiadó, pedagógiai folyóiratok, mód­szertani szaklapok szerkesztő­ségei stb. stb. Hányat ismerünk közülük? Melyikkel tartunk szorosabb — esetleg munkatársi — kap­csolatot? Különösebb felmérés nélkül is megállapítható, hogy a pe­dagógusok és intézmények kapcsolatát a jelenleginél sok­rétűbbé és szorosabbá kellene fűzni. Ez mindkét fél érdeke. A jelenlegi állapot egyes pe­dagógusrétegek passzivitásá­nak éppúgy következménye, mint az intézmények hiányos propagandájának, beszűkült munkaszervezésének. Adjanak több hírt maguk­ról intézményeink! Szervez­zenek szélesebb körben! Szá­mítsanak, építsenek a pedagó­gusokra mint közönségre, mint munkatársakra. Az óraszámcsökkentés talán fel­oldja pedagógusaink időbilin­cseit, lehetővé teszi számukra a szélesebb körű tájékozó­dást. Teljesen érthetetlen szá­momra, miért utasítják el az érdeklődőket egyes pedagó­gusintézmények. A Pedagó­giai Társaság egyik szakosz­tályvezetője nemrég azzal „dicsekedett”, hogy a közel­múltban 25 gyakorló peda­gógus jelentkezési kérelmét utasította vissza. Joggal vető­dik fel a kérdés: kié hát a Pedagógiai Társaság? Nem sajátíthatják ki maguknak az „elméleti szakemberek”, az iskolákból „kiemelt” káderek, oktatásügyi funkcionáriusok. Feltétlenül helyet kell bizto­sítani soraiban az alkotó gya­korló pedagógusoknak is. Mint ahogy szükségszerűen kimaradnak a társaságból azok a „hivatalból” belépte­tett emberek, akik nem érez­nek közösséget a pedagógu­sokkal. A legutóbbi létszám­felmérés során kiderült, hogy minden tizedik tag „angolo­san” távozott. Fölmerül a kérdés: a tagfelvétel során az eddigi két ajánló helyett nem volna jobb olyan „ajánlókat” kérni, mint a tudományos­publicisztikai tevékenység, az aktív pedagógus-közéleti mun­kásság vagy egyszerűen a szenvedélyes ügyszeretet? Joggal vetődik fel az a kérdés is, hogy az egyes in­tézmények munkatársai mit tudnak egymás munkájáról, eredményeiről, terveiről. Oly­kor meglepő a kölcsönös tá­jékozatlanság. Fontos téma­körben az egyik intézmény pályázatot hirdet, amely ered­ményesen zárul — a pálya­­műveket félreteszik. Ugyan­abban a témakörben a másik intézményben szorgos kutatás folyik — kellő gyakorlati ta­pasztalatok nélkül. Milyen jól lehetne hasznosítani a pálya­művek gyakorlati tapasztala­tait, ha a munkatársak ismer­nék egymás munkáját, illetve összehangolnák egyirányú te­vékenységüket. Az sem ritka, hogy egyes személyek minden lében ka­nálként több intézményben fontos pozíciót töltenek be. Egyikben főmunkatársként dolgoznak, másikban kutatói vagy tanácsadói mellékállás­ban, harmadikban vezetőségi tagok, negyedikben külső munkatársak, ötödikben ismét funkcionáriusok stb. A kellő koordinálás, kölcsönös tájé­koztatás és együttműködés ne személyi szálakon függjön, hiszen ez nagyon vékony szál. KARLOVITZ JÁNOS 5

Next