Kuba, 1962 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1962-05-01 / 4. szám

A szektani dogmatizmus ellen! Az emlékülnnepélyen, melyet az 1957. március 13-i események következtében hősi halált halt José An­tonio Echeverria (a kubai egyetemi ifjúság mozgal­mának vezetője, a Forradalmi Direktórium egyik vezetője) emlékére a Havannai Egyetem aulájában tartottak, olyan szektáns jellegű Incidens keletke­zett, amely Fidel Castro elvtársat arra késztette, hogy nyilvános beszédet tartson. A forradalmi milícia ideológiai nevelése szempont­jából nagyjelentőségű beszédnek azt a részét, amelyben éppen a szektarianizmust ítéli el, és amely megmagyarázza, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a vallásos érzelmek megnyilvánulá­sa iránt, teljes egészében közöljük. Fidel Castro beszéde: Ma este egy olyan jelenség felett gyakorolok kritikát, amely bár véletlennek tűnik, mégis meg kell bírál­nunk. Ki kell elemeznünk és ennek az elemzésnek nyilvánosan kell megtörténnie. Ma itt olyan véleménnyel találkoztunk, amely példa és egyben lecke mindannyiunk számára. Alkalmas ar­ra, hogy forradalmi elemzésnek vessük alá. Az elvtárs, aki előadóként működött közre az ün­nepély kezdetén, bizonyítékok sorát olvasta fel; né­hány szót, néhány írást és köztük José Antonio Eche­verria végrendeletét is felolvasta. Miközben ő olvasott, mi is olvastuk a végrendeletet egy füzetecske utolsó lapjáról, melyet a kezünkbe adtak. Gépiesen olvastuk: „José Antonio Echeverria politikai végrendelete a ku­bai népnek.” Az előadó elolvasta az első bekezdést, a második bekezdést, elkezdte olvasni a harmadik be­kezdést, és amikor a harmadik bekezdés végéhez ért, észrevettük, hogy kihagyott valamit. Kihagyott az ol­vasásból három sort­­hallgassanak, elvtársak, ne siesse­nek az ítélkezéssel, még az elvtársat se hibáztassák). Úgy tetszett, hogy átugrotta. Kíváncsiságból elolvastuk a kihagyott részt és a következőket olvashattuk (elol­vasom a harmadik bekezdést): Egyezségünket a kubai néppel, mely az ifjúságot egy vezetés alatt és egy cse­lekvésre egyesítette, a Mexikói okiratban rögzítettük (a forradalmi mozgalom történelmi jelentőségű dokumen­tuma, amelyet 1958 októberében José Antonio Eche­verria is aláírt. A ford. megj.), de ahhoz, hogy a ta­nulóifjúság megvalósíthassa a számára előírtakat, nem voltak meg a szükséges körülmények, nem adódtak al­kalomszerűen. Ez arra kényszerített bennünket, hogy vállalt kötelezettségeink beváltását elhalasszuk”... és itt ugrik „ha elesünk, a mi vérünk”... és elolvasom a három sort, ami így szól: „Hisszük, hogy elérkezett a beváltás ideje és bízunk benne, hogy szándékaink tisz­tasága meghozza nekünk Isten segítségét és elérjük ha­zánkban az igazság uralmát”. Figyeljenek, mert ez igen érdekes. Ne tapsoljanak. Azt gondolom: „a mindenit, milyen véletlen, vajon szándékosan hagyták ki ezt a három sort?” és ezekkel a kétségekkel maradok. Meg­kérdezem az előadó elvtárstól, amikor befejezi a fel­olvasást, hogy ki adta neki a papírokat, ki készítette ezt így elő. Azt mondja: „A bejáratnál kaptam az uta­sításokat. Közöltem, hogy ezt szándékozom felolvasni és utasítottak, hogy hagyjam ki ezt a három sort.” Lehetséges ez, elvtársak? Elemezzük csak: mi len­nénk elvtársak olyan hibás eszűek, akik idejövünk, hogy elolvassuk José Antonio Echeverria testamentu­mát és olyan gyávák és erkölcsi szegények lennénk, hogy kihúzunk belőle három sort, egyszerűen csak azért, mert ezek a sorok José Antonio Echeverria szó­lásmódját, vagy meggyőződését fejezik ki, amit egyéb­ként nem a mi feladatunk eldönteni. Ezért megcson­kítjuk azt, amit írt? Megcsonkítjuk azt, amiben hitt? Kevesebbnek érezzük magunkban azért, amit gondolt, vagy amiért akkor hitt a vallásban? Milyen vállfája ez az egyéni gondolatokba vetett bizalomnak? Milyen faja ez a történelmi véleménynek? Hogyan lehet a történel­met ilyen nyomorúságosan értelmezni? Hogyan lehet a történelmet holt tárgynak tekinteni, rothadt dolognak, mozdulatlan kőnek? Ezt a gyávaságot lehetne „a törté­nelem dialektikus felfogásának" nevezni? Az ilyen gon­dolkodásmódot lehetne „marxizmusnak" nevezni? Le­het az ilyen csalást „szocializmusnak” nevezni? Lehet az ilyen félrevezetést „kommunizmusnak” nevezni? Nem! Mert aki úgy értelmezi a történelmet, ahogy azt értelmeznie kell, aki úgy értelmezi a marxizmust, ahogy azt értelmeznie kell, aki megérti, magyarázza és jól alkalmazza azt a történelemre, az nem követ el ilyen ostobaságot! (taps) Ezen az alapon el kellene kez­denünk Carlos Manuel de Cespedes (a spanyol gyarma­tosítók elleni harc egyik kiemelkedő vezéralakja. A ford. megj.) minden művének átírását, aki korának gondolatait fejezte ki, aki osztályának gondolatait fe­jezte ki, aki azt a forradalmi gondolatot fejezte ki,­ amely annak az időszaknak felelt meg, amikor a criol­­lok, a nemzet vagyonosainak képviselői, fellázadtak a spanyolok igája és kizsákmányolása ellen. Milyen esz­mék hatottak ezekre az emberekre? A francia forrada­lom eszméi, vagyis a burzsoá forradalomé! Milyen esz­mék hatottak az amerikai szabadsághősökre? Milyen eszmék hatottak Bolivárra? Ugyanazok az eszmék! Mi­lyen eszmék hatottak Martira? Milyen eszmék hatottak­ Maceóra? (A múlt század függetlenségi harcának leg­kiemelkedőbb népi vezére, Maximo Gomez és José Marti fegyvertársa. A ford. megj.) Milyen eszmék ha­tottak Maximo Gomezra és annak a dicsőséges kornak más embereire? Milyen eszmék hatottak az abban a korban élt költőinkre, akik a kubai kultúrát képvisel­ték, történelmünk gyökerét — ha nem a kor eszméi. Akkor Marti könyveit is ki kell selejteznünk, mert Marti nem volt marxista—leninista, mert Marti annak a forradalmi gondolatnak adott hangot, amely hazánk­ban abban a­­korszakban uralkodott. (Taps.) A marxiz­mus—leninizmus ideológiája vezeti a munkásosztályt, amikor öntudatra ébred és megkezdi küzdelmét saját felszabadításáért. De hogyan követelhetjük, hogy ez le­gyen a vezéreszme, akkor is, amikor a feladat, amely egy országban jelentkezett, és amely Latin-Ameriká­­ban mutatkozott függetlenségi harcának időszakában, s hazánkban is jelentkezett, nemzeti feladatok voltak? Olyan jellegű feladatok tehát, amelyek az adott pilla­natban megfeleltek hazánk fejlődésének. Ezen az alapon meg kellene tagadni a forradalmi felfogást Spartacustól Martiig. Ezzel a rövidlátó, szek­táns, ostoba, csonka, történelmet és marxizmust meg­tagadó felfogással minden érték tagadásába kellene es­nünk, az egész történelem tagadásába és saját gyöke­reink tagadásába. Amikor pedig ez minden emberi ha­ladás, emberi erőfeszítés, emberi áldozat szellemi ha­gyatéka, össze kell gyűjtenünk és részévé tenni a haza csodálatos történelmének, és egy olyan emberiség csodálatos történelmének, amely a haladással érkezett idáig, fejlődik és egyre jobban fog tovább fejlődni. Ezen az úton haladva elhinnénk magunknak, hogy túl forradalmiak vagyunk, elhinnénk, hogy mi alkot­­­tuk a haza egész történelmét. Elfelejtenénk a mambik tízezreit, a hősök emlékeit, akik életüket vesztették ezen az úton (taps), elfelejtenénk mindazokat, akik egy vagy más fokon jelezték az utat, alkották a haza tör­ténetét és megteremtették azokat a körülményeket, amelyeknek birtokában nekünk, szerencsés nemzedék­nek, meg volt a lehetőségünk a legmagasabb cél eléré­sére. Láthatjuk az álmok valóraváltását, amelyért küz­döttek korábbi nemzedékek harcosai, akik egymás után áldozták fel magukat az út előkészítéséért.

Next