Köztársaság, 1992. július-szeptember (1. évfolyam, 12-24. szám)
1992-08-28 / 20. szám
CÍMLAP-HÁTTÉR A szobrok megmozdulnak „Nekem nem fog hiányozni Dimitrov. Takarítsák csak el innen a többivel együtt. Tegyék őket mauzóleumba vagy ahová akarják, aztán nézegesse, akinek tetszik.” Miként vélekednek a budapesti járókelők a múlt rendszerhez kötődő szobrok tervezett begyűjtéséről? Nagy Győző riportja. Dimitrov szobra ott áll még a Fővám téren, egyelőre semmi jele annak, hogy Szófia város ajándéka hamarosan - úgy ahogy van: nagykabátostul, emléktáblástul - lakhelyet cserél, s kiköltözik a XXII. kerületi szobormúzeumba. Örömmel állapítom meg, hogy eleget tehetek a rám rótt feladatnak, könnyedén megtudakolhatom, miként vélekedik az egyszerű ember, a nép a tervbe vett szoborhurcolkodásról. Dimitrov a hátát mutatja a Dunának, a lába előtti apró parkra tekint inkább, bennünket figyel, sovány fák alatt sziesztázó, délutáni népet. A nép nem sokat törődik Dimitrovval, jól megvan magában is: kutyát sétáltat, olvas, horgol, beszélget s lakik, mert bizony akadnak olyanok, akiknek egy-egy itteni parki pad a hajlékuk, egyetlen menedékük. Magam szemezgetek csak néha az egykori munkásvezérrel, erőt, bátorságot gyűjtök a nép megszólításához, ahhoz, hogy természetesnek, magától értetődőnek hangozzék a majdan nekik szegezendő, kacifántos kérdés. Mi a véleményük arról, hogy a múlt rendszerhez kötődő szobrokat, emlékműveket a város minden szegletéből eltávolítják? Az akció később megtörténik, néptársaim csudamód nem utasítanak el, senki nem küld a francba, sőt kimondottan örvendenek, hogy végre az ő mondókájukra is kíváncsi a sajtó. Mi több, egyikük sem zárkózik el attól, hogy kiírjam az újságba a nevét. Az lesz csak furcsa, lehet mondani: megdöbbentő, hogy a nép - egy kivétellel - feledve a kérdést magáról beszél majd, nyomorúságáról, bajáról-bajáról, reménytelennek tetsző helyzetéről, tehetetlen dühéről, a szobrokra legyint, s mondja, mondja a magáét. Mindez azonban csak utóbb derül ki, most még a Fővám téri parkban vagyunk, fölöttünk Dimitrov, összevont, busa szemöldökkel. Elég erősnek érzem már magam, idős hölgy mellé telepszem a szoboralak melletti padra, fölmondom a kérdést, beszélgetni kezdünk. Az asszony neve Vass Nándorné, a környéken lakik már 30 éve. - Ez lenne a Dimitrov? - kérdezi ámultan. - Tényleg? - Igen - mondom. Vass Nándorné nem hiszi, föláll, odasétál a szénfekete monstrumhoz, elolvassa a gránittömbe vésett feliratot. - Csakugyan ő az - mondja, miután visszaül mellém. - Látja, évtizedek óta járok ebbe a parkba, s azt sem tudom, kié ez a szobor. Az az igazság, hogy megszoktam, valahogy hozzá tartozott ehhez a területhez. Nem foglalkoztam én azzal, kit ábrázol. Szobor, szobor, tudja, hogy van. És elviszik? -El. - Fiát akkor vigyék. Biztosan sok embert idegesített, hogy itt van. Vigyék csak, jobb a békesség. - Tetszik ismerni valakit, akit idegesített? - Én nem. De maga biztosan tudja, kikre gondolok. - Kikre? - Hát azokra az írókra vagy kifélékre, akik majd mindenhol rendet akarnak tenni, a fejekben, meg a lelkekben, ahogy mondják. Szerintem ők találták ki ezt is. Azt hiszik, hogy elterelik az emberek figyelmét a borzasztó drágaságról. Ma is mit mondott a rádió? Emelik a hús, meg a liszt árát. A gyógyszerekét is. Erre meg van pénz? Ilyen jól megy az önkormányzatnak? Miért nem teszik inkább rendbe ezt a környéket. Nézze például ezt a padot, amin ülünk. Csak egy deszkája van. Nézem, s valóban úgy van, ahogy Vassné mondja: fél alfelünk a levegőben. - Vagy ezt a kis betonplaccot, itt előttünk. Hát csupa szemét, galambtrágya az egész. Nincs mit tagadni, igaza van Vass Nándornénak. - És azok a szemközti házak! Hát épphogy össze nem dőlnek! Nem lehet ellentmondani, az épületek tényleg siralmas állapotban vannak. - No, de megyek is, most már jobban vagyok egy cseppet - mondja végezetül Vassné, s mosolyog egy kicsit. - Tudja, az orvoshoz igyekszem, csak megpihentem egy keveset. íratok egy kis gyógyszert az áremelések Dimitrov a Fővám téren: ,,csak nehogy pofozkodni kezdjünk” KÖZTÁRSASÁG 1992/2018