Köztelek – 1893. 1-51. szám
1893-04-08 / 28. szám
556 Soha senki a malomipartól azt a nagy támogatást, amelyben őt az állam a hatalmas tarifakedvezmények, az elsősorban lisztkivitelünket előmozdítani hivatott tengeri hajójáratok százezerekbe menő szubvencionálásával támogatja, meg nem irigyelte, sőt sürgették mindezeket a dolgokat közgazdasági életünk összes faktorai. Sürgették, daczára annak, hogy különösen a lisztnek a gabonával szemben adott lényeges tarifakedvezmények nagyban hozzájárultak gabonavevőink elmaradása és a magyar piacokon a malmok egyeduralmának erősbítésére s hogy már magában véve helytelen tarifapolitika eredménye lehet csak az, ha egy ipari terményt a vasút olcsóbban szállít, mint annak nyersanyagát. Mindaddig, amíg ez előnyök, amíg az állami protekció, csak a magyar malomipar támogatására vonatkozott, anélkül, hogy mezőgazdasági termelésünket életerőben megtámadta volna, csép szava sem volt senkinek sem a malomiparnak adott kedvezmények ellen. De az őrlési engedély mai gyakorlatával mezőgazdasági termelésünk létalapja, a búzatermelés támadtatott meg. S akkor, amikor az őrlési engedély szabályozására mozgalom indult meg, ez nem a magyar malomipar elleni támadás, hanem a magyar mezőgazdaság védelmére megindított mozgalomnak tekintendő. S bizony nem tesz szolgálatot a nemzetnek az, aki a mezőgazdák minden tevékenységében, minden mozdulatában az ipar és kereskedelem elleni ellenségeskedést lát s a legtermészetesebb kívánságokat is ez utóbbiak ellen intézett támadásnak bélyegez. Ami a malomipar mai helyzetét illeti, igaza van a miniszterelnök úrnak, hogy «nem úgy van már, mint volt régen.» Igaza van, hogy a malomrészvények nem hoznak oly osztalékokat, mint azelőtt hoztak, noha a legtöbb ma is meghozza a 9—10%*) a mi nem épen megvetendő dolog, különösen ha a külömböző malmok régi osztalékát, nézzük, a mi kitett 20—30%-ot s óriási tartalékalapjaikat, leírásaikat, a mi mind nyereség, mind tiszta jövedelem volt. Ezután az óriási haszon után elég lehet az a 9—10% mint tisztességes polgári haszon. Mert ha Magyarország olyan eldoradó volna, hogy minden foglalkozás meghozná a maga 30%-át, úgy, hogy a már 9—10%-os jövedelmű vállalatoknál helyén és indokolt volna olyan mesterséges intézkedés, amely a jövedelmeket fokozná, értenénk e panaszos érveket, de nem érthetjük akkor, ha e briliánsnak nevezhető anyagi helyzet és a mezőgazdasággal állíttatik szembe, amely ma alig hozza meg a 3— 4%-ot s amely ma Magyarország egyes boldog vidékeit kivéve, már a lenni vagy nem lenni kérdés előtt áll s a mire a leginkább elmondhatjuk könnyes szemekkel és szomorú szívvel, hogy «hej, nem ugy van, mint volt régen.» Annak a malomiparnak, a mely oly óriási tartalékokkal rendelkezik, a melynek nyereségeiből megtérült befektetéseinek java része, még ha sokkal rosszabbul állana is, a legnagyobb igazságtalanság előnyöket a mezőgazdaság, a földmivelőosztály rovására adni, a melynek ma jövedelmei alig vannak s a mely már évek óta az ország igen sok részében azon a hitelemelkedésen tengődik, a melyet ma a megváltozott pénzviszonyok következtében nagyobb arányban élvez a földbirtok, mint annakelőtte. A miniszterelnök úr válaszában határozottan azt állította, hogy a malomipar elvesztvén amerikai, svéd és norvég piaczait, áldozatokat kell hoznunk ezek fentartására és ezzel áldozatnak ismerte el maga is az idegen búza beeresztését, áldozatnak, amelyet a magyar gabonatermelés, a mezőgazdaság hozott meg. Hát ez elllen a felfogás ellen két szempontból kell tiltakoznunk. Az első általános elv. Itt is előre kell bocsátanunk, hogy a hazai ipar fejlesztését minden erőnkből támogatjuk, sőt áldozattól sem riadunk vissza, ez áldozatoknak azonban megvan a maguk természetes határa. Ez a határ pedig az iparnak az a fejlődési foka, amelynél hazai terményt dolgozik fel a hazai fogyasztás kielégítése, esetleg pedig a feleslegnek gyártmányalakbani kivitelére, vagy pedig külföldi nyersanyagot dolgozik fel a hazai fogyasztás kielégítésére. Amint azonban bármely ipar a nyers termény beszerzése és az értékesítő piacok tekintetében tételének alapját már nem a haza határai között, hanem idegen államokban bírja, megszűnt azoknak az áldozatoknak észszerűsége és jogosultsága, amelyeket ez ipar fentartására virágzó s exisztencziáját a haza határai között biró bármely termelési ágnak, csak legcsekélyebb rovására is hozunk. Az ilyen ipart hiába támogatunk, az összes őt éltető tényezők hatáskörünkön kívül esvén, bármit áldozunk is fel érette, kívánt állandó eredményt nem érhetünk el. És íme a híresztelés komoly és reális alapokon nyugodott. Ez év január elején megindult kellő körültekintés mellett a szövetkezet tevékenysége. Körültekintés alatt azt értem, hogy korlátolt számban vettek föl tagokat a bekívánkozók óriási táborából. A szövetkezet ugyanis a fővárosban lakó összes köztisztviselőket, állami, megyei, városi hivatalnokok, tanárok, tanítók, posta, távírda stb. tisztviselőket és a nyugdíjasokat óhajtja kebelére gyűjteni. Ezeknek beszerzési áron a csekély kezelési költség hozzászámítása mellett fogja adni a fogyasztási czikkeket. A földmivelési miniszter ad helyiséget a a minisztérium palotájában és egy kis segélyt meg morális támogatást, a kereskedelmi miniszter tarifakedvezményt, a főváros is tán valamit — úgy hiszem olcsó husraktárat a közvágóhídon. A szövetkezet ügyvitelére állami tisztviselők vállalkoztak, persze ingyen, a kezelési szakra avatott egyéneket fogadtak fel. Az előmunkálatok meglehetős gyorsan véget értek, a gépezet kerekei kezdtek zakatolni, a werkli megindult 700 tag beiratkozása mellett. (Megjegyzem, hogy holmi osztalékra még csak kilátás sincs, miután a haszon a fogyasztási czikkek árának lehető leszállításában lel kifejezést.) Január 1-én reggel a megrendelt czikkeket elszállították a tagok lakására s azóta hordogatják nap-naponkint, a tejet és húst a reggeli órákban, az egyéb czikkeket a nap folyamán. A malomipar pedig Magyarországon elérte azt a határt, amelyen megszűnik józansága a mások rovására hozott áldozatoknak. Idegen búzát őröl fel, idegen országba szállítja a lisztet. Ez, ha a viszonyok kedvezők, lehet lukratív vállalat, kitűnő üzlet s örvendetes jelenség, de mindig bizonytalan marad, bármennyit áldozzunk is érette, mert sem a gabonaexportáló államok termelési, sem a lisztimportáló országok piaci viszonyainak szabályozása nem áll hatalmunkban s az egész üzlet romba dőlhet a politikai, kereskedelmi, vagy közlekedési viszonyok legcsekélyebb változatánál. Az ilyen ipart támogathatjuk addig, ameddig más hazai érdeket nem sértünk, de ez irányú működését a nemzetre fontos közgazdasági faktornak, legkevésbbé pedig olyan faktornak, amelyért nemzeti létünk legerősebb alapját, búzatermelésünket károsítani érdemes volna nem tekinthetjük. A budapesti malomiparnak ma már különben is legnagyobb baja, hogy túlfejlődött. És gróf Zichy Jenő igen helyesen mutatott reá a hibára, a mely akkor követtetett el, a mikor a kivitelre dolgozó magyar malomipar a fővárosban konczentráltatott. Sorban alakultak a fővárosban a kivitelre dolgozó malmok; őrlési módjuk, egész üzleti berendezésük az angol, brazíliai, svéd és norvégországi stb. piacok ízlése szerint alakult. Igen szívesen beismerjük, hogy addig, ameddig a magyar búzának szüksége volt, hogy értékesülhessen, Amerikába és Angliába finom liszt alakjában kihajózni, nagy érdemük volt a budapesti malmoknak búzánk értékesítése, mezőgazdaságunk s így nemzetünk jövedelmeinek szaporításában. De e feladatot éppen úgy teljesíthették volna a vidéken is, mint a központban. S ha a vidéken épülnek fel, nem válhattak volna oly könnyen ,feleslegessé mint ma, mert alkalmazkodhattak volna a változott viszonyokhoz, amire ma már nem képesek. Mert ha ma a fővárosi malomipar, csakugyan válságos helyzetbe jutott, annak természetes okai vannak, amelyeket közgazdaságilag csak örömmel üdvözölhetünk. Első ok, hogy lényegesen emelkedett a haza és az egész monarchia fogyasztása. S a vidéken, igen helyesen, a helyi termés feldolgozására s a helyi szükséglet fedezésére, nagy számmal alakultak a kisebb malmok, a Sarkalatos elv a czikkek kiváló minősége és olcsósága mellett a házhoz való szállítás. Hús, tej, bor stb. mindent a konyhába küld a szövetkezet. Na, volt is ribillió ezért a szakácsnék körében ! Nem is csoda. Mert tisztelet az érdemes konyhaséfek kivételei iránt, de nyilvánvaló az, hogy nálunk a kézi bevásárlás mindig bizonyos számú garasok megtakarítását jelenti s véletlenségből sohase a gazdasszony javára. Nos tehát, ha az érdeksértődések ötletéből az államügyeket vezető diplomatáktól kezdve minden de minden társadalmi rétegben észleljük a felszisszenéseket, melyek a sértett alanyiságának billogát viselik magukon, egy cseppet se csodálkoztunk, midőn egymásután jöttek a panaszok a szállított czikkek minősége és olykor a súly ellen. Nyilvánvalóvá lett azután e panaszokból, hogy hát ki tulajdonképen a talpra eset pesti gazdaasszony, azaz hogy ki nem az, aki nem a szakácsné fensőbbsége alatt áll konyhászati tudományosság tekintetében. Mert az egyszer bizonyos, hogy a szállított czikkek kivétel nélkül mind kitűnő minőségűek és súly, valamint űrméretre egy grammig egyezők a megrendeléssel. Hogy is ne volna ? hiszen a pontos kiszolgálásra garantia a pedanteriáig vitt ellenőrzés, a minőség pedig .... no azt példával illustrálom. Kezdjük az anyaföld közvetlen terményén , mely már egy kis átalakuláson csúszott keresztül: a liszten. Jobb minőségű mint a budapesti bármelyik műmalom őrleménye. Köztisztviselők fogyasztási szövetkezete. A budapesti köztisztviselők fogyasztási szövetkezetét óhhajtom szőnyegre hozni. Egy egészen új intézmény, melyet ha Mikszáth szájával beszélhettnék , bizvást elkeresztelném az «első állami ígéretbeváltó hivatalnak». A dolog origója ez. Valamikor s nem épen régen, a mostani kormányelnök még simpla pénzügyminisztersége idejében nyilatkozatot tett már nem tudom, a t. Ház előtt-e, vagy a pénzügyi bizottságban akkor, amikor a tisztviselők helyzetének javítása iránt komoly hangok emeltettek. Kilátásba helyezte ugyanis azt, hogy ha a pénzügyi nehézségekre való tekintettel nem lesz is módjában a kormánynak a fizetések kellő emelése, de módot fog találni arra, hogy a fővárosi tisztviselők megélhetése megkönnyíttessék. S aránylag rövid idő alatt igen szavahihető részekről szállinkoztak a hírek, hogy igenis lesz valami. Szövetkezet készül, az állam morális támogatása és anyagi istápolása mellett; fogyasztási czikkekben dolgozik a szövetkezet és pedig kilátás volt rá, hogy a fát, szenet, hust, tejet, bort és lisztet fogja elsősorban jutányos áron a tagok rendelkezésére bocsátani; másod sorban jönnek majd a speczerás félék. Köztelek, 1893. április 1.