Köztelek – 1926. 1-51. szám

1926-01-01 / 01. szám

1. SZÁM 36-IK ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1926.­ JANUÁR 1. berendezésű szoba melege. Kipakolódtam, megtettem az előleges intézkedéseket a holnapi vadászatra, és a rövid étke­zés után nyugodni tértem. Az éjjelem elég nyugtalan volt, mint általában minden vadászatom előtt, mert megvan az a­­leküzdhetetlen rossz szokásom, hogy arra gondolok, azzal foglalkozom, hogy milyen idő lesz holnap. Korán reggel bejött fűteni az erdőszolga, aki félálomban tett kérdésemre azt mondta, hogy csak tessék aludni tovább, mert a vihar tombol. Hát ez szépen indul, gondoltam és mit tehettem mást, a baloldalomra fordultam. Csodálatos, de vagy tíz óra volt, amidőn felébredtem, dühösen kapkodtam magamra ruhadarab­jaimat, hogy így elkéstem, kiszólok Havasnak, hogy miért nem költött fel, amire a ritka nyugalommal bíró derék öreg azzal válaszolt, hogy hiába költött volna fel, mert még az udvarra sem léphet ki az ember, oly óriási tömeg­hó esett le az éjjel, úgyhogy a bejárati ajtót a szó szoros értelmében ki kellett a hóból lapátolni, hogy fáért mehessenek, nehogy megfagyjunk. Rövid reggeli után lehangoltan nyitottam ki a pitvarajtót, szinte megdöbbentem, mert az ajtótól a fatartóig formális alagutat kellett a hóban kiásni, hogy oda jussanak. Az északi rém, a Főn dühöngött, kavarta a havat és arcunkba vágta szúrós jégtáit, a szél süvített, huhogott hozzája, mintha­ gúnyolni akarná a honrekedt vadászt. Rezig­náltan mentem vissza a szobámba, hogy lerakjam magamról a nehezebb ruhadarabokat. Ez, ha jól emlékszem, csütör­tökön volt. Vagy tizenegy óra felé felcsengettem Tátra-Lomnicot, ahonnan a rögtön jelentkező Bajzsán­yoma azt a választ adta, hogy náluk is tombol a vihar, ő fel se öltözött, de Worlitzky, a „der Wilde Jfiger" kiment ebben az isten­ítéleti időben. Lebeszélésünk után, hogy az unalmas, hosszú napot agyonüssem, valami olvasmány után néztem. A szek­rény tetején levő lomtárból kihalásztam a „Bűvészet könyvét", egy képes kalendáriumot és egy hazafias ifjúsági iratot, mert más becsesebb irodalmi mű nem volt ez egyszerű ház falai közt felfedezhető. Unalmamban végigcsináltam a Bűvészet könyvében ajánlott evőeszköz-egyensúlyozási mutatványo­kat, amelyek közül alig tudtam egyet-egyet megcsinálni. Vagy én voltam ügyetlen, vagy a leírás nem volt megfelelő. Délután újra csengettem Lomnicnak, de már választ nem kaptam. Az időt minden félórában megnéztem, de a kinyitott ajtón az észak réme a szélvihar gúnykacaja kíséretében újabb hókristályadagot szórt szemeim közé. A nehezen eltöltött nap, s a végtelen hosszú éjszaka után másnap is folytatódott a végítélethez hasonló idő. A telefon egyáltalában nem felelt. A szó szoros értelmében be voltunk­­havazva. Az irodalmi kincseket már mind elolvastam, végszükségben Zilahy Ágnes hatalmas szakácskönyvét tanulmányoztam át és megtudtam ennek folytán, hogy Ágnes néni 52-féle leves főzésére tanítja híveit. A házban, Havas lakásán, találtam egy pianinót is, nagy örömömre, mert legalább ezzel is enyhíthettem az ön­kénytelen szobafogság kínjait. Dehát egész nap mégsem zongorázhattam, az unalmas nap után bosszúsan, elégületlenül tértem nyugodni már hét órakor. Harmadik napon, mintha alább hagyott volna a szélvihar, én legalább azt akartam magamra oktrojálni. Hosszas érte­kezés után rászántuk magunkat, hogy négy, hólapáttal ellátott Janó áttörése után megpróbáljuk a „Fátyol vizesés"-ig feljutni. Ha a szél alábbhagyott is valamivel, de a hideg irtózatos volt, a hőmérő tíz órakor délelőtt 17'' R. hideget mutatott. Nekivágtunk hát nagy keservesen az expedíciónak. Széjjel­nézni, vagy a tájékban gyönyörködni egyenesen lehetetlenség volt, a nyitott, védtelen szembe tüstént belevágta kisded jégnyilait a Főn. A hó a fürdőtelep széles, de most ki nem vehető sétaútjain is méteren felül volt. A járás oly nehéz volt, mintha törött sóban jártunk volna. Az előrejutást a szó legszorosabb értelmében lépésről­lépésre kellett kierőszakolni, oly tehetetlennek éreztem ma­gamat, mintha most tanultam volna járni. A majdnem kibir­hatlan hidegben még a szempillánk is összecsepzett, kezünk, lábunk jéggé dermedt a velőig hatoló szélviharban. Négy teljes óráig tartott, amíg a sétány végére jutottunk, ahonnan a „Bástya" első sziklacsomója, úgy ahogy látható volt a majdnem lilaszinü világítás mellett. A tomboló szélviharnak oly óriási ereje volt, hogy megállni is alig lehetett. Itt meg­állást vezényeltem embereimnek s a thermos jótékony meleg­tartalmához folyamodtam, hogy erőt gyűjtsek magamba a további kapaszkodáshoz, vergődéshez. A távcsövemet nagy­nehezen kihalászva a ruhatömeg közül, amennyire a vihar s a hófúvás engedte, terepszemlét tartottam a sziklák táján. Havas ugyanezt tette. Valami fekete pontot láttam, vagy véltem látni a szikla alján. — Ugy látom, zergék, szóltam Havasnak. Kisvártatva, figyelmes látcsövezés után, megszólalt. A PETROLEDSIOZKaitf a gazda univerzális erőgépel JGRAA LE DALÁJTOS mb.®® toiaBla­nce FORD-AUTOMOBILOK, FOKOSOM-TRAKTOROK AUTORIZÁLT KÉPVISELETE: HAHN ARTHUR ÉS TÁRSAI BUDAPEST, VIII., ÜLLŐI­ ÚT 52­8 Sürgönyeim : CASE BUDAPEST 226 TELEFON: Ju­xnet­­3­09 3 cikkelyeinek értelmezése vagy alkalmazása tekin­tetében az aláíró államok között ellentét merülne fel, a vita tárgya bármelyikük kérelmére a nemzet­közi állandó bíróság határozata alá volna bocsátandó, előzetesen pedig a nemzetek szövetségének tanácsa által kijelölendő valamely szakbizottsági szervezet tanácsadó véleménye volna kikérhető. Az egyezmény­tervezet 10. cikkelye szerint mindegyik szerződő állam a szerződés hatálybalépését követő legalább négy év elteltével a Nemzetek Szövetségéhez inté­zendő írásos bejelentéssel bármely pillanatban fel­mondhatja a szerződést. A felmondás az e bejelentés átvételének időpontját követő egy év leteltével válik hatályossá és érvénye csupán a felmondó államra terjed ki. Ha azonban a nagyhatalmak valamelyike, vagy a szerződéshez csatlakozott öt másik állam fel­mondja a szerződést, valamennyi szerződő államnak jogában fog állani, hogy a nemzetek szövetségének tanácsától értekezlet egybehívását kérje, amely az e felmondás tényéből származó helyzetet megvizsgálja s a szerződő államok további magatartására nézve dönt. Ennek az értekezletnek az állásfoglalása után vala­mennyi állam, mely az értekezlet határozataihoz nem járul hozzá, hat hónapi hatállyal szintén felmondhatja az egyezményt. Jogában áll továbbá a szerződő álla­mok legalább Va­ának a négy évi határidő letelte előtt is kérni a Nemzetek Szövetségétől ez egyez­mény revízió alá vételét s a többi szerződő állam köteles minden olyan tanácskozáson résztvenni, mely a szerződés revíziója vagy fenntartása céljából tar­tatik. A Népszövetség főtitkársága megküldötte ezt az egyezménytervezetet valamennyi, a szövetséghez tartozó állam kormányának azzal, hogy a tervezetre vonatkozó véleményüket saját gazdasági érdekelt­ségeik álláspontjának megtudakolása után a Nép­szövetséggel közöljék. Ennélfogva a földművelés­ügyi miniszter felhívta véleményadásra az Országos Magyar Gazdasági Egyesületet, amely azt az állás­pontot foglalta el, hogy Magyarország minden aggo­dalom nélkül csatlakozhat a tervbe vett egyezmény­hez. Annál inkább megteheti ezt, mert hiszen éppen Magyarország tette meg ezen a téren az első lépést azzal, hogy a folyó év elején az új vámtarifa életbe­léptetésével egyidejűleg úgyszólván valamennyi ki­viteli és behozatali korlátozást megszüntette­k néhány, államérdekből, hadügyi szempontból, vagy egész­ségügyi tekintetből szükséges korlátozás, továbbá a mezőgazdasági érdekeltség által azóta is állandóan támadott és teljesen indokolatlan egy-két nyersanyag­(így főleg nyersbőr) kiviteli korlátozás meghagyásá­val egyébként minden vonatkozásban helyreállította a szabad külforgalmat. Sokan voltak akkor azon a nézeten, hogy talán túlságosan korán igyekeztünk e tekintetben a többi környező állam előtt jó példával járni s talán cél­egy szó, annyi sem hangzott el. Azt tudtam, hogy még leg­feljebb csak a fele utat tettük meg, így hát nem értettem eleinte ezt az intermezzót. Az én hasinás, gombakalapu, száz ránctól barázdált képű karavánvezetőm, se szó, se beszéd, csak hasravágta magát az egyik útszéli fenyőóriás tövében, a másik nyomban melléje hasalt és kezdték kérges, piszkos kezükkel a havat elkaparni az áfonyával körülnőtt fenyő tövéről. Most kezdődött a „zapeka" misztériuma, ami vete­kedik a pogányok tűzimádási szertartásával, reám legalább ezt a benyomást tette. Az ős­druidához hasonló vezető apró, száraz fenyőtűket és ágakat rakott nagy ügyesen egymásra, keservesen előkotorászott egy darabka papirfoszlányt s a legnagyobb gondossággal gyújtotta meg az áldozati tüzet. Mert én annak gondoltam, vagy pedig, hogy megfázott kezük felmelegítése céljából akarnak tüzet csinálni. Éppen olyan érdeklődéssel néztem ezt a szertartást, mint a kiséretem másik két tagja, kik állva asszisztáltak a pintérnél. Nyelvismeretem hiányossága folytán nem tudakolhattam meg a szertartás célját. A kis máglya lassan kint erőre kapott s a szél által hol élesztett, hol elnyomott lángja festői képet nyújtott nekem, a szemlélőnek. A vezető a tüszőjéből elő­kaparta kurtaszáru selmeci pipáját s a valószínűleg marha­hólyagból való dohányzacskójából összekotort egy marék dohányt, mit markában összegyúrt, miközben a dohányra egy párszor reásercentett, hogy zamatosabb legyen s az így elkészített gyurmát a pipába tömte s aztán a pipát bele­helyezte a parázsba. Kis­vártatva kivette a tűzből s szárát bedugva, vidáman eregette a füstöt, minekutána felszedeget­ték csomagjaimat, hogy tovább kapaszkodjunk. A „Mary" szálló előtti megállónál a sötétben egy alakot pillantottam meg, aki magyar „jó estvér" kívánással fogadott. Az öreg Havas, a kincstári fővadőr volt, aki kenyere javát ebben a számkivetettségben ette meg, a magyar haza ez egyik végső pontján, az 1400 méternél nagyobb tengerszin feletti magasság festői szép, de mégis zord világában. Havas jelen­tése nem volt biztató, mint tapasztalt hegyilakó, tartós rossz időt jósolt. A légsúlymérője is a viharpont alá süllyedt, mint mondotta. Ilyen kilátások mellett az időközben mind sűrűbben hulló hópelyhektől borítottan rossz kedvvel nyitot­tam be Havas egyébként barátságos, tiszta lakásába, amely­nek egyik szobája volt a vadásztanya. A majdnem két órás erős kapaszkodás után jól esett a barátságos, praktikus szerűbb lett volna legalább a hasonló elbánást szom­szédaink részéről a korlátozások megszüntetése előtt kikötnünk. Tény az, hogy ezek a szomszédos államok máig is fenntartották, több-kevesebb módosítással és enyhítéssel ki- és beviteli tilalmaikat, kontingentálási rendszerüket s mindazokat a korlátozó rendszabályo­kat, amelyek az elvileg megadott vámengedményeket, vagy a legtöbb kedvezményes megegyezés révén igénybevehető mérsékléseket teljesen kijátsszák és semmivé teszik. Ha tehát most Magyarország, a Népszövetség javasolta egyezményhez csatlakozik, ezzel feltétlenül a mainál előnyösebb helyzetbe kerül, mert az egyezmény módot nyújtana nekünk arra, hogy a többi, ahhoz csatlakozó államokat is a korlátozó rendszabályok megszüntetésére kész­tessük az egyezményben előírt határidőn belül, így aztán megszűnik az a mai helyzet, hogy pél­dául Ausztriával szemben Magyarország jelenleg kedvezőtlenebb helyzetben van, mint a korlátozó rendelkezések eltörlése előtt. Azelőtt ugyanis leg­alább viszonossági, kompenzációs alapon sikerült bizonyos terményfeleslegeink kivitelének biztosítá­sára egyezményeket kötnünk s ha Ausztria az ipara részére biztosított kiviteli kontingenseket ki akarta használni, kénytelen volt a mi részünkre lekötött kontingenseket határain át bebocsátani. Ezzel szem­ben ma jóformán kizárólag az osztrák kormány kénye-kedvétől függ, hogy egyes kiviteli cikkeinket beengedi-e vagy sem. Hiába van legtöbb kedvezmé­nyes megállapodásunk Ausztriával, pl. a magyar szőlőt nemcsak az olasz szerződésben lekötött vám­tétellel, hanem egyáltalában nem bocsátja be. Ahol pedig egyes kedvezményes vámtételeket igénybe kívánunk venni, ott az általunk nem is ellenőrizhető beviteli kontingensek állítólagos kimerülése vagy a beviteli engedélyek kiadásának önkényes kezelése teljesen meghiúsítja a bennünket jogosan megillető vámtételek kihasználását és terményfeleslegeinknek az osztrák piacra való versenyképes kivitelét. A történeti igazság kedvéért hangsúlyoznunk kell egyébként, hogy Magyarország a háború megszű­nése óta, tehát már akkor, amidőn egész Közép-Európában a legmerevebb elzárkózás politikája érvé­nyesült, állandóan azt az elvet vallotta, hogy a hazai termelés minden arra reászorult ágazatának okszerű és méltányos védelmét össze lehet és kell egyez­tetni a nemzetközi forgalom lehető szabadságával. S éppen a magyar mezőgazdasági érdekeltség volt az, mely 1920 óta, tehát a háborút követő össze­omlás utáni zavaros állapotok első tisztultával állan­dóan a szabad érintkezés, a forgalmi korlátozások fokozatos megszüntetésének álláspontját foglalta el. Már jóval a porto-rosei és genovai tárgyalások előtt az OMGE emlékirataiban azt javasolta a kormány­nak, hogy törekedjünk a többi szomszédos államokkal lehetőleg egyetértésben és egyidejűleg minden feles­leges korlátozás és forgalmi akadály megszüntetésére, igyekezzünk a környező államokkal való gazdasági érintkezésnek minél könnyebbé, állandóbbá és bizto­sabbá tételére. Követeltük a hazai temelés minden ágá­nak a termelési költségekhez s a külföldi verseny­viszonyokhoz igazodó arányos vámvédelmét, azonban elleneztük a merev elzárkózás, a prohibició, a vám­politikai kínai fal rendszerét. A porto-rosei és a genovai értekezleteken létrejött megállapodások bizonyos mér­tékig közeledtek is ehhez az állásponthoz. Valóban nem rajtunk múlt, hogy a forgalmi korlátozások foko­zatos megszüntetésére irányuló törekvéseinkkel éppen akkor maradtunk magunkra, mikor azokat a szom­szédos államok párhuzamos intézkedéseinek bevá­rása nélkül a folyó év elején átvittük a gyakorlati életbe. Annál szükségesebbnek tartja az OMGE, hogy a Népszövetség javasolta nemzetközi egyezmény minél előbb létrejöjjön s a középeurópai államokban a for­galmi korlátozások mielőbbi megszüntetése bekövet­kezzék, mert hiszen ez fogja eldönteni, vájjon meg­maradhatunk-e a legtöbb kedvezményi elv alapján, avagy nem volna-e reánk nézve előnyösebb, mint ezt a mezőgazdasági érdekeltség már régóta és ismételten hangoztatta, a viszonosság, a reciprocitás elvére áttér­nünk s jövő kereskedelmi szerződéses politikánkat erre az alapelvre felépítenünk. Hiszen látjuk, hogy a különféle forgalmi korlátozások a legtöbb kedvezményi elv teljes kijátszására adnak lehetőséget , hogy a legnagyobb kedvezmény elve a gyakorlatban csak az erőseknek, a nagy gazdasági egységeknek biztosítja valóban a legnagyobb kedvezményt, amelyek ezt az elvet náluknál gyengébb szerződő felekkel szem­ben a legnagyobb könnyedséggel áttörik. A Népszövetség javasolta egyezmény révén minden­esetre biztosítanunk kell magunkat a legtöbb kedvez­mény elvének kárunkra való mindennemű kijátszásá­val szemben. Tehát a kiküszöbölendő forgalmi korlá­tozásokkal azonos elbírálás alá kell hogy essenek a legtöbb kedvezmény elvének olyatén gyakorlati alkalmazásai, mikor egyes államok kereskedelmi szerződéseikben úgynevezett testreszabott, csak bizo­nyos államok által igénybevehető kedvezményeket engedélyeznek, mások pedig bizonyos engedménye­ket kifejezetten kizárnak a legtöbb kedvezmény elve alapján harmadik államok által igénybevehető engedmények sorából. Az ilyen kölcsönös enged­mények már lényegileg viszonossági alapon állanak s a legnagyobb kedvezmény elvével való szakítást jelentik. Ámde akkor az egyenlő elbánás elve azt kívánná meg, hogy az ily módon szerződő államok ne kényszeríthessenek más, gazdaságilag gyengébb országokat arra hogy a legtöbb kedvezményi zára­dék alapján életbevágó gazdasági érdekeiket nekik minden ellenérték nélkül kiszolgáltassák. Megnyug­vást keltő, maradandó s az érdekeket kölcsönösen

Next