Köztelek – 1917. 27-51. szám

1917-07-21 / 29. szám

1186 igen gyorsan fejlődik, emellett magas kort ér el és az időviszontagságokkal szemben edzett." Ha mai lovainkat összehasonlítjuk az itt leírt régi magyar lóval, úgy" azt fogjuk találni, hogy lótenyésztésünk nagy haladást mutat, lovaink egyrészt nélkülöznek ugyan tulajdonságokat, melyek a régi magyar lovat háborús szolgálatokra kiváltképpen alkalmassá tették, de lovaink okszerű tenyésztéssel, oly fokra emeltettek, mely nélkül a mai kor követelményeinek aligha felelnének meg. Ugyanez a szerző Erdély lovairól azt írja, "hogy a mult század harmincas éveiben a főurak és nemesek ménesei a legjobb anyagot szolgáltatták a könnyű lovasság számára. Megállapítja azonban, hogy ezek, t. i. a ménesek, az 1848/49-iki szabadságharccal, mely Erdélyt különösen érintette, majd mind elpusztultak s hozzáfűzi, hogy bár ezt követőleg ez országrész még mindig egynéhány száz pótlovat adott le évente, a köztenyésztésből sorozott lovakkal az ezredek távolról sem voltak megelégedve; azáltal, hogy teljes kifejlődésüket csak a betöltött 7. évvel érik el, 2—3 éven át nem használhatók úgy, mint a többi magyar ló. Hogy a spanyol ló mennyiben járult hozzá úgy a magyar, mint az erdélyi ló hírnevéhez, azt határozottan megállapítani nem lehet. Feltételezhető azonban, hogy a spanyol ló, magas, kimért és kevésbbé tért nyerő járásával nem felelhetett meg a gyorsan előre való törekvésnek és az általa történt befolyásolást, a reá következő anglománia teljesen kiszorította. A XVII. században sem lehetett a nép lova a spanyol véráramlattól befolyásolva, mert hiszen a nemesség is csak az akkori iskolalovaglás divatjának hódolva, valamint díszfelvonulások kedvéért használta a spanyol fajtát, a népnek azonban ebben nem volt része és így ily irányú törekvése sem lehetett. Tudjuk, hogy az 1800-as évek elején már az angol ló teljesen kiszorítja a spanyol és nápolyiakat a ménesekből is. Ezek az angol vérre térnek át; a spanyol alapnak az angollal való keresztezése napirenden van. És ha tekintetbe veszszük, hogy a nép a későbbi idők folyamán is ellenszenvvel viseltetett a császári ménekkel szemben, úgy inkább el kell fogadnunk azt, hogy a háború lova sem más, mint a régi ló, a tatár, török és arab, szóval a keleti vér keveréke. A lipicai lónak legalább is igen kevés számbajövő része van benne. Ámbár távolról sem szándékom lekicsinyelni a spanyol-olasz eredetű lipicai lónak a tenyésztésben való alkalmaztatásának jogosultságát, elismerem kiváló tulajdonságait, de, hogy ez a tenyésztésben oly mérvben érvényesüljön, mint ahogyan azt fenntebb kifejtettük, talán mégsem indokolt. A tenyészcél kiválasztásánál, úgy gondolom, az fog jól járni, aki a gazdasági lovat, vagy a katonai pótlovat (remonta) fogja tenyészcélul kitűzni, mert a jövőben eziránt fog kereslet mutatkozni és ezek kell, hogy uralják a piacot. A gazdasági ló természetesen az ágyús- és a trénlovat is adná. A hidegvérű ló alkonya, úgy hiszem, nincsen messze. A nagyvárosok utcáin mind nagyobb és nagyobb számban fel-feltűnő motoros teherkocsik legalább erre hagynak következtetni. Azok, melyek személyszállításra vannak berendezve és a vidéken is nagy számban már láthatók, a luxus hámos lovak jövőjét teszik kérdésessé. Ami a katonai málhásló tenyésztését illeti, úgy gondolom, kulturáltamban ez külön tenyészcél nem lehet; a szükséglet mindenkoron bőven fedezhető is lesz ama lóanyagból, mely a szövetkezeteken kívül áll. Ugy nem tűzhető ki célul a háború speciális lovának — a sokféle néven elkeresztelt mokánylónak — tenyésztése sem. Ez utóbbi onnan kell, hogy rekrutálódjék, hol a lakosság foglalkozásának, életmódjának és igényeinek legjobban megfelelve, bírni is fogja ama tulajdonságokat, melyeket a háború ezen speciális lovával szemben támaszt. Úgy gondolom, hogy ezen vidékek lakossága nem is azért nem állít elő jobb anyagot, mintha, értékét nem ismerné, vagy talán nélkülöznie kellene a kellő támogatást, hanem, mert ennek okát másban kell keresni. A föld belterjesebb megmunkálása arra tanította meg az embereket, hogy ezáltal oly jövedelmezőséget biztosítanak maguknak, amilyenben azelőtt nem volt részük. Legelőterületek felhagyása az állattenyésztésben csökkenést von maga után. Az istállózás csak éppen annyi marhatartást enged meg, amennyire a gazdának feltétlenül szüksége van. Felesleg az állattartásban több termőföld elvonását vonná maga után, ami a jövedelmet csökkentené. Ez a körülmény viszont nagyobb jövedelmet biztosít ama vidékek lakosságának, ahol belterjes földművelés nem lehetséges, ahol a megélhetés a népeket az állattenyésztésre utalja, így a legelőterületeket, melyek másként nem hasznosíthatók, szarvasmarhákkal és juhokkal találjuk elárasztva, melyek ama vidékek szükségletét is ellátják, hol belterjes földművelés folyik. Ez túlnyomórészt a hegyvidék. A nép, mely a városok és nagyobb községek piacait egyrészt termékeinek (tej, túró, sajt, fa, vizesdézsák, seprűk, faszén stb.) értékesítése, másrészt pedig szükségleteinek beszerzése céljától felkeresi, szaporítja a neki alkalmasnak mutatkozó lovat, mint közlekdési erőt, de lótenyésztést ugyancsak nem űz. A lovat a legmostohábban kezel, egy kis „málét" nem sajnál tőle, széna is jut, ha nem is a javából, mert az kell a marhának, a ló többnyire kukoricaszáron rágódik az udvaron, míg a rajta megkönyörüő tavasz meghozza rendes takarmányát, a legelőt, ahol, ha nincsen befogva, éjjel-nappal kint van és jól lakhat. Ha a gazda a városba indul, akár szekéren, vagy akár felmálházott lóval, nem ritkán husz és azon felüli km.-re is, nem kíméli lovát, a szekeret jól megrakja, mert hiszen kora hajnalban indulva piac idejére lépésben is oda jut. Sürgősebb útja csak hazafelé lesz. A szekérre felhány egy lys takarmányt is és a piacon, ha lehet, lovát kifogja, kocsihoz fordítja, a neki szánt szénát elébe teszi, míg a piac végeztével hazahajt. Az üzem a vásár sikeréhez, jobban mondva az elfogyasztott alkohol mennyiségéhez igazodik, mely nem ritkán a leg- kíméletlenebbé fajul át. Hazaérve, a lovát kifogja és elereszti. A gazda a marháihoz vagy juhaihoz siet és azokat ellátja. Télen éjszakára a ló egy szalmatetős faalkotmányba kerül, ennek hézagai sárral kitapasztottak, nappal azonban az udvaron vagy a ház melletti gyümölcsösben rágódik. És ilyen viszonyok között nevelődik, s szaporodik „a háború lova", melyet egyesek csak most ismernek meg: „konyiki", „husul", „csujesz", „pisták" stb. elnevezés alatt. Ezek a vidékek a jövőben is adni fogják ezt a fajtát, mert lószaporításra a későbbi időkben is szükség lesz, lótenyésztés azonban itt nem fog tért hódítani. A nép a szarvasmarha- és juhtenyésztéshez fog ragaszkodni. Ez amellett, hogy főtáplálékát is szolgáltatja, biztos jövedelmezőségével továbbra is kecsegtet. Ha azonban ezt a kis lovacskát környezetéből kivonjuk, csakhamar elveszíti azokat a tulajdonságokat, melyek arra képesítették, hogy a háborúban ennyire érvényesüljön. „Hagyjatok meg eredetiségemben és én továbbra is így foglak szolgálni titeket". (Dés.) Erdélyi János. (Vége köv.) A here őszi vetéséről és a kipusztult fiatal herevetések pótlásáról. 1. A május havával országszerte beállott nagy szárazság káros hatását abban is nyilvánította, hogy igen sok helyen az idei lucerna- és lóherevetések kipusztultak. A jövő évi takarmányért aggódó gazdák részéről már kezdenek beérkezni a kérdések, hogy a kiszáradt herevetések pótlására a lucernát és lóherét, másnéven vörös-, stájer- vagy gombosherét nem vethetnék-e tarlóba. Szomorúan időszerű tehát, hogy ezzel a kérdéssel ismét foglalkozzunk. A lucerna és lóhere rendes vetési ideje a kitavaszodás, mert a mi viszonyaink között ekkor biztosíthatjuk még leginkább a here kikeléséhez és első fejlődéséhez szükséges nedvességet és bár a here vethető később, azaz a nyár folyamán az ősz kezdetéig is, mégis az ilyen késői vetés csak kivételnek tekinthető, arra csakis a szükség kényszeríthet, mert a herének nyári vagy őszi vetése nálunk még nagyobb kockázattal jár, mint a kara tavasszal történő vetés. A nyári vagy őszi herevetést ugyanis oly időben kell végezni, hogy a here a tél beálltáig még kellően megerősödjék. Általánosságban nálunk szeptember eleje az utolsó időpont, amelyben még herét vetni tanácsos, márpedig ismeretes, hogy nálunk a nyár és ősz eleje rendszerint szárazabb szokott lenni, semhogy a here alá a talajt kellően előkészíteni, az elvetett herének eléggé omlós és nedves földet biztosítani lehetne és biztosan lehetne annyi csapadékra számítani, amely a here gyors és egyenletes kikeléséhez és első fejlődéséhez elegendő. Tapasztalati tény ugyan, hogy a gyenge here még 30 C° hideget is kibír, ha vékony hótakaró fedi, de mivel a száraz faggyal járó, hótalan tél nálunk éppen nem ritka, a lucernának és lóherének nyári, illetve őszi vetését nemcsak a nyári szárazság, de a tél is veszélyezteti, mert hótalan és kemény télen a fiatal herevetés kifagyás és különösen humózus talajokon felfagyás által tönkre mehet. Mivel tehát a herének nyári vagy őszi vetése még bizonytalanabb a mi viszonyaink között, mint a tavaszi vetés, azért nem tudott minálunk •IBIM gardaaigmn •alkUI5xhetetl*n«k. m BB Europaaatria c!*é htlyan anaaiarl kitünfi anpkaiall A *• ••aoroaébbl a gasda minden követelményeinek legjobba* megfelelő 64 „Eredeti Kalmár-rosták és „Herkules" tengerimorzsolók BT Exévi újdonságainkról ulvnktdjék ingyen árjegyzéket kárai. KALMÁR ZS. és Társa, Hódmezővásárhelyi ternaarytiutitó gépgyár és KÖZTELEK, 1917. JULIUS HÓ 21. SZÁM 774. ÉVFOLYAM.