Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)
1982-12-17 / 42. szám
Egy interjú kapcsán nemrég már hírt adtunk róla, hogy Fónay Tibor pályatársunk és barátunk olyan önéletrajzot írt, amely nemcsak a saját életének eseményeivel és pedagógiai tapasztalataival ismerteti meg az olvasót, hanem egyúttal bepillantást nyújt fél évszázad tanügyigazgatási és oktatáspolitikai folyamataiba is. Az itt következő kis részlet a könyvből talán nem a legjellemzőbb, de úgy hiszszük, tanulságos és szórakoztató. A modern szakzsargon kiskapunak nevezi a hajdanvolt rossz emlékű protekciózás mai megszelídült és némileg átváltozott mását Ami nem sikerül egyenes úton, s bármi módon csorbát szenved szándék és akarat, még mindig érvényesülhet a kiskapukon való bejutás árán és útján. Magam ezt a kiskaput soha igénybe nem vettem. Pedig olyan összeköttetésekkel dicsekedhettem, mint Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, aki tanítványom volt, vagy Polinszky Károly művelődésügyi miniszter, akivel közeli munkatársként dolgoztam Veszprémiben. Jelezték is, ha valamiben segíthetnek, hát szívesen teszik. Megvolt mindenem, nem kértem hát semmit. Magamnak nem, másnak — ha úgy hozta sorra — igen. Ha nem is tőlük, így jelentkeztek életemben a „kiskapuk”. Amiket rendre nekem kellett nyitogatnom. Noha mindig és mindenkinek jeleztem, a kaput kinyitjuk, de a küszöböt a segítettnek kell átlépnie. Egyetlen kivétel akadt, amikor a küszöböt is én léptem át. Ez főiskolás korunkban történt. A Cukor utcai tanárképzőben vizsgáztunk. Már késő estére hajlott az idő, amikor a Veszprém megyeiek vizsgájára került a sor. Ami egyben annyit is jelentett — szervezés, oh, el ne hagyj — reggeltől ott kellett toporogni a folyosón, és várni, mikor kerülünk sorra. Hát toporogtunk. Tanult, aki tanult, lazított, aki lazított, kivéve az egyetlen E.-t, aki ijedten hasfalához kapott. — Jajj, a vakbelem! Megyek orvoshoz. És már indult volna. Én voltam a szeminárium bizalmija. Nem sokat teketóriáztam, szóltam Gárdonyi Lajosnak (itt csak a meglepetés segíthet): Lajos, nyisd ki az ajtót! És magam gyorsan beöleltem az ajtón E.-t. — Professzor elvtárs — mondottam — elnézést kérek, én vagyok a szeminárium bizalmija. A kartársnőnek vakbélirritációi vannak, orvoshoz akar menni. De, ha most elmegy, ide soha viszsza nem jön. Lemorzsolódik. Legyen jó, kivételesen soron kívül vizsgáztassa le. — Természetesen — mondja azonnal a professzor, és már készíti is a tételt. Leállítja az éppen felelőt, és még el sem hagyom a termet, hallom E. már felel is. Rövid idő múlva kijön, felszabadult boldogsággal mondja: — Közepes. — No, akkor mehetünk az orvoshoz — így én. — Már nem is fáj — nyugtat meg. Azóta tudóim — ha nem verem is nagydobra — úgy látszik, vakbélirritációra orvosság lehet a vizsgafelelet is. Hogy orvosság-e vagy se, persze, magam sem tudom, tény, használt, ami legalábbis a lemorzsolódás elleni harcot illeti. E.ma tanárnő. Bizonyos, egy hirtelen ötletnek és a szó szoros értelmében kiskapunak köszönhette. Az ellenkezője Csicsóban esett meg velem. Azaz Csicsóból jövet. A község az állomástól körülbelül kilenc kilométer. Buszozunk le Zánkára. Már útközben hiába nézegetjük óránkat, látjuk, nem érjük el a vonatcsatlakozást. Ami annyit jelent, várhatunk a következő vonatra három órát. Kérem a buszkalauzt, ápolt hajú tündér, amúgy is megáll a balatoni műút kereszteződésénél, nyissák ki az ajtót, kiszállunk, kollégám feleségével, aki meg éppen a fent nevezett Csicsóból, ottani szőlőjükből hozott gyümölcsöt. Egy kilométert megtakarítunk. — Nem lehet — mondja fennkölt szigorúsággal — tiltja a szabály. — A gépkocsivezető úgy sem engedné meg. Amikor az állomásra értünk, csak megkérdeztem a buszvezetőt: — Kinyitotta volna az ajtót? — Természetesen — felelte. Majd amikor az események előidéztében ludas kalauz odafordult és jelezte, ő utasította el, a vezető azonnal az ő pártjára állt. Ezt nem is nehezményeztem. Ellenben nehezményeztem a kalauz védelmére kelt főtisztelendő úr közbeavatkozását, meg is jegyeztem, főtisztelendő úr, ne avatkozzon ebbe bele, mert ezt a kalauzt még maguk tanították. Különben, mondom a kalauznak, maga nem tudhatja, miért kértem én soronkívüliséget a leszállásnál, ha már elmulasztották — vélem saját hibájukból — esetleg cseresznye, tej felvételezés okából a csatlakozást. Én a megyei tanácstól jöttem. Dolgozó iskolai vizsgaelnöknek én vagyok kirendelve Badacsonyőrsre, és most ott vár negyven felnőtt, és nem kezdhetik meg a vizsgát. Azért, mert ahogy mondotta, szabály az szabály. De nincs semmi baj, mondom derűs nyugalommal, s mintha éreztem volna, elevenjére tapintok, majd amikor maga jön vizsgázni Veszprémbe, én leszek az elnöke ott, én is tudom majd, a szabály az szabály. Mintha ég, föld összerogyott volna. Mentegetőzés, magyarázkodás, még az illemhelyig is elkísért, és csak egyre magyarázott, mentegetőzött. Mondanom sem kell, sem ekkor, sem máskor nem volt ínyemre az ijesztés, különben is a félelmet a legundorítóbb érzésnek tartom, mégis meglepett ez a pálfordulás. Persze, elnöke nem voltam, de máig is az az érzésem, ha E. esetében egy embert megmentettem a lemorzsolódástól, itt egyet lemorzsoltam. Mea culpa ... Ment talán az a vélhetőleg hasznos segítség, amit másutt tenni tudtam. Mindig olyan esetekben, amikor talán éppen a köz érdekében kellett segíteni. Tapolcán Sz. Zsiga kedves bátyám telekkönyvvezető. Gyermektelen. Valamikor az ötvenedik-hatvanadik életéve között a gyermekvédőtől kihoz egy kisgyereket, nevére veszi. Nekem is ajánl hasonlót. És amikor a kislányból nagylány lesz, és fogadott lányát képzőbe szeretné juttatni, segítségemet kéri. Fanyar bölcsen jelzem, nem értem a segítségkérést. Te az állam nyakáról ebben az egy esetben levetted a gondot. Miért a te gondod, hogy taníttasd? Ez, szerintem, az állam gondja lenne. Nem így volt, mert az első rohamra még csak bejuttatni sem sikerült. Magyar—német szakon indult, de a német szakra elég jelentkező nem volt, így a terv kútba esett. Másodszorra meg azért maradt le, hiába nyitogattuk a kiskaput, mert ugyan jó tornász volt és földön, levegőben egyaránt megállta helyét, de a vízben nem, nem tudott jól úszni, így — pontszámhiányra való hivatkozással — további egy évet képesítés nélküliként kellett eltöltenie. Aztán harmadszorra rajzszak párosítással próbálkozva — mellesleg a rajztanszék vezető barátom hatgyerekes családapa — sikerült a kiskaput úgy kinyitni, hogy be is fért rajta. Ma maga is két gyerek anyja, s tanárnő a baranyai végeken. ■)– Ugyanilyen segítségadásba dajkáltak be révfülöpi kollégáim. Segítsek az iskola volt tanítványán, aki különben képesítés nélküli nevelő, s én vele a képesítés nélküliek tanfolyamán találkoztam, óvónő szeretne lenni. A Balatonparti őslakosokat annál is inkább segítem, mert tudom, a parti helyeken szolgálati lakás nincs, és a lakbére megfizethetetlen. Elmentem Zánkára, szembenézni a „kiskapussal”. Az óvodában beszélgettünk, és akkor már tudtam, egy rendkívüli fiatalról van szó. Akkorára már a Veszprém megyéért érem tulajdonosa volt. Bárha ez ne lett volna, de hangja igen. Mert az nem volt. Kértem, énekeljen. Nem énekeltem én még soha, mondotta, s maga lenne az első, akinek tenném. És tette. Minek eredményeként szereztem neki egy énektanár korrepetitort, hogy a felvételi vizsgáig ami rásegíthető, segítse. De amit a születés tőle megtagadott, és amit az iskola nyolc évig elhanyagolt, azt egy gyorstalpaló hogyan pótolhatná. Nem vették fel. Megértettem. Még szerencse, hogy ő is. Megértette, énektudás nélkül nincs az a kiskapu, amelyiken óvónőnek be lehetne surranni. Ma a győri képző — mert a szándék, hogy pedagógus legyen töretlen — megbecsült levelező hallgatója. Pedagógus lesz. Mint ahogy az az óvónő, aki ugyancsak egy sikeresebb kiskapunak köszönhette oklevelét. Pontszáma Sopron- Kiskapus történetek