Külgazdaság, 2001 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Magas István:Az Európai Unió bővítése a nemzetközi tényezőáramlás jövedelmi és árhatásai tükrében: néhány elméleti megfontolás
con miért lobbizik oly hevesen a migrációt korlátozó, tehát az olcsó munkaerőt beengedő törvénykezés ellen (például az USA-ban Texas vagy Kalifornia államban) az üzletemberek és munkaadók döntő többsége. Az érdekelt munkaadók súlyos dollármilliókat költenek éppen a még szakképzetlen migrációt is megengedő törvénykezés megtartására. Nem árt még egyszer leszögezni: a piaci hatékonyságot elemző korrekt közgazdasági logika tehát tényezőmobilitás, és így egyértelműen migrációpárti. Az olcsó külföldi munkaerő alkalmazásának, és ezzel saját pénztárcájuknak a munkaadók sehol a világon nem ellenségei. De ismét emlékeztetni kell, a bevándorlás kérdésében nem az ő szavuk a mértékadó, hanem a politikáé. A befogadó országokban a szociális és közjavak migránsok általi fogyasztása során keletkező egyéb „negatív" hatások, amelyeket a bevándorlási politika hangsúlyoz, persze egy másik lapra tartoznak. A továbbiakban röviden ezekről lesz szó. Közösségi financiális hatások a közösségi javak fogyasztói és a jövőbeni adófizetők elvándorlása nyomán Az eddig bemutatott egyszerűsített elemzés nem beszélt a bevándorlók adózási és a befogadó államok szociális kiadásait érintő, végső pénzügyi mérleg alakulásáról. A nemzetközi munkaerő-migráció ezen vonatkozásairól általában is kevesebbet hallani és a nemzetközi irodalom sem mutat egyértelműen egy irányba. Alapesetben a bevándorlók megérkezésük után otthon már nem fizetnek adót, de új, ideiglenes hazájukban átlagos esetben igen hamar adófizetőkké válnak, és az újonnan megszerzett jövedelmükből elkezdenek fogyasztani, tehát ingatlant vásárolni, illetve adó- és tb-járulékot is fizetni. Kevéssé vitatható, hogy viszonylag hamar élvezik ugyanakkor a befogadó országban járó szociális juttatásokat (úgymint: munkanélküli-segély, társadalombiztosítás, egészségügyi ellátás, szociális, állami iskolai és egyéb juttatások stb.). Az is igaz azonban, hogy ugyanakkor azonnal hozzájutnak olyan közösségi javakhoz is, mint a közbiztonság, a nemzetvédelem, a környezetvédelem, az állami iskolarendszer stb. Mindezek miatt, a migráció a bevándorló egyén szempontjából bizonyosan kedvező. A kedvezmények és a nettó közösségi finanszírozási kötelezettségek, tudniillik az állam részéről kifizetendő transzferjellegű kifizetések nettó mérlege azonban már nem vonható meg egykönnyen. Bár az idevonatkozó intuitív megállapítás - melyet az empirikus tanulmányok is részben alátámasztanak - mégis az, hogy e mérleg feltehetően pozitív (Borjas - Freeman - Katz, 1979). Kifejezetten meglepő végkifejletnek tűnik, de mint korábban is láttuk, tényleges következmény, hogy a küldő ország veszteséget (!) szenved el a migráns munkaerő elmenetele által; tudniillik, ott, a küldő országban az elmaradt adójövedelmek általában nagyobbak, mint az onnan kivándorló munkások által el nem fogyasztott közösségi javakból keletkezett nyereség (hiszen a közösségi javak fogyasztása - éppen azok definíciójánál fogva - alig mérhető). A munkaerőt küldő országban az ún. nettó fiskális elszívás (net fiscal drain) valószínűsége így elég nagy. Különösen akkor valószínű ez, ha a migráns munkaerő egész életpályáját, tehát a fiatal korától egészen a nyugdíjig terjedő időszakot tekintjük. A fiskális veszteség vitathatatlanul nagy a magasan képzett munkaerő esetében. Ezért az ilyen veszteségek csökkentésére a problémát felismerő, küldő országok kormányzatai gyakran a brain-draint enyhítő, a migrációt visszafordító programokat dolgoztak ki. Bár, hozzá kell tenni, ha a hazautalt „magas" jövedelmeket is belefoglaljuk a küldő ország összegzett jövedelmi mérlegének alakulásába, akkor a folyamatos, esetleg növekvő hazautalt összegek a fiskális mérleg alakulását a küldő ország szempontjából is jelentősen megváltoztathatják, sőt esetleg pozitívba fordíthat.