Köztársaság, 1992. július-szeptember (1. évfolyam, 12-24. szám)
1992-08-28 / 20. szám
Döntést, ne döntögetést! Van, aki számára az Osztapenko-szobor már nem a szovjet katonát jelképezi, hanem azt a helyet jelzi, ahol stoppolni lehet. De ha a többségnek erről más a véleménye, akkor kerüljön Osztapenko is a skanzenbe. A lényeg, hogy a döntés demokratikus legyen, s ne áldemokratikus döntögetés. - Hogyan fogadta a városvédő Ráday Mihály a hírt, amely szerint a letűnt politikai korszak szobrainak, emlékműveinek egy jelentős része szoborparkba kerül? - Rendszerváltáskor az emberek általában dühödten igyekeznek megszabadulni az előző korszak relikviáitól. Ez természetes és érthető törekvés, nem is vonja kétségbe senki ezt a jogukat, így tehát én elfogadhatónak tartom azt az elképzelést, hogy mindazokat a szobrokat, emlékműveket, amelyek nem kívánatosak Budapesten, szállítsák olyan területre, ahol azért fennmaradhatnak. Azonban a szobrok ledöntését, rongálását vagy az ezzel való fenyegetőzést elfogadhatatlannak tartom. Ugyanolyan károkozásnak minősítem, mint amikor a török uralom alatt Széchényben leverték, megrongálták az evangélista szobrok fejét. Egy városvédő számára úgy vélem, az a helyes magatartás, ha a tolerancia szellemében gondolkozik s megpróbálja türelemre inteni az embereket, ha higgadtan, indulatok nélkül városrendezési, művészeti szempontok alapján mérlegeli; van-e a relikviák között olyan, amely műalkotásnak minősül s ezért óvni kell. - De szét lehet-e választani egy műalkotás esetében a politikai és az esztétikai szempontokat? - Ez borzasztóan nehéz, de nem lehetetlen feladat. Pétervárott például a II. világháború idején elásták és homokkal vették körül a cárok szobrait, hogy az ostromtól megvédjék azokat. Feltehetően nem a cári rendszer iránti „heveny szerelmük”, nosztalgiájuk miatt tették ezt, hanem mert úgy vélték, olyan művészi értéket képviselnek, amiért meg kell óvni a szobrokat. De talán még ennél is jobb példa, hogy Mexikóvárosban ugyanúgy megtalálhatóak az indiánokat legyőző spanyolok szobrai, mint a legyőzött törzsfőnököké. Vagy: Angliában sem zavar senkit Marx emlékműve, mint ahogy Bécs belvárosában is meghagytak egy szovjet emlékművet - ettől még nyugodtan építik a kapitalizmust. Szerintem egyáltalán nem baj, ha a történelem jelen van az utcán. Együtt lehet vele élni, el lehet fogadni azt, hogy egy város fejlődése sok évszázados folyamat, amelyhez hozzátartoznak a különböző korszakok emlékei. Én korábban is azt mondtam, hogy vissza kell helyezni a korabeli épületekre az angyalos magyar címert, hogy vissza kell hozni a fővárosba Mária Immaculata és Erzsébet királyné szobrát, vagy hogy újra fel kell állítani a Szabadság téren az amerikai katonatiszt, Harry Hill Bandholtz szobrát - mivel a városhoz tartozik. Ezzel a véleményemmel akkoriban sem arattam osztatlan elismerést, s nem is sikerült valamennyi akciónk. S azt hiszem, ma sem vagyok népszerű, amikor azt mondom, hogy a sztálinista időszakban épült házon meg kellene hagyni a címert, ha az nemes anyagból, bronzból, majolikából, kőből készült, hiszen szervesen hozzátartozik a korhoz, a korszakhoz. Ettől még mellé, alá, fölé elhelyezhető a mai címer is. Meg kell tudni őrizni a letűnt korszak múltidéző tárgyait, akár emlékeztetőül, akár azért, hogy később ironikusan tekinthessünk rájuk. Mivel magyarázza a manapság is tapasztalható türelmetlenséget? Ön szerint miért döntenek le s rongálnak meg több helyen szobrokat? - Ezt pótcselekvésnek tartom. Ha az emberek elégedetlenek a körülöttük levő világgal, akkor indulataikat pótcselekvésekkel vezetik le, amelyekbe a könyvégetéstől A Budai Önkéntes Ezred emlékműve a Vérmezőn: „...van-e a relikviák között olyan, amely műalkotásnak minősül?” Budavár, Dísz tér: a csillag 1893-ból való KÖZTÁRSASÁG 1992/2013 CIM LAP-HATTER HEGEDŰS ÁKOS FELVÉTELE