Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)
1977-10-21 / 34. szám
nek. A gondolkodás kellőképpen még nem ismert folyamat, amelyre nagy hatással vannak egyes dolgok az ember pszichéjében is. „Ezeket nevezem emocionális gátlásoknak. A legáltalánosabb: a félelem a kudarctól. Ezért sokan nem mernek kockáztatni. Az emberek többsége egy jó ötletért, egy probléma helyes megoldásáért kap valamilyen jutalmat, de a rossz megoldásáért büntetés éri. És különben is, biztonságos és kényelmes életre nevelnek bennünket, ez persze nem segíti elő a kockázatos megoldásokat, akkor sem, ha gyakran éppen ezek kecsegtetnek sikerrel. Az emberek félnek kockára tenni a társadalom — mondjuk, szűkebb-tágabb környezetük — róluk alkotott jó véleményét. Éppen ellenkezőleg: mindent megtesznek, hogy jó vélemény alakuljon ki róluk, és hogy ezt fenn is tarthassák. Az emocionális blokád másik fajtája ehhez kapcsolódik: az ember ösztönszerűen ellenzi a rendetlenséget, idegenkedik tőle. Nos, minden újítás, újszerű megoldás, tehát alkotó gondolkodásunk végterméke ilyenfajta káoszt, az eddigitől eltérő rendet eredményez. Egy-egy ilyen probléma megoldása az emberben belül is kisebb káoszt, pszichikai rendetlenséget okoz. Az embernek választania, gondolkoznia, haboznia kell. Egy új megoldás megtalálása új, magasabb rendű rend teremtését jelenti, de sok ember fél attól az átmeneti időszaktól, a rendetlenség szakaszától, és inkább bele sem vág egy ilyen folyamatba. Persze vigyázni kell arra is, nehogy az ellenkező végletbe essünk. Vannak emberek, akik egy probléma megoldásakor minden hagyományos gondolatot elvetve dolgoznak, csak új és új megoldásokat látnak maguk előtt, és éppen annyiszor éri őket kudarc, mint azokat, akik hagyományos úton akarnak eljutni a célhoz. Mert hát éppen erről van szó: nem a módszereken van a hangsúly, hanem azon, hogy agyunkat mennyire tudjuk alkalmassá tenni összes lehetőségének és képességének teljesebb kihasználására. És hát mindenhez idő kell — a gondolkodáshoz meg különösképpen, ötleteinket el kell tenni érni, érlelődni, később elővenni, megint csiszolgatni rajtuk, és ami szintén fontos: egyelőre ne próbáljuk őket osztályozni, ne próbáljuk meghatározni, melyik jó, melyik rossz. A későbbiekben úgyis támadnak majd még más ötleteink, ráépülhetnek egyikre-másikra vagy többre is egyszerre — akkor majd meglátjuk.” Az eddigiekből úgy tűnik, hogy az alkotó gondolkodás rendkívül nehezen megvalósítható folyamat, hiszen az ezt akadályozó tényezők száma igen nagy. Miként vélekedik végül is Adams professzor, hogyan lehet legyőzni ezeket az akadályokat, ezeket a „gondolkodási blokádokat”? Ehhez rendszeres és hoszszan tartó erőfeszítésekre van szükség. De a befektetett energia visszatérül — mind az egyénnek, mind az őt foglalkoztató társadalmi egységnek, gyárnak, laboratóriumnak, egyetemnek, iskolának, tudományos kutatóintézetnek; végeredményben akármilyen munkahelynek, ahol alkotó gondolkodású egyénekre van szükség. De minden tanulónak, diáknak is.” Tudunk-e kérdezni ? Az ehhez szükséges „gondolkodási tréningről” Adams a következőket mondja: „Például egy egyszerűbb dolog: meg kell tanulnunk kérdéseket feltenni. Ez nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy első hallásra látszik. Kisgyerek korában mindenki rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, méghozzá igen jó színvonalon, mert hisz életének abban a szakaszában rövid idő alatt nagyon nagy mennyiségű információt kell feldolgoznia. De később elveszítjük ezt a tulajdonságunkat. A szülőket és a tanítókat gyakran idegesítik ezek a kérdések; gondolom azért is, mert gyakran ők sem ismerik a válaszokat. Tehát lassan leszoktatják a fiatalokat a kérdezősködésről. Van persze még egy oka annak, hogy egy idő után nem teszünk fel környezetünknek kérdéseket. Miközben növekszünk, állandóan azt halljuk, hogy intelligenseknek, okosaknak stb. kell lennünk. No már most, aki olyan benyomást akar kelteni, hogy már tud — az nem kérdezhet, nem is kérdez. Hisz a kérdés bizonyíték lenne ellenünk; aki kérdez, az valamit nem tud, tehát nem okos, nem intelligens. Innen ered az a hihetetlen képesség, mellyel például az egyetemisták tudnak akár évekig is üldögélni az előadásokon anélkül, hogy egyszer is megkérdeznének valamit, amit nem értenek. Mert sok mindent nem értenek. De beléjük nevelték, hogy kérdezni nem jó. Inkább kikapcsolják a figyelmüket, ha már mindenáron kötelező a jelenlétük, azt sem tudják, miről beszél az előadó, de nem kérdeznének a világ minden kincséért sem. Ugyanez az oka, hogy sok felnőtt ember nyugodtan végighallgat egy-egy előadást, melyre presztízse miatt vagy más okból el kellett mennie, de soha nem kérdez semmit. Az is előfordul, hogy egyes szakemberek elfogadnak és használni kezdenek olyan zsargont, melyet nem is értenek ... Volt egy kollégám a repülőiparban, aki azzal szórakozott: a saját specialitásához közel álló, szakmailag rokon tudósoknak nyilvánvaló ostobaságokat mesélt el, megspékelve mindezt általa kigondolt álszakszavakkal és egyéb nyelvi szüleményekkel. Szinte egyetlen kollégája sem akadt, aki kérdéseket tett volna fel neki ezekkel a szavakkal kapcsolatban; mindenki úgy tett, mintha mindent értene, mintha mindez a világon a legtermészetesebb dolog lenne. Mondanom sem kell, hogy így aztán senki sem juthat el az alkotó gondolkodásmódhoz. Egyszer megkértem egy másik kollégámat, jöjjön be egy órámra, és beszéljen az egyetemistáimnak a kozmikus orvostanról. (Ez is kísérlet volt.) Az illetőnek a leghalványabb fogalma sem volt a kozmikus medicináról, de ez nem zavarta: bejött, és ott kapásból kigondolva egy csomó ostobaságot és nem létező dolgot, előadást tartott a diákoknak. Olykor-olykor félbeszakította és megkérdezte, van-e valakinek kérdése, holott már ő maga sem emlékezett arra, amit öt perccel azelőtt mondott. Egyetlen kérdést sem tettek fel neki. A kérdések feltevése és ennek a tulajdonságnak a birtoklása elengedhetetlen feltétele az alkotó gondolkodásnak. Ha valaki nem tesz fel kérdéseket, az azt jelenti, hogy elfogadja a status quót, és nincs motivációja a változások iránt, a gondolkodásra, új ötletekre. Később aztán az illető nem lesz képes kiszűrni a rossz megoldások közül a jót.” Adams professzor tudja, hogy ezt a pszichikai akadályt nem olyan könnyű legyőzni. De azt tanácsolja, meg kell próbálni. Egyszerűen fel kell tenni a kérdéseket. „Itt ismét előbukkan egy emocionális blokád: nem szívesen hozzuk nyilvánosságra tudásunk hiányosságait. Márpedig minden kérdés ezt árulja el. De ez a gátlásunk hamar eltűnik, amint megértjük: az emberek általában nagyon keveset tudnak. A kérdezőnek ilyenkor nő meg az önbizalma, és jogosan. Hiszen még a tudósok sem tudnak mindent, mennyi mindent nem tudnak. Gyermekkorunk sok kérdésére máig sincs felelet: Mi van a világvége mögött? Mi az élet? Miért halnak meg az emberek? stb., stb. Alapjában véve egy-egy tudományos célzatú ülésen a legtöbb haszon azoktól az emberektől származik, akik a legegyszerűbb kérdéseket teszik fel, rámutatnak egy-egy érvelés gyenge pontjaira. Megkockáztatnám azt az állítást is, hogy a kérdező igazán semmit sem veszthet, csak nyerhet. Mikor például a tudós kozmológusok részletesen beszélnek arról a bizonyos nagy robbanásról, mely állítólag a világmindenség kezdetét jelentette, bárki nyugodtan közbeszúrhatná ezt a kérdést: „Tessék mondani, mi volt a robbanás előtt?” Adams professzor már említette fentebb, hogy a legkomolyabb emocionális gátlás a kockázattól, a kudarctól való félelem. Lássuk, mit tanácsol ennek legyőzésére: „Jól tesszük, ha reálisan felmérjük egy-egy lépés minden lehetséges negatív következményét. Ha már tisztán látjuk, mennyire kockáztatjuk magunkat vagy másokat, akkor világosabban látjuk majd azt is, megéri-e ötletünk a megvalósítást. Legtöbbször kiderül, egyáltalán nem fenyeget bennünket olyan veszély, ahogy azt az első pillanatban hittük. A tudatalatti félelem dolgozik bennünk, ez is ellenfele az alkotó gondolkodásnak ” A gátlások csökkenthetők A gondolkodás hatékonyságának növeléséhez Adams a következőket javasolja: „Először is tudni kell azt, hogy lehet és érdemes alkotó módon gondolkodni. Azt is tudnunk kell, hogy léteznek ezek a különféle felsorolt blokádok, mert hisz legtöbbször nem is vagyunk tisztában létezésükkel, így le lehet őket győzni. Azt tanácsolom mindenkinek, foglalkozzék egy kicsit a pszichikai folyamatok, a tudat, a tudatalatti és a gondolkodás témáival. Ha az ember megérti az alkotó gondolkodás mechanizmusát, a dolog egyáltalán nem látszik nehéznek. A gátlások csökkennek, ha megértjük okaikat, forrásaikat. Az emberek többsége pedig jóleső érzéssel veszi tudomásul, hogy ismét elsajátított valamit, ami neki hasznos és előnyére szolgál. Márpedig mi szolgálhat az egyénnek és a társadalomnak jobban előnyére, mint az, ha eddigi kevéssé intenzív gondolkodása és gátlásai helyett alkotó módon kezd gondolkodni ?” NEMERE ISTVÁN :